Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-07-09 / 28. szám
12 1997. július 9. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Gyóntatószék Alighanem érdemes megjegyezni a francia kanadai rendező, Róbert Lepage nevét. Hazájában és a világ számos helyén színházi rendezőként ismerhették. Első filmjével, a Gyóntatószékkel bebizonyította, hogy a mozgókép műfajában is otthonos. Színházi ember létére filmjében bravúros technikai megoldásokkal él. A cselekmény két idősíkon zajlik, 1952-ben és negyvenhét évvel később. A múltbeli és a film jelen idejében játszódó jelenetek átkötését mesterien - gyakran vágás nélkül - oldja meg. A történt főhőse, Pierre hazaérkezik apja temetésére, majd találkozik unokabátyjával, akivel együtt nőttek fel. Marc anyja valamikor egy plébánián dolgozott. Amikor 17 éves leányként teherbe esett, gyóntatópapján kívül senkinek sem árulta el az apa kilétét. Nem sokkal a szülés után öngyilkos lett, titkát magával vitte a sírba. Az időközben felnőtté érett, labilis idegzetű Marc számára egyszerre fontossá válik, hogy fény derüljön a titokra. Pierre-rel együtt kutatni kezdik a múlt titkait. 1952ben, Marc születésének évében Alfréd Hitchcock Québecben forgatta Meggyónom című filmjét. A forgatás - Lepage filmjének fontos eleme - és a megesett leány története sok részletében egyezik: mindkettő helyszíne ugyanaz a templom volt. A Hitchcock- film középpontjában - akárcsak Lepage-éban - a gyónási titok áll. Mindkét sztoriban a papra terelődik egy főbenjáró bűn elkövetésének gyanúja, s a gyónási titoktartás miatt egyikük sem védheti meg magát. A közönség- és a művészfilm erényeit különlegesen ötvöző Gyóntatószék sikerre számíthat a szakma és a legszélesebb nézői rétegek körében egyaránt. Felhívás Gombaszög ’97 Újra AED-tábor Szeretettel várunk minden főiskolást és egyetemistát, immár ötödik alkalommal megrendezendő táborunkba. Ahogy azt már megszok- hattátok, a családias hangulatot színvonalas előadók és jobbnál jobb zenekarok, ideális táborlakók teszik majd felejthetetlenné. Mint az a műsorból is kitűnik, történelmi, zenés-mesés, pszichológiai, teológiai és aktuális problémákkal foglalkozó előadásokat tartunk majd. De nem hiányozhat a prágai zenei élet csillaga, a Jutott Neki skanzenekar és a Húsbuni társulat sem. Az idén nem hibázunk, és beszerezzük a tavaly elmaradt iszapot, amelyet majd kedvetekre dagaszthattok csütörtök este. Az idén a fürödni vágyók is megkapják a magukét... és persze hajnalig húzzuk majd a nótát, hogy másnap mindenki nyugodtan pihenhessen kettőig. Tudnotok kell, hogy csak augusztus 6-tól augusztus 12-ig találtok ott minket. A heti belépő 400,- Sk, az egynapos 80,- Sk. Jelentkezni a klubvezetőknél, a 095/424- 290 telefonszámon lehet. Levél a túlsó partra Mándy Ivánnak. Volt benne valami „busterkeatoni”. Visszavárják a bútorok Az utolsó fotón feleségével, Judittal Oláh Csaba felvétele Szabó G. László Szerette Lillian Gisht. Rajongott érte. Mutatta a képet, amelyet tőle kapott. Hamvasszőke haj. Törékeny alkat. Fehérre púderozott, kislányos arc. Erősen zárt ajkak. Finom, szelíd tekintet, ártatlan mosoly a kalap masnija alatt. With lőve to Mr. Iván Mándy - Lillian Gish. Moscow, July-20-69. Ismered? Úgy kérdezte, olyan hangon, hogy tudtam, bevallhatom: sosem hallottam róla. Ki ő? - szóltam kíváncsian. Színésznő volt. Nagy színésznő. És eltette a képet. De úgy fogta, úgy szúrta be a könyvei közé, mintha meg sem érintette volna. Varázsló kezét követi így a lakkozott pálca. Egyszerűen megy utána. Mándy Iván nem beszélt Lillian Gishről. Beállt az ablakba, és eltűnődve nézett, bámult kifelé. Szerette ezt a nőt. Talán a lényében érzett meg valamit. A gesztusaiban. Abból, ahogy felvette könnyű kis blézerét. Ahogy fejére illesztette piros pomponos sapkáját. Ahogy kosárkáját fogta a karján. Csupa lágy, sejtelmes mozdulat. Róbert Altman filmjében, az Esküvőben, nyolcvankét évesen játszott. Még később, kilencven esztendősen az Édes szabadságban, Alán Aida habkönnyű komédiájában tűnt fel. Dolgozott Ring Vidorral és Charles Laughtonnal is. Mándy Iván talán épp ezekben a filmekben szerette meg Lillian Gisht. És mint sokakról, biztosan róla is tudott valamit. De nem árult el semmit. Szerette Sylvia Plathot is. Egyetlen nagyobb lélegzetű prózai alkotásáról, Az üvegburáról gyakran mondta: kimagasló munka. Nézem Sylvia Plath képét. Meleg, sötét szempár. Érzéki ajkak. De az arc: semmi különös. Majdnem hétköznapi. Hogy mégsem, annak egyetlen oka van: feszültséget takar. Erős, vibráló feszültséget. Talán fájdalmat is. Szűnni nem akaró belső remegést. Az üvegbura önéletrajzi mű. Egy idegösszeomlás története. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath önkezűleg vetett véget életének. Mándyt ezek és az ehhez hasonló sorsok vonzották. És a tárgyak. A minden titkukat szemérmetlenül kifecsegő és a konokul hallgató tárgyak. Egy bezárt ernyő. Egy mély zsebeket rejtő vén kabát. Egy széles karimájú, pökhendi kalap. Egy lehervadt, totyakos nadrág. Egy megtiport lábtörlő. Egy horpadt orrú cipő. Színes, gazdagon berendezett kirakat előtt sosem állt meg. Egy tátongó, nyirkos kapualj előtt szinte mindig. Őt nem a Szépen halt meg. Fecsegő bútorai közt, a legmélyebb álmában. fény vonzotta, hanem az árnyék. Az élet sötétebb oldala. A periféria. Ahol éjszakai kalandokról suttognak a padok. Ahol sivárak a játszóterek. Ahol félelmet keltenek a lépcsőházak. Halkan és előkelőén járkált, akár egy aranymandzsetta- gombos arisztokrata, de a szeme, a lelke mindent észrevett. Vékony volt. Csupa csont. Világos tavaszi kabátját gyűrték, ci- bálták, markolászták a szelek. „Nem adom, könyöröghettek.” És tipegett tovább megállíthatatlanul. Mondjuk egy presszóba. Vagy egy fürdőbe. Esetleg egy homályos cukrászdába. A virágokkal szegélyezett sétányokat meghagyta a szerelmespároknak. Mellékutcákban botorkált. Eldugott tereken, ahol délutánonként zsugázott a nép, a nép, az istenadta nép. A piaci árusok között is jól érezte magát. Szóba nem nagyon elegyedett velük. Inkább figyelte őket. Hallgatta soha véget nem érő párbeszédeiket. Elcsípett egykét szaftos történetet. Úgy volt jelen, hogy észre sem vették. Nem bújt el, nem rejtőzködött, csak mindig jó helyen állt. Ahol mindent hallott, mindent látott - őt viszont mégsem látták. Volt benne valami „busterkeatoni”. Rezzenéstelen arccal kevesen tudnak figyelni, szemlélődni. Ehhez adottság kell. Mándy pedig ezt is megkapta. Mintha Keaton és ő rokonok lettek volna. Fivérek. Ami fájt az egyiknek, az fájt a másiknak is. Örömüket keserűség színezte. Nevettetni tudtak, nevetni szinte soha. Különbség legfeljebb abban volt köztük, hogy Buster Keaton arcán előkelő közöny, Mándyén pedig titkos mélabú lakozott. Éz sugárzott róla akkor is, amikor a Művész cukrászda márványasztalkája mellett élete apró villanásairól beszélt. Aztán lement a térre. A Tisza Kálmán térre. Ott is maradt egy életre. Csavargók, rosszlányok, kétkezi munkások közé. Leste a piacot, a tejcsarnokot, az üzleteket, talán csak történik valami. De nem. Az istennek sem. Később aztán mégis. Észrevett egyet s mást. Kicsiségeket. Apróságokat. Elcsípett néhány hangfoszlányt. Észrevett egy furcsa mozdulatot. Megjegyezte. Leírta. A szó jelentőséget ka- pott. Últ a villamoson és a szemével fényképezett. Besétált egy kültelki templomba. Ácsingózott egy kis mozi előcsarnokában. Úgy tett, mintha várna. Közben figyelt. Hallgatózott. Tribünökön, teraszokon, uszodák pihenőjében „gyűjtött”. Emlék- és álomfoszlányokat, hangulatokat és megérzéseket csúsztatott egymás mellé. Zsémbelődött és szeretett. Haragudott és megbocsátott. Elbújt és feltűnt. Nemrég megjelent posztumusz kötetében, A légyvadászban utolsó novelláit olvashatjuk. Köztük két „pársorosat”. Az egyik egy fáról szól, amely beleesett egy pocsolyába, de a pocsolya befogadta. Megfürdette szennyes-szürke vizében, aztán útjára engedte. De mert a fa gyöngéd szeretettel nézte, visz- szavárja. Mándyt is visszavárják. Az itthagyott kapualjak, udvarházak, ablakméiyedések, a rakoncátlan szőnyegek, a megsértett székek, a viháncoló párnák, a Mátyás téri és a Nagymező utcai fák. Szépen élt. Szépen írt. Szépen halt meg. Fecsegő bútorai közt, a legmélyebb álmában. Forgatott vagy hetven tévéjátékot, sok-sok politikai vitaműsort, rendezett szilveszteri összeállítást és irodalmi estet r Zsurzs Éva nagyon is régimódi története Kiss Péter_______________ Legenda ma már a neve. Egyike azon keveseknek, akik ott álltak 1957-ben a magyar televíziózás bölcsőjénél. Száztíz nagyobb lélegzetű produkciót készített pályafutása során. Dokumentumfilmet forgatott a Váci út történetéről, közvetített színházi előadást és politikai vitaműsort, rendezett szilveszteri összeállítást és irodalmi estet, képernyőre vitt balettet és portréműsort. Hetven(l) tévéjátékot rendezett. 1949- től a Magyar Rádiónál dolgozott. „Még mint rádiós rendezőt megbíztak, hogy a televízióval karöltve készítsünk szombat esti szórakoztató műsort a Madách Kamarában. Nekem kellett színpadra állítanom a jeleneteket. Az egyik próbára eljött a tévéstáb. Mihályfi Imre rendező meg a négy operatőr leült mögém a nézőtérre, és nézte a próbát. Én pedig - mivel nem értettem a technikához - mindig hátrafordultam, és megkérdeztem: így jó lesz? Jó, jó, bólogattak. Később tudtam meg, hogy akikről azt gondoltam, profi szakemberek, belülről akkor láttak először közvetítőkocsit. Később stúdióosztály vezetésével bíztak meg. A 2-esben híreket mondtak, az 1-esben pedig hihetetlenül sokféle produkciót csináltunk. Abba a parányi helyiségbe olykor negyven számból álló esztrádműsort zsúfoltunk be. Yehudi MenuTalán A fekete város forgatására voltunk a legbüszkébbek. hin a következő jelenet vászonnal letakart díszlete előtt hegedült, majd gyorsan lerántottuk a leplet, és folytatódhatott a műsor. Eközben Buday Dénes, aki saját szerzeményeit adta elő, négykézláb mászott be a sarokba szorított zongorához. Az első tíz-tizenöt évben szabadon dolgoztunk. Ez azért történhetett meg, mert senki nem vett komolyan bennünket. Talán ötezer készülék lehetett ’58-ban az országban, és szerintem elsősorban a feleségek nézték az adást. Ha valami nem tetszett nekik, szóltak a férjüknek, aki a K-vo- nalon (az elit külön telefonvonalán) beszólt a tévé elnökének, hogy - teszem azt - Németh Marikának rövid a szoknyája a Csárdáskirálynőben. A Vitézek és hősök című tévéjáték egyik nagy drámai jelenete börtönben játszódik. Mi a folyosón vettük fel. Két díszletmunkás tartotta a börtönrácsot, és mögötte állt Sinkovits Imre, az egyik főszereplő. Ekkor egyébként a televíziónak már volt képrögzítője, amivel harmincpercnyi anyagot lehetett fölvenni. Amíg kicserélték a szalagot, rövid filmetűdöt játszottunk be a másik főszereplővel, Apáthy Imrével. A képrögzítésbe általában sok hiba csúszott, főleg amikor külső helyszínen dolgoztunk. Rengeteg áramot fogyasztottunk, ezért ahová kivonultunk, ott áramszünet miatt általában sötétbe borult a környék. Amikor Hasek-estet csináltunk, Ladányi Ferenc színművész azt mondta, ide kellene jönni dolgozni, ahol ennyire szeretik egymást a művészeti dolgozók. Talán A fekete város forgatására voltunk a legbüszkébbek. Nagyon feszített tempóban dolgoztunk, száztíz nap alatt vettük fel a hét részt. Ilyen hosszú összezártságban természetes lett volna a súrlódás. Ehelyett, amikor vége lett a munkának, örömükben sírtak az emberek. Mindig nagyon sok tervem volt. Hogy csupán egyet említsek közülük: nagyon szerettem volna megfilmesíteni Szabó Magda Régimódi történet című regényét. Remélem, valakinek egyszer majd sikerül.
