Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1997-10-15 / 42. szám

1997. október 15. Kópé Keresgélő Kígyórandevú Kígyó Kázmér boldogan siklana a megbeszélt ta­lálkozóra, ahol már türel­metlenül várja a barátnő­je. Igen ám, de melyik úton kell elindulnia, hogy mielőbb odaérjen? Nagy László Vadászok lépnek Nyúl, a kölyködet fénybe ontva nem gondoltál a patronokra, most meg fiástul sírsz a körben, megőszültök, ha puska dörren, fácánkakas, pityergő párod fölött a fél-szárnyad kitárod ­bújok veletek bukva, lesve a tébolyító kökényesbe! Vadászok lépnek, lépnek, lépnek, villogásuk az égig ér, orrukon gőzök lobogói, talpuk alatt ropog a dér. Galambosi László Dobhang Ringass rojtos őszelő. Vándor vállán tekenő. Tekenőben vadnyulak nyaldossák a talpukat. Hegy kucsmáján lucfenyő Lohol az ősz, szügye nő. Kong a dérrel pántolt kő. A szél szorgos dobverő. Dobverő! Dobverő! Cserjén csörtet az ünő. Jön a vadász, bakot lő. Füstölög a puskacső. Móra Ferenc Világos után Szaladt már az osztrák mindenfelé a magyar földön, mint a nyúl, s amikor látta, hogy nem bír a Kossuth Lajos katonáival, segítségül hívta a med­vét, az oroszt. Ez megjött az első hí­vásra. Egyszerre döntötték a musz­kák a magyar rónát. A mi csapatunknak is jutott belőle kóstoló. Valahol a Nyírségen akad­tunk össze, s keményen megtáncol­tattuk egymást. Ki bírta tovább a tán­cot, nem tudom én azt megmondani. Valami ostoba ágyúgolyó úgy elvitte mind a két lábamat, hogy magam is utánuk estem. Csillagos, meleg éjsza­ka volt, ahogy szememet fölnyitot­tam. Nem volt már ott se magyar tá­bor, se muszka tábor. Aki ott maradt, az mind olyan csendes ember volt már, hogy azóta se szólalt meg. Pergett rám a harmat, és pergett a szememből a könny. Úgy éreztem, nem sok van hátra az életemből, s - istenem, hisz olyan fiatal voltam - mégis sajnáltam magam egy kicsit. Szülőfalumat, apámat, anyámat sose lássam többé? Szép hazám édes sza­badságának, aminek bölcsőjét én is ringattam, többet ne örülhessek? Fölemelkedtem fektémből, amennyi­re bírtam, s utoljára körülnéztem az alvó mezőkön. Búzát aratni nem ér­tek rá abban az esztendőben Magyar- országon, s a lábon maradt vetésben bűbájosán pitypalattyoltak a fürjek. Legalább kedves a fülemnek, szívem­nek az a földi hang, amit utoljára hallok.- No, vitézs úr, hány hét a világ? - dörmögi egyszerre valaki a hátam mögött. Nagy kínnal hátrafordítom a fejem, s örömömben elsikoltom magam: - Ni­ni, Tilinkó! Ó volt biz az, de milyen gúnyában, teremtő isten! Fél bakancs az egyik lábán, fél se a másikon, színehagyott, vörös sapka a fején, vörös sapka tete­jén egy kopott juhászkalap, rongyos honvédruha rajta, de ócska szűr an­nak a tetejében, s nincs nála se kard, se puska.- Az ám, én vadzsok, az öreg Tilinkó. Hanem most ne nagyon ismerkedzsünk, inkább saladjunk, mert kergetnek.- Nem szaladok én már sehova. Nincs má nekem arra való lábam, el­vitte az ágyúgolyó. Én már csak itt pusztulok el. De most már azt se bá­nom, te legalább hírt adsz rólam ott­hon. A cigány végignézett rajtam kétszer- háromszor, aztán elvigyorogta ma­gát, s megszorította a kezemet:- Hát akkor sép álmokat, vitéz úr! S azzal akkorát rántott rajtam, hogy egyszerre talpra ugrottam. Nem volt nekem kutya bajom se. Csak a szele csapott le az ágyúgolyónak, s derékig rám túrta a földet. Eszembe se jutott örülni, inkább szé­gyelltem magam, de Tilinkó a vállamra csapott:- Sebaj, Dióbél, jobb két lábon, mint edzsen se! így ha­marabb elérjük Malajdokot.- Az ám - kaptam a szón mi az újság Malajdokon?- Hát ott is csak azs, ami másfelé. Nadzs a setítcség, mikor a nap nem sit. De majd elmondom én azst neked útköz­ben. Most csak sedd a tenyeredbe a lá­bad, őst saladjunk Malajdokra.-Te mehetsz, Tilin­kó, ha neked már elég volt a szabad­ságból - mondtam haragosan. - De én nem mehetek haza az édesanyám szok­nyáján ülni. Nekem meg kell keresnem a katonáimat. Tilinkó nevetett, de úgy, mintha nyúznák. Ráncos, fekete képén csörgött a könny.- No, csak kerezsd, bibas. De erre már egészen fölmérgesedtem. Hiszen nem kívánom én, hogy énelőt- tem minden ember haptákot álljon, különösen nem kívánom az öreg Ti- linkótól, aki kölyökkorom óta tege­zett, hanem azért így mégse lehet be­szélni Kossuth Lajos hadnagyával. Meg is mondtam neki mindjárt:- Hé, Tilinkó közhuszár, vigyázz! Tán nem tudod te azt, hogy Törőcsik had­naggyal beszélsz? A cigány végighemperedett a véres földön, úgy kacagott.- Hadnadzs? Jaj, csak figurás ember vadzs te! Hadnadzs vadzs ám, de a sehul sincs regementben. Madzsar szabadság? Madzsar hadsereg? Hol van azs már, Dióbél fiam! Kis mise, nagy mise, nincs mán abbul semmi se. Világosnál körülvett bennünket a ten­ger muska, lerakatták velünk a fedzsvert. Én is ott vótam, engem is megsarcoltak, még a hedegim is elvet­ték, az iste tüzse pustítsa el ükét. Vótam a Kosút katonája, vadzsok az ország bujdosója, veled edzsütt, vitézs Törőcsik Dióbél hadnadzs úr. De ha idejiben hazsa nem eblábolunk innen, még rosszabul is végezshessük. Mert ha a nímet ránk tesi a kezsét, akkor sose látsuk többet a Csipóhalmot. Mert akkor a varnyú mondsa a semünknek, hods csecse bodsó. Beszélt, beszélt Tilinkó, mutogatott is valamit, de én se hallottam, se lát­tam. A halántékomban zúgott a vér, tüzes karikák táncoltak a szemem előtt. Erővel vissza akartam feküdni a halottak közé, de Tilinkó belém csimpaszkodott:- Nem udzs les azs, hé, azst mán majd csak utoljára hadzsuk. Valahodzs majd csak less, mert úgy még sose vót, hodzs sehodzs se lett vóna. Aztán nekivágtunk a világnak. Részlet Móra Ferenc Dióbél királyfi c. művéből Kovács Éva Illusztrációi Gondolkodom, tehát... s Madarász Ismerd fel a rajzon látható ma­darakat és a nevüket írd be az ábra megfelelő kockáiba. Segít­ségül néhány betűt előre beír­tunk. Hol van? Ez az őslény a párját keresi. Vajon hol rejtőz­ködik?

Next

/
Thumbnails
Contents