Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-10-15 / 42. szám
Kultúra 1997. október 15. 13 Háromszáznégy kilogrammnyi hagyaték - letétben, feldolgozásra várva Hazatért Márai (?) Kedves képek és tárgyak a fölnyíló ládákból Archív-felvétel Heti kultúra Könyvespolc Holub Miroslav: Interferon avagy a színházról Lőcsei Gabriella ____________ A töltőtolla, a pipája, az útlevele repulikánus párti igazolványa. Az írógépe, a szmokingja. Kopott kalapjai, sétapálcája, feleségének, Lolának a karórája meg a rózsafüzére, amit 1986. január 4- én bekövetkezett haláláig a kezében tartott. A könyvei, a kéziratai. A legutolsó naplójegyzetek géppel írt oldalai, meg a kézzel odavetett végső mondat, majd egy hónappal a végzetes fegyver- dördülés előtt: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom, itt az ideje.” Háromszáznégy kilogramm több tucat ládában. Van, amelyiket még maga Márai Sándor csomagolta. „San Diegó-i lakásomban található négy hajóládát elhalálozásomat követően teljes tartalmukkal kérem elküldeni Vörösváry István (Torontó, Spacida út) barátom címére, aki hajlandó volt elvállalni megőrzésüket. Vörösváry István szabadon rendelkezik a ládában található kéziratok... kiadásával” - végzett önként vállalt száműzetése utolsó előtti évében Márai Sándor, a XX. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb és mindenképpen a leghatározottabb alakja. Hagyatéka most végre hazaérkezett. Jöhetett volna hamarabb is. A rendszerváltozás első periódusában, a Márai által végtelenül gyűlölt szovjet megszállók távozása után a leghűségesebb barát, a Márai-művek kiadója, Vörösváry István megállapodott Kosáry Domokossal, az Akadémia akkori elnökével, valamint Márai egyik magyarországi rokonával és örökösével, Jáky Jánossal, hogy „a később meghatározandó vagyontárgyakat, valamint irodalmi és tudományos emlékeket a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonába fogják adni azzal a feltétellel, hogy ezekből az akadémia emlékszobát létesít és Márai Sándor átadott hagyatékát együtt kezeli.” Az emlékszoba - ahogyan az Akadémia épületének rekonstrukciója engedte csak 1995 első félévében készülhetett el. Az elnök értesítette a Vörösváry-céget: megszülettek a feltételei, hogy „a négy esztendővel korábban felajánlott hagyatékot megfelelő módon, biztonságosan el tudják helyezni”. A Torontóba feladott levélre Jáky János válaszolt Kosáry Domokosnak - Budapestről: „Az elmúlt közel négy év alatt az a minimális számú tárgy, amely nagybátyámtól megmaradt, Kassára került, ahol is az ottani önkormányzat és a budapesti Soros-alapítvány támogatásával emlékszoba került kialakításra Márai Sándor régi szülőházában. Megtisztelő felajánlását és figyelmét ismételten megköszönve a kérdést ezzel a tájékoztatással le kell zárni, mert Magyarországon fellelhető emléktárgy vagy számba vehető hagyaték nincs.” A múlt esztendő novemberében letéti szerződés született a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával, Praznovszky Mihállyal, amelynek értelmében a múzeum „letéti megőrzésre átveszi Márai Sándor személyes tárgyait, könyveit és kéziratainak jelentősebb részét.” A szerződés arra az időre szól, amíg Vörösváry Istvánná él. Halála után a végrendelet értelmében az összes tárgy, kézirat, személyes tartozék a még élő örökösök tulajdonába megy át. (Az író által megjelölt örökös a három, egyesült államokbeli unoka, fogadott fiának árvái: Lisa, Jenniffer és Sara, valamint az itthon élő Márai Júlia, a már idézett Jáky János, továbbá Jáky Kinga és Zsuzsa.) A letéteményes vállalja, hogy az átvett tárgyakat biztonságosan megőrzi és kezeli, az őrzésért és tárolásért nem kér raktározási díjat. A letévők a hagyaték hazaszállítása után csak a mindenkori művelődési miniszter hozzájárulásával vehetik a hagyatékot vissza. Hozzájárulnak, hogy az anyagot közgyűjteményeknek kiállítások céljából átadják, és tudományosan feldolgozzák. Reprodukálásukhoz és kiadásukhoz azonban a letévők beleegyezése szükséges. Torontó messze esik Budapesttől, a Vörösváry cég elnöke, Vörösváry Istvánná, valamint ügyvezetője a Márai-hagyatékot egy héttel ezelőtt hazakísérő Gaál Csaba nem tudhatta, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum jelentős külső-belső átalakítás előtt áll. A magyar irodalom házát szeretné benne megszervezni a művelődési tárca, múzeumi biztonsághoz, kutatómunkához nem feltétlenül alkalmas boltokkal, kávézókkal nyüzsgéssel. A hírlapírónak tehát, aki lázasan figyeli a muzeológusnak, Márai Sándor bibliográfusának, Mészáros Tibornak a háta mögül a fölnyíló ládák tartalmát (a kék fedelű vonalas füzet, a Naplók kézírásos regisztere, Marx nevével nyílik ki, „óvja a világot az oroszoktól”, írta bele 1971-ben Márai; emitt édesapjának és édesanyjának műtermi fényképe, amott amatőr felvételek a több mint hat évtizeden át szeretett társról), oka van az aggodalmaskodó kérdés föltevésére: Márai Sándor valóban végleg hazaérkezett? Tóth László Napjainkban Miroslav Holub az egyik legjelentősebb, idegen nyelvekre legtöbbet fordított, külföldön is legismertebb kortárs cseh költő. A magyar olvasó viszonylag korán, alig néhány évvel első verseskötetének megjelenése után, már 1962-ben találkozhatott a nevével. Miroslav Holub neve az ötvenes évek második felében, pontosabban 1956-ban került be a szélesebb cseh köztudatba. Nagyjából ekkor jelentek meg erőteljesebben a színen az orosz Jevtusenkóék és Voznyeszenszkijék, a lengyel Herberték és Rózewi- czék, ajugoszlávPopáékés Miodrag Pavlovicék, ekkor Nagy Lászlóék és Juhász Fe- rencék, s ekkor Csehszlovákiában Miroslav Holubék, Jirí Sorolnék. Az éppen krisztusi korba lépett - 1923-as születésű - Miroslav Holub tulajdonképpen akkor indult másodszor. Első írásaival ugyanis még huszonnégy-huszonöt éves korában, 1947-1948- ban jelentkezett, ám a teljes kommunista hatalomátvételt követően költőként elhallgatott, s csupán 1956 valamivel oldottabb légkörében kezdett publikálni újból, tehát a reményteljesen induló ifjú inkább a(z önkéntes) némaságot választotta, s hátat fordított azok kórusának, akik az egyéniség sajátos hangját és mondandóit feladásra kényszerítő kor dicséretét zengték. Újbóli megszólalása azonban (szinte) azonnal irodalomtörténeti esemény lett. Riport- és esszékötetein kívül Miroslav Holubnak 1970-ig - a már említett legelső válogatását, az 1964-es Anamnézist is ide számítva - kereken tíz verseskötete jelent meg. Azután tizenkét éves szünet következett - persze csak hazájában!- írói pályáján, miután - egy ideologikus összefoglalót idézve - „a válságos években (értsd: 1968-69-ben-T. L. megj.) eszmeileg eltévelye- dett szerzőnek számított”, s neve jó időre eltűnt a közkönyvtárak katalógusaiból, a tankönyvekből, irodalomtörténetekből is. Az 1948-at követő önként vállalt hallgatásával szemben 1968 után kényszerű hallgatásra ítéltetett. 1982-ben megjelenhetett ugyan egy új kötete, nevetségesen alacsony példányszámban, amely természetesen még a kiszállítás napján eltűnt a könyvesboltokból. 1989 fordulata felé közeledve azonban, s különösen az azóta eltelt években - immár harmadik „indulását” követően Holub ismét elfoglalhatta méltó helyét napjaink cseh irodalmában, s lassan minden a helyére került körülötte. Már amennyiben a „kiesett” éveket egyáltalán pótolni lehetett. Mindenesetre újból a maguk valóságos méreteiben látni enINTERFERON czzacsara .\vag\ ozsaaa A SZÍNHÁZRÓL nek a kezdettől fogva következetesen épülő költői, gondolkodói és tudományos életműnek az óriási mélységeit, nem mindennapos kiterjedését, messzire mutató távlatait. Örülök, hogy Vörös Istvánnal együtt ennek egy aprócska szeletét most a magyar olvasónak is megmutathattuk. (Orpheusz Kiadó, Budapest) Jöhetett volna hamarabb is. A szerződés arra az időre szól, amíg Vörösváry Istvánná él. Regény H arvey Allexander ezalatt az irodájában ült az asztalánál és az asztallapot fedő üvegbe nézett, mint valami tükörbe. Aztán rápillantott az asztalon álló fényképre, amely egy szép asszonyt ábrázolt, majd megint a saját arcát nézte az üvegben. Hallotta, ahogy odakint a tanárnők a beparkolt autóikhoz mennek és beszélgetnek egymással. Retten azok közül, akik nem kaptak borítékot, vidáman csevegtek, akárcsak a kitüntetéses bizonyítvánnyal hazainduló diákok. Aztán kissé lehalkították a hangjukat és az egyik azt mondta, úgy hallotta, hogy Bennet Allexander visszajött Lamingtonba. Közben az ablakokra sandított, nem tudta biztosan, melyik nyílik Harvey irodájába.- Nem az unokaöccse neki? Ezt sohasem tudtam biztosan... - mondta a másik tanárnő, és ő is az ablakokra sandított.- Nem; az unokatestvére, de mert olyan fiatal, mindenki ösz- szetéveszti a dolgot. Tudom, hogy mit mondok, úgy ismerem az egész családjukat, mint a magamét. Harvey felfigyelt a Bennet névre, fölugrott és az ablakhoz sietett, de a tanárnők gyorsan haladtak, és beszélgetésük folytatását magukkal vitték hallótáFekete-fehér rapszódia Vera Kistlerová 17. rész volságon túlra. Harvey az ablaknál maradt, és nézte a többi tanárnőt, amint a parkolóhely felé mennek, kettesével vagy egymagukban. Mindannyian siettek, mindannyian otthon szerettek volna már lenni az iskolából, mint a tanítványaik, mindegy volt, hogy milyen volt az otthon, nekik az volt a fontos, hogy tető alatt legyenek, ahol a megszokott dolgaik vannak meg az ágyuk, és ahol mindenkinek be kell fogadnia őket. Most Dóra Clairwater haladt el az ablak előtt, kezében táska, teletömve javítandó dolgozatfüzetekkel. Lehajtott fejjel haladt, mintha ő is a rettegett borítékot vinné, de Harvey tudta, hogy nem viszi, ő gondoskodott róla, hogy ne kapja meg. Wilma Hubbard ragyogó arccal sietett Dóra után és messziről kiabálta, hogy várja meg, az istenért. Aztán együtt mentek tovább; ha sötét lett volna, férfinek és nőnek látszottak volna. Wilma telt csípői kihívóan ringtak csontos lábain, mint egy nagy rakomány lóhere egy kis szekéren. A tanítványai, akik isten tudja miért, szerették a felnőttek lábát megfigyelni, és különösen a tanárnőikét, megegyeztek abban, hogy ha a Harkály valamit ír a táblára, profilból olyan, mint a szarvasünő, amely a fa előtt a hátsó lábára állva a mellső lábaival friss ágacskákat húz a szájához.- Tudod, mit fogok csinálni, mihelyt hazaérek? - kérdezte Wilma komoly kolléganőjétől, akit kiskorától ismert.- Mit? - kérdezte Dóra közönyösen, anélkül, hogy lépteit lelassította volna.- Először is lerúgom a cipőmet, aztán lecsatolom a harisnyakötőmet, főzök egy kávét, bebújok az ágyba, és szíwel-lélekkel élvezni fogom a migrénemet. Harvey Allexander lassan leült az asztalához. Kezébe vett egy fekete golyóstollat, és ügyetlenül egy angyalt meg egy ördögöt rajzolt egy papírdarabra. Odatett mindent, ami kettőjükhöz tartozott: az angyal feje köré dicsfényt, az ördög kezébe láncot és villát. Élesebben meghúzta a paták körvonalait és kitöltötte feketével; ugyanezt tette az ördög szarvaival is. Közben mosolygott és nyelve hegyével piros ajkait nyalogatta. Szeretett rajzolni, amikor gondolkozott, ugyanúgy, mint ahogy telefonálás közben folytonosan firkált valamit.- Goddamit, mind a kettejüket meg akartam tartani és meg is kaptam őket - gondolta megkönnyebbülten. -Az egyik azért kell nekem, hogy ezt a tyúkólat iskolának nevezhessük, a másik meg azért, hogy rendet tartson, ha valahova elutazom. - Amikor felállt, tekintete megakadt az asztalon álló fényképen. A kép egy bájos asz- szonyt ábrázolt két nem bájos kislány között, akik ugyanazon a napon ünnepelték a születésnapjukat. Harvey most nem igyekezett mindenáron elfordítani a szemét a képről. Fáradtan visszazökkent a székébe, és gyönyörködött az asszony szépségében. - Ah, Magda - suttogta bensőségesen. Az ikrekkel nem törődött. Az ő fejét örökölték, világos színű ritkás haját, kissé dülledt szemét, pergamen-bőrét. r Ú gy ismerte őket, mint önmagát, de az anyjukban még most sem bízott, különösen amiatt az érdekes vonás miatt a szája körül. Ha egy festő portrét készítene róla, ennek a vonásnak különös figyelmet szentelne. Magda szája lányos volt; tulajdonképpen minden lányos volt rajta, akárcsak tizenhat évvel ezelőtt, amikor Harvey feleségül vette. Lányos testén csak egyetlen tartós változás volt látható: néhány szerteágazó, finom fehér vonal a hasán, mint a jégvirágok az ablaküvegen. Ettől eltekintve Magda teste ugyanolyan karcsú és selymes volt mint szegény kis farmerlány korában, amikor Harvey felfedezte. Azóta persze a maga ízlése szerint alakította, nevelte, formálta, csak az a valami a pompás szája körül nem akarta magát alávetni neki, csak az állt ellent az ő akaratának. Mennyi bosszúságot kellett eltűrnie Magda miatt a tiszttársaitól, akik irigyelték őt és szemérmetlenül legeltették a szemüket Magdán, noha tudták, hogy Harvey milyen heves vérű. Mintha nem tudtak volna uralkodni magukon, bámulták, fantáziáltak róla, kínlódtak miatta. Harvey néhányukat elverte, tönkretette katonai karrierjüket, de egyre újabbak, merészebbek léptek a helyükbe, nem lehetett tőlük megszabadulni. (folytatjuk)
