Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-10-08 / 41. szám
12 1997. október 8. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató A salemi boszorkányok f FÓRUM 2000 Prágában. Művészek, tudósok, békeharcosok nemzetközi találkozója. IQ-halmaz a cseheknél Arthur Miller írta filmre saját, 1953-as drámáját, A salemi boszorkányokat. „Akkoriban nem tudtam volna így megfogalmazni, de egy metaforát kerestem... A salemi boszorkányságjelenségéről azóta tudtam, hogy Michiganben amerikai történelmet tanultam, és valamiképpen megragadt bennem, mint a rég halott múlt egyik megmagyarázhatatlan rejtélye...” - írja Kanyargó időben címmel megjelent önéletrajzában. A boszorkányüldözés az akkori amerikai közélet pontos metaforájának bizonyult: alkotó értelmiségiek százait hívta be az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság, nyilvános gyónásra, kommunista-, illetve szovjetbarát kapcsolatok megvallá- sára kényszerítve őket. „Voltaképpen egy erkölcsi bűnről szóló kormányhatározatra szűkült le a dolog, amely alól rituális beszéddel lehetett feloldozást nyerni: elkántáljuk bűnös társaink nevét, visszavonjuk korábbi hitünket. Ez utóbbi valószínűleg a színjáték legszomorúbb és legőszintébb része volt; az 1950-es évek elején főleg a művészek közt már nagyon kevesen maradtak, akiknek még voltak illúzióik a szovjetekkel kapcsolatban. Ez az anyagtalan tényező, ez a szürreális és spirituális alku bűvölt el leginkább, ugyanis a bűn és a gyónás rítusa mindenben a vallásos inkvizíciót követte...” A film - akárcsak a színmű - pontosan követi a korabeli jegyzőkönyvekben leírt eseményeket. A Massachusetts állambeli Salembe 1692-ben hivatásos boszorkányüldözők érkeznek. Fiatal lányok egy csoportja ugyanis „szerelmi varázslást” űzött egy fekete rabszolganő vezetésével, s amikor fény derült „praktikáikra”, félelmükben azt hazudták, hogy a gonosz kerítette hatalmába őket. Az eljárás során a lányok sokakat bevádolnak. A gyanúsítottak, ha nem vallják meg bűnüket, akasztófán végzik. A falu lakóin úrrá lesz a hisztéria. Senki nem sejti, hogy az események mozgatója Abigail Williams (Winona Ryder), aki vissza akarja szerezni egykori szeretőjét, John Proctert (Dániel Day-Lewis)... Heti hír De Niro szigetet vesz Ezt harsogta címoldalán egy kis amerikai újság, s szerencsére a jó passzban lévő színész könnyedén fogta fel a dolgot: egyik szerkesztőnek sem törte be a fejét. A hírből ugyanis csak a név igaz, a többi „csekély” túlzás. Tény, hogy élete legszebb nyarának nevezte azt a néhány hetet, amelyet feleségével az olaszországi Filicudi egyik kis melíékszigetén töltött az idén, s már ki is nézett egy eladó villát, hogy bármikor visszatérhessen a paradicsomi szépségű helyre. - Nem szenvedek pénzszűkében, de azért az egész sziget megvásárlása még nekem is nagy falat lenne - kommentálta derűsen az újságírók „értesülését” Róbert De Niro. Pénze van rengeteg. Vehetne akár három szigetet is. Jean-Marie Lustiger párizsi érsek, a francia Akadémia tagja a Cseh Televíziónak nyilatkozik A szerző felvétele Katerína Posová ____________ Ha valaki pár héttel ezelőtt valamilyen módon összesítette volna az egész világból a prágai Hradzinban egybegyűlt vendégek IQ-jának - a bölcsesség, fel- világosultság, műveltség, fantázia, nemes megszállottság, eszmei következetesség, politikai felelősségtudat, emberi helytállás, a sok-sok szenvedés árán szerzett élettapasztalat és együttérzés, s ki tudja még milyen remek tulajdonságok - halmazát, hihetedenül tömör és súlyos eredményre jutott volna. Václav Havel cseh köztársasági elnök (drámaíró, esszéista, néhai politikai fogoly) és Elie Wiesel Amerikában élő Nobel- békedíjas (kárpátaljai származású, náci koncentrációs tábort megjárt, francia és jiddis nyelven publikáló) író és filozófus közösen kezdeményezték és valósították meg (a japán Nippon Foundation bőkezű anyagi hozzájárulásával és Marion Wiesel asszony önfeláldozó munkájával) ezt a különös vüágfórumot a célból, hogy számos, erre leginkább hivatott értelmiségi személyiség együttesen próbálja megnevezni a közeledő ezredvég számtalan gondját-baját, főképpen pedig felvázolni, megvitatni a jövendő évszázad-évezred szellemi vízióit. A Fórum 2000 panelvitáiban mintegy hatvanan vettek részt. Köztük számos Nobel-békedíjas és más magas nemzetközi kitüntetés laureátusa, néhány jelenlegi vagy a közelmúltban volt (s máig is fontos közéleti szerepet betöltő) államfő és politikus, a világ legnagyobb egyházainak, hitközösségeinek magas rangú képviselői, tudósok, művészek, legendás békeharcosok, celeb- ritások. Például: a dalai láma, a buddhista vüág és Tibet legmagasabb poilitikai és szellemi tekintélye, Thor Heyerdal természettudós, tengerjáró, felfedező, Richard von Weiszacker volt nyugatnémet államfő, Magda Vasáryová színésznő, volt csehszlovák nagykövet, Ignatz Rubis német zsidó filozófus, Szergej Kovaljov volt szovjet politikai fogoly, emberjogi aktivista.... Azt hiszem, ez a korántsem kimerítő felsorolás már önmagában is jelzi az esemény szellemi-politikai jelentőségét. S persze a kb. kétszáz főnyi auditóriumban is számos közéleti híresség foglalt helyet. A FÓRUM 2000 tanácskozásai három blokkban folytak, ezek témái: Örökül kapott jelenünk, A mai világ állapota, A jövő reménységei. Nehéz volna akár csak tőmondatokban jellemezni e8y-egy előadás, felszólalás lényegét; ezt majd bővebben a Prágában megjelenő Nová prítomnost (Új jelenkor) című politológiai-történelmi-filozófiai folyóiratban olvashatjuk rövidesen cseh és angol nyelven. Azt hiszem, Václav Havel nyitóbeszédéből idézve legalább hozzávetőleges képet nyújthatunk a konferencia alaptéziseiről és azokról a gondolatokról, amelyeket azután az előadók és vitázók a legkülönbözőbb egyéni és szakmai szemszögből jártak körül. „(...) Ma már igen sokat tudunk azokról a veszélyekről - mondotta Václav Havel -, amelyek világunkat fenyegetik. Tudjuk, milyen rohamosan növekszik - nemsokára több tízmilliárdra - bolygónk népességének száma, s azt is, hogy csaknem leheteden- né válik majd ekkora tömegek ivóvíz- és élelmiszer-ellátása. Tudjuk, hogy a népesség gyors növekedése méginkább elmélyíti majd a szegények és gazdagok között már most létező mélységes szakadékot, tudjuk, mennyire nehéz lesz az üyen drámai módon összezsúfolt, különböző nemzetekhez, kultúrákhoz, vallásokhoz tartozó népek együttélése, illetve mennyi konfliktust eredményezhet majd ez a helyzet. Köztudott az is, az emberiség hogyan pusztítja környezetét, amelytől pedig saját léte függ, hogyan meríti ki egyre intenzívebben felújíthatatlan energiaforrásait és Földünk természeti kincseit. Azt is tudjuk, mekkora veszélybe sodorja a modem emberiség önmagát a nukleáris fegyverek és más tömeg- pusztító eszközök egyre nagyratörőbb fejlesztésével, gyártásával, terjesztésével. Továbbá tudjuk, mekkorák máris és mily rohamosan növekednek a szociális problémák, a bűnözés, a narkománia s az emberi elidegenedés és frusztráció egyéb változatai a természetes emberi közösségeket, kapcsolatokat pusztító, s egyre nagyobb népességű aglomerációkban. (...) Miben rejlik hát a dolog lényege? Merre tart és miben hozhatna változást civilizációnk további fejlődése? Megfékezhető-e egyáltalán az az önkénymozgás, melyet egyelőre nem vagyunk képesek leállítani? Mély meggyőződésem: az egyedüli lehetőség az, ha a szellem szférájában, az ember tudatában, világfelfogásában változik meg valami. (...) Annak a nézetemnek, hogy igazi és lényeges pozitív változásra kizárólag a szellemi szférában történő változások következtében kerülhet sor, egyik oka az a megfigyelésem, hogy ha bárhol a világban bármilyen komoly civilizációs problémával találkozom - legyen az tropikus őserdők irtása, etnikai, vallási összeférhetetlenség vagy akár egy évszázadok alatt kialakult táj brutális rombolása -, valahol az adott problémát előidéző okozat-lánc végén mindenkor egy és ugyanazon okra bukkanok: a világ iránti és a világért vállalandó felelősség hiányára. (...)” Sok hálás, elismerő taps, együttérzés és egyetértő figyelem, de megrendült csend is fogadta az elhangzott beszámolókat, indítványokat, reális megoldásokat kínáló ötleteket, égetően szükséges, elszánt cselekvésre buzdító felhívásokat. És reményt keltőén, felemelően emlékezetes marad egy egészen rendkívüli „esti ájtatosság”: a Szent Vitus- székesegyházban megvalósult Multireligiózus Reflexió, amelynek során eddig talán sosemvolt egyetértésben a kereszténység, a zsidóság, az iszlám és a buddhizmus képviselői, a katedrális magasztos boltívei alatt egybegyűlt vendégek körében üdvözölhette a Csehországban privát szabadságát töltő amerikai külügyminisztert, Madeleine Albright asszonyt is. Nem hinném, hogy igazuk lenne azoknak a kishitű vagy mindenáron okoskodó újságíróknak, akik szerint az egész nagy felhajtás helyett néhány oldalnyi intemetszöveg is megtette volna. Hiszem viszont, hogy a jövőben állítólag évente ugyanitt megrendezendő hasonló fórumra szívesen újra idelátogat a világ értelmiségi színe-java, s hogy addigra majd az ezúttal teljesen hiányzó (de persze meghívott) magyar résztvevők is időt szakítanak maguknak erre a néhány napos s talán mégsem egészen fölösleges prágai látogatásra. A panelvitákban mintegy hatvanan vettek részt. Gábriel García Márquez: „Életem legnehezebb és legszomorúbb feladatát vállaltam magamra...” Egy rettenetes kolumbiai emberrablás szövevényes története Gábriel García Márquez 1975, a Száz év magány megjelenése óta talán a legnépszerűbb külföldi író. Szóljanak bármit a kritikusok, minden kötete (hála isten, a kezdeti hiányokat pótoltuk, az új művek pedig késedelem nélkül érkeznek) olvasói esemény. Természetesen szomorúak vagyunk, hogy a No- bel-díjas kolumbiai mester rendre nemet mond a magyar meghívásokra, de ennél fontosabb, hogy - hála a Magvető Könyvkiadónak és Székács Verának, aki az életmű legavatottabb fordítója és népszerűsítője - kézbe vehetjük a Barcelonában tavaly kiadott dokumentumregényt, az Egy emberrablás történetét. A mű, mint az író bevezetőjéből megtudjuk, eredetileg egyetlen emberrablás történetét mesélte volna el, ám a munkálatok során kiderült, hogy Maruja Pachón újságírónő hathónapos fogsága és a kiszabadítására tett családi erőfeszítések nem választhatók el attól a kilenc másik emberrablástól, amelyek félelemben tartották Kolumbiát. „A fontosabb szereplők közül akiket csak tudtam, kifaggattam, és mindegyikük ugyanolyan nagylelkűen hajlandó volt felkavarni leülepedett emlékeit és a kedvemért újra feltépni azokat a sebeket, amelyeket talán már szerettek volna elfelejteni. Fájdalmuk, türelmük, haragjuk öntött belém bátorságot, hogy teljesítsem ezt a későn rám szakadt feladatot, életem legnehezebb, legszomorúbb feladatát” - mondja García Márquez, a krónikás és hazafi, aki a valóság szülte krimit nemcsak lete- hetetlenül izgalmas olvasmányként állítja elénk, hanem a legnagyobbakra jellemző felelősségérzettel is. Mindvégig érzékelteti, hogy nemcsak rettenetes túszdrámáról van szó, hanem hazája jövőjéről is. A tét ugyanis óriási. Ha az államvezetés eleget tesz a tekintélyes személyeket elrabló drogmaffia követeléseinek, akkor végső soron az anarchiát „szentesíti”, ha nem, akkor törvénytisztelő állampolgárainak életét teszi kockára. Párhuzamosan futnak az események: a túszok és fogvatartóik és a családok, illetve az állam irányítói, valamint a rendőrség kétségbeesett kísérletei egyaránt azt mutatják, nincs ideális megoldás. Tudniillik nem azonos világkép irányítja a szemben álló felek gondolkodását. A drogmaffia meglévő pozícióját akarja megőrizni, és az ellen tiltakozik, hogy más országoknak kiadják tagjait (ennek érdekében jótékonykodik a megtévesztett lakosság körében), a kormány leszámolni szeretne. Noha Márquez mindvégig a foglyul ejtett emberek oldalán áll, az ő drámájukat hangsúlyozza azzal is, hogy remek portrékat rajzol róluk, nem ítélkezik. Krónikásként közli a kétségbeejtő történéseket: annak a „bibliai méretű holocaustnak” az epizódjait, amely több mint húsz éve pusztítja Kolumbiát. Nincs ebben a regényben márquezi bravúr, a lapokat nem hatja át a mágikus realistának mondott író tüneményes képzelőereje, nyelvi játékossága, ez a könyv több mint irodalom. Tiltakozás a világ el- embertelenedése ellen, felhívás az összefogásra. A limai túszdráma ismeretében tudjuk, hogy nemcsak egy ország megmentése a tét. (o. á.)