Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-10-15 / 42. szám
8 1997. október 15. Ripor Addig nincs kudarcra ítélt, veszett ügy, amíg van bennünk elég hit és kitartás Ú jjáéledő kisiskola Vrabec Mária Ha manapság valaki azt hallja, hogy valahol Szlovákiában soksok évnyi kényszerszünet után újranyílt egy magyar iskola, arra gondol, csoda történt. így kezdődött újra 1997. szeptember 4-én a kálazi magyar iskola története - igaz, a régi nyolcosztályos alapiskola után igencsak szerényen, egyetlen kétévfolyamos összevont osztállyal és hét gyerekkel. De tizenkét év után még ez is sokkal több, mint amit a legtöbben remélni mertek. Annak idején, 1985- ben úgy szűnt meg létezni a kálazi magyar iskola, hogy a falu lakosságának több mint hatvan százaléka vallotta magyarnak magát, sőt a környékbeli öt magyar községből is ide jártak a gyerekek. Mégis érdektelenségre hivatkozva tudták az iskolát megszüntetni - nem azért, mert elfogytak a magyar gyerekek, csak egyszerűen szlovák iskolába íratták őket. Aztán jött 1989, és néhány makacs szülő úgy gondolta, talán mégiscsak meg kellene próbálni a lehetetlent. Annak rendje és módja szerint a hivatalokban kezdtük - mondja a szülők képviselője, Ladányi Lajos. - Az alternatív oktatási módszerektől a kerülő buszjáratig mindennel megpróbálkoztunk - mert Kálazt még csak közvetlen buszjárat sem köti össze valamelyik magyar községgel, ahol iskola van. Amikor már mindenhol elutasítottak, 1992-ben kezdtünk el levelezni magyarországi alapítványokkal egy mikrobusz vásárlásának ügyében. Az Illyés- alapítvány kuratóriuma 1993 szeptemberében megítélt számunkra másfél millió forintot. Ebből vásároltunk egy hároméves Ford Tranzit mikrobuszt, amelynek az üzemanyagköltségeit Frideczky János alapítványa, a ViDeo vállalta. így szállíthattam az első hat gyereket 1994 szeptemberében a nagycétényi magyar iskolába. A következő tanévben már tizenketten voltak, tavaly pedig már tizenötre gyarapodott a mikrobusz utasainak száma. Három év után tehát megint új megoldást kellett keresnünk, mert a gyerekek már így is alig fértek el, és közeledett az új szeptember - új elsősökkel.” Tavaly novemberben tartották Kálazon azt az oktatásügyi fórumot, ahol szülők, pedagógusok, az ügyet támogató alapítványok képviselői és hazai magyar politikusok dugták össze a fejüket, hogy erről a kérdésről tárgyaljanak. A legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnt, ha a helyi szlovák alapiskolában nyitnak egy magyar osztályt. A kérvényt, amelyet tizenhat szülő írt alá, 1996. november 26- án küldték el, Vladimír Dugának, a Nyitrai Járási Hivatal oktatásügyi osztály- vezetőjének. Egy hónap sem telt el, és Rudolf Ronec, az osztályvezető helyettese válaszában arról értesítette a szülőket, hogy jelentést küldenek az oktatásügyi minisztériumba a magyar osztály megnyitásáról, és egyben kérvényezik az alapiskolák hálózatába való besorolását is. Aztán négy hónapig nem történt semmi. Időközben kiderült, hogy Vladimír Duga nem a helyettese támogató állás- foglalását küldte el a minisztériumba, hanem a magyar osztály megnyitásának „káros következményeire” hívta fel az illetékesek figyelmét. Április végén meg is érkezett az elutasító válasz, amelyben a minisztérium döntésére hivatkozva az osztályvezető azzal érvelt, hogy félő - az összevont osztályban csökkenne a tanítás színvonala, és hangsúlyozta: azzal, hogy a nagycétényi magyar iskolát látogatják, biztosított a gyermekek anyanyelvi oktatáshoz való joga. „Ezzel az érveléssel tudtak a leginkább kihozni a sodromból - folytatja az elbeszélést Ladányi Lajos. Szerte az országban nem egy összevont osztály működik, köztük sok szlovák is, és egyáltalán nem törvényszerű, hogy ez az okatás színvonalának csökkenését eredményezné. Ami pedig az anyanyelvi oktatáshoz való jogunkat illeti, sosem feledtem el hangsúlyozni: csakis a szülők áldozatvállalásának köszönhető, hogy a gyerekeink magyarul tanulhatnak, mert az illetékesek vajmi keveset tettek érte. Fellebbezésünkben, amelyet idén május 23-án nyújtottunk be a Nyitrai Kerületi Hivatal oktatásügyi osztályvezetőjének, Ruzena Smatanovának, rámutattunk, hogy már évek óta összevont osztályokban tanulnak a környékbeli magyar iskolák diákjai, sőt egyre több szlovák faluban is ez az iskola megtartásának egyedüli módja. Hetekig nem jött válasz. Jóformán naponta felhívtam vagy megkerestem az osztályvezető asszonyt, amíg végre hajlandó volt fogadni, és megbízta egy beosztottját, hogy készítsen részletes beszámolót az ügyről. Nagyon behatóan foglalkoztak a kérvényünk minden apró részletével, minden állításomnak utánajártak, mindenkit, akire hivatkoztam, felhívtak vagy megkerestek, még ahhoz is vették a fáradtságot, hogy leellenőrizzék, tényleg nem jár-e közvetlen buszjárat Kálazról Nagycétény- be. Aztán július közepén nagy sajnálkozással mégis azt közölték velem, hogy sajnos, nincs rá pénz. Nem nyugodhattam bele, már másnap visszamentem az osztályvezető asszonyhoz. Nem tudom, a hajthatatlanságom győzte-e meg őt, vagy egyszerűen csak jó napja volt, de végighallgatott. Elmondtam neki, hogy az összevont osztály megnyitása Kálazon nemcsak magyar érdek. Új színt, új ösztönzést hozhatna az egész iskola életébe, hisz sok kálazi szülő már évek óta nem a helyi szlovák iskolába, hanem Nyitrára vagy Verebélyre járatja a gyerekét. Anyagi téren sem számíthat az iskola a község ön- kormányzatának támogatására addig, amíg a képviselők gyerekei nem idejárnak. Ez volt az a pont, ahol Smatanová azt mondta, hogy erről még beszélnünk kellene. Szeptember másodikén még úgy vittem le a tizenhét gyereket Nagycéténybe - köztük két elsőst hogy semmi biztosat nem tudtam a kálazi magyar osztályról. Végül szeptember 3-án kaptam kézhez Vladimír Duga határozatát, amelyben értesít előbbi álláspontjának módosításáról, és egyben engedélyezi az összevont osztály megnyitását az első és a harmadik évfolyam számára Kálazon, a Nagycétényi Alapiskola igazgatása alatt. Számunkra ideális volt ez a megoldás, annál is inkább, mert az egyetlen másodikosunk időközben külföldre költözött. Már csak egy gondunk volt - tanítót kellett keresni. Nehéz feladatnak tűnt, mert addig senkinek sem mertem szólni, amíg nem volt biztos a dolog, és szeptemberre minden szóba jöhető friss diplomás talált állást. Végül is az illetékesek beleegyeztek, hogy nyugdíjas pedagógus taníthasson Kálazon, és így térhetett vissza a faluba tizenkét év után Fazekas Erzsébet, aki a mostani kisdiákok szüleit is tanította. Nagy szerepe volt abban, hogy a falu befogadta a magyar osztályt, hiszen vele egy természetes dolog folytatódik hosszú kényszerszünet után. Minden támogatást megkaptunk nemcsak Nagycétényből, de a helyi szlovák alapiskola igazgatónőjétől és pedagógusaitól is. Nem vagyunk idegen albérlők számukra, hiszen sokan közülük 1985 előtt a magyar tagozaton tanítottak. Sikerült a hittanoktatást is megoldanunk, Károly atya, a község plébánosa örömmel vállalta a magyar osztályt. Talán sokan megkérdezik, hogy lehetséges mindez ma, amikor minden magyar ügy eleve kudarcra van ítélve. Nekem meggyőződésem, hogy nagyon sok múlik azon, mennyire elszánt az ember, amikor valamibe belekezd. Mert addig nincs veszett ügy, amíg van bennünk elég hit és kitartás. Kálazon szeptember 4-én tartották a magyar osztályban a tanévnyitót. A faluban azóta is minden reggel elindul a szokásos útjára a piros mikrobusz - a különbség csak annyi, hogy most már csak a „nagyokat” hordja Céténybe. A „kicsik” már otthon járnak iskolába. Eleinte sokan kíváncsian utánuk néztek az utcán, most már kezdik megszokni. Valahol a lelkűk mélyén talán valamennyien érzik, ha kevesen is merik még kimondani, hogy a falu csakis a magyar iskolába vezető úton találhat újra Önmagára. Tizenkét év után még ez is sokkal több, mint amit a legtöbben remélni mertek. Sokan érzik: a falu csakis a magyar iskolába vezető úton találhat önmagára. Minden reggel Ladányi Lajos hordja a gyerekeket Nagycéténybe és délután is ő megy értük. - Gyakran megkérdezik tőlem, van-e értelme ennyi fáradozásnak, hisz az asszimiláció megfordíthatatlan föl; csakhogy a Zobon san, évről évre fog száma, olyan falva éve még magyar Vicsápapáti, Bérén Heti tárca Egy áttelepülés története Soos B. Tibor A háború végén még Csepelen laktunk, s egyre gyakrabban kellett a pincébe menekülni. Tízéves fiúcska voltam, de úgy emlékszem mindenre, mintha ma történt volna. A bombázások olyan gyakoriak lettek, hogy fel sem mehettünk a pincéből. Egy nap arra ébredtünk, hogy feltűnően nagy a csend körülöttünk. - Itt vannak az oroszok! - hozta a hírt egy légós. Gyerünk innen minél hamarább, mielőtt ismét kiújulna a pokol! Megindultunk. Egy szánkóval, hátizsákkal, pár batyuval. Vidéken kerestünk menedéket, rokonoknál. Meg alkalmi munkát. Egyszer itt, máskor amott húzódtunk meg pár hónapig. Utoljára a Kiskőrös melletti Tabdi tanyavilágban lakó nagynéném adott szállást egy vékony falú, agyagpadlózatú kamrában. Itt kezdődött áttele- pülésünk története. Apám egyszer azzal jött haza a városból, hogy van lehetőség változtatni nyomorúságos életünkön. Át lehet menni Csehszlovákiába. Azt az országot mindenki úgy emlegette, mint egy kis Amerikát: Van munka és rendesen megfizetik. - Mi kell több? Apám szlovák származású volt, jelentkezett az áttelepülésre. Nekem a kezembe adott egy szépen illusztrált szlovák nyelvkönyvet: „Tanuld fiam ezt a nyelvet! Hamarosan szükséged lesz rá.” - És én tanultam... Komáromban átraktuk azt a csekély szegényes holmit, amink volt, a csehszlovák katonaautóról egy fedett vagonba. Átvettük a kiszabott költőpénzt négy személyre, meg egy csomag használt ruhát, valami UNRRA-adományt, és vártuk az indulásunk óráját. Amíg várakoztunk, én és a nővérem kicsit körülnéztünk az állomáson. Megszomjaztam. - Na, most kipróbálom a nyelvtudásomat - gondoltam, s nyomban meg is szólaltam: - Kgye je voda? - fordultam két álldogáló férfihoz. Azok összenéztek, egy nagyot mosolyogtak, s valamit mondtak maguk között. - Mit akarsz, kisfiam? Vizet? Ott van a kút - mondta az egyikük. Magyarul. A tehervagont egy szlovákiai kisvárosban kapcsolták le. - Itt lesz az új otthonunk. Az első benyomásunk: Szép, romantikus hegyvidékre érkeztünk. A második: Itt mindenfelé hallani magyar szót! Harmadik észrevétel: Ezek a magyarok valamiért ferde szemmel néznek ránk! Ennek csak később tudtuk meg az okát: az úgynevezett „kölcsönös lakosságcsere” nem alapult minden szempontból kölcsönösségen. Míg odaát érvényesült az önkéntesség - esedeg egy kis szép szavú rábeszéléssel, addig itt nagyrészt erőszakos kitoloncolás folyt. Onnan sok esetben nincstelenek jöttek, innen jobbára módosak távoztak. Már meg tudtuk érteni az idegenkedést, az ellenszenvet. Már nem fájtak a „prígyel, tirpák, csabai” meg hasonló melléknevek. Szüleim iparosmunkával keresték meg a mindennapit. A szomszédok Az anyanyelv az, amely mindenkor, mindenben a legfontosabb! meg a többi lakosok hamarosan megismerték és megszerették őket. Szép, nagy házban laktunk. Udvar, kert, gyümölcsös... - Áttelepített magyar család tulajdona volt. Egy bizottság felajánlotta, hogy megvehetjük, nagyon jutányos áron. - Nem! Nem akarjuk! Minket ne átkozzon senki. Senki ne gondolja, hogy mi kitúrtunk valakit az ott honából. A nyelvet jól megtanultam, de minduntalan éreztem - meg sokszor éreztették velem, hogy ez csak tanult nyelv. Az anyanyelv az, amely mindenkor, mindenben a legfontosabb! Ezért pályaválasztáskor is azon voltam, hogy magyar közegben magyar kultúra terén működhessek... Álmaimban számtalan szór jártam korai gyermekkoroi tájain. Mivel tudtam, hogy ez csak álom, sokszor keserves sírá lett az álomkaland vége. Rájöttem, hogy hazát lehet cserélni - de szívet nem!