Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-10-08 / 41. szám
Modern élet 1997. október 8. 5 A félszeg embereket árnyékként kíséri önmagukról kialakított negatív énképük A félénkség fogságában Ne zárkózzon be, ne merevedjen mozdulatlanságba merő óvatosságból. Archív-fotó Sohasem a szituáció szüli a félszegségünket Engedd el magad! Segítség! Emberek! Ameddig a szem ellát. Csapatokba verődnek, jókedvűek, hangoskodnak, nevetgélnek. Hogy lehetne minél hamarabb elslisszolni innen? Elosonok a fal mellett, igyekszem beleolvadni a környezetbe. Csendben sápíto- zom, amikor utolérnek. Vállon ragadnak, hátba veregetnek: „Szevasz, hogy vagy?” „Éppen távozóban” válaszolom kimérten, pedig tudom, hogy a hátam mögött összenéznek: micsoda magának való ember! Magának való? Na, nem egészen. A pszichológia ugyan Jung óta megkülönböztet befelé forduló (introvertált) és kifelé élő (extrovertált) személyiségeket, de abban biztosak lehetünk, hogy minden embernek szüksége van kapcsolatteremtésre, a külvilág visszajelzéseire, vagyis arra, hogy élete legfontosabb esményeit megosz- sza valakivel. Remete hajlamú ismerőseink, akik legszívesebben fejvesztve menekülnének a lakótelepről egy lakatlan szigetre, valószínűleg nem gondolnak arra, milyen veszélyekkel járhat az ilyen egyszemélyes robinzonád. Bármihez is fogunk, egész egyszerűen szükségünk van „közönségre”, külső szemlélőkre, akik segítenek saját értékeink megítélésében, és abban, hogy életünk apróbb-nagyobb eseményeit a rangjukon tudjuk kezelni. Robinsonnak is szüksége volt Péntekre, hogy ne mondjon csütörtököt. A zárkózottak nagy többsége két csoportra osztható. Azokra a befelé forduló emberekre, akiket annyira leköt saját - igen gazdag - belső világuk, hogy alig figyelnek a külvilágra. És azokra, akiknek nagyon is hiányzik a többiek társasága, csak éppen félszegségük megakadályozza őket abban, hogy kapcsolatot teremtsenek. Az első csoportba tartoznak az úgynevezett „töprengők”, akik ahogy észlelik, máris elemzik is az e- seményeket. Folyton jár az agyuk, a túl sok élmény és benyomás feszélyezi őket, hiszen szeretnek egyenként megemészteni, feldolgozni mindent. Ők nem azért ücsörögnek egyedül a sarokban, mert nem mernek szóba elegyedni senkivel, hanem mert elábrándoztak, elmerültek a gondolataikban. Ők azok, akik szívesen töltik otthon, a négy fal között estéiket, nincs szükségük szervezett programokra ahhoz, hogy remekül szórakozzanak. Sohasem unatkoznak. (Szemben a kifelé élő, extrovertált emberekkel, akik csak akkor érzik magukat elemükben, ha nyüzsöghetnek, viszont rettegnek az unalomtól, ha magukra maradnak.) A zárkózottak másik csoportját az egyszerűség kedvéért nevezzük félszegeknek. Ők nem igazi introvertáltak, vagyis befelé fordulók. Ha megfelelő impulzusokat kapnak, boldogan vetik bele magukat az élet sűrűjébe. Csakhogy félénkségük ritkán engedi őket efféle kalandozásokra, szociális ü- gyetlenségük, társasági gátlásaik megakadályozzák őket abban, hogy „belelendüljenek a buliba”, ezért aztán csendesen ücsörögnek a sarokban. Pedig a félénkek félreértésben élnek. Először is abban a hitben ringatóznak, hogy utálják félénkségüket, és mindent megtesznek, hogy megszabaduljanak tőle. Tévedés! Éppen ellenkezőleg. Görcsösen kapaszkodnak belé, mint valami mentőövbe. Aki félénk, nyugodtan hátradőlhet, felmenti magát mindenféle kapcsolati veszély alól. Akár egy pajzsot, úgy tartja maga előtt félénkségét. Aki elfogadja a félénk szerepet, annak csupán egyetlen kudarcot kell lenyelnie (a fél- szegségét), szemben a vállalkozó szelleműekkel, akik próbálkozásaik közepette megannyi kudarcot elszenvednek, de nem viseli meg őket különösebben. Csak hát bármilyen jó üzletnek is tűnik az örökös hárítás, a félszegek semmit sem nyernek vele. Igaz - gondolják ők -, nem is veszítenek. Csak éppen szép óvatosan elsétál mellettük az élet. A pszichológusok szerint vannak sikerorientált és kudarckerülő emberek. Az előbbiek kitűznek maguk elé egy célt, nekivágnak; nem baj, ha nem sikerül, legközelebb megint mindent latba vetnek. A kudarckerülők viszont csak arra koncentrálnak, hogy „minden simán menjen”. Ezt a hozzáállást gyerekkoruktól cipelik magukkal. Az ilyen apróságok akkor érzik magukat biztonságban, ha nem hívják fel magukra a figyelmet. A „ne nyúlj hozzá” neveléssel is félszeg felnőttet faraghatunk szemünk fényéből, aki nemcsak a tárgyaktól, hanem az emberektől is riadtan húzza vissza a kezét. Bár félénkségünk feltehetőleg a gyerekkorból ered, azért ne feledkezzünk bele teljesen a szerencsétlen áldozat szerepébe. A félénkség nem egyéb, mint védekezés. A zárkózott ember úgy érzi, nem vállalhatja azt a kockázatot, hogy valami butaságot csináljon. Csakhogy abban a percben, hogy elmenekülünk, lemondunk annak a lehetőségéről, hogy valaha is kipróbálhassuk, mi történt volna, ha mégis maradunk. Ehhez a vakmerőséghez persze bizalmat kell szavazni magunknak. A leglényegesebb, hogy megértsük végre: hibáinkkal, félszegségünkkel, esetlenségünkkel együtt is sze- retetreméltóak vagyunk. (NL) Mondják, minden nő lelke mélyén ott szunnyad az ősasz- szony, a maga bámulatos megérzéseivel, ösztöneivel. Ébresz- szük fel! Az informatika-korszak gyermekei mára mindent megtanultak, szuperszonikus repülőgépet vezetni és ultra dry pelenkát cserélni, a körúton és a virtuális sztrádán száguldozni, mikrohullámú vacsorát és adóbevallást készíteni. Csupán egyvalamit felejtünk el: hogyan kell magunkat jól érezni. Pedig néhány egyszerű lazító gyakorlattal edzésben tarthatjuk rugalmasságunkat. Engedjük közelebb magunkhoz az embereket! Mindanyi- unknál máshol húzódik az a határ, amin túl idegeneknek tilos a belépés. Ez fizikailag, centiméterekben kb. egy-másfél métert jelent, pszichikailag azonban sokszor még inkább távolságtartóak vagyunk. Legyünk engedékenyebbek! Ha az utcán megszólítanak, vagy a társaságban mellénk telepednek, ne húzódjunk ösztönösen félre, várjunk pár percet, adjunk esélyt a „betolakodónak”, mielőtt végleg kitoloncolnánk. Ha valaki egy társaságban szenved, többnyire pocsékul érzi magát és nem ragad rá a többiek jókedve. Csigavér! Ne legyen mindenáron „happy”, ne csüggedjen, ha úgy érzi, kilóg a sorból és nem Őn viszi a prímet. Már az is eredmény, ha nevetni tud egy viccen, vagy néhány taktus erejéig belefeledkezik a zenébe. A társaság a „megfigyelői státust” is elfogadja, lényeg, hogy ne vonuljon félre, üljön közéjük, vagy szólítson meg egy veszélytelen áldozatot, aki önhöz hasonlóan feszeng. Minden különösebb teketória nélkül szólítson meg valakit a társaságból (nem fogja tolakodásnak venni, feltehetőleg ő sem azért jött ide, hogy magányosan bámészkodjon). Versenyezzen a fél- szegségével! Fogadjunk, hogy két perc alatt három információt kiderítünk az illetőről. Tegyünk fel célirányos kérdéseket. Az idegenből dőlni fog a szó, hiszen ki ne szeretne magáról mesélni. Végül egy apró trükk: gyakran az is segít, ha beismerjük a félszegségünket. Ha hangot adunk zavarunknak, máris elvettük az erejét a bénító érzésnek. Próbáljuk ki! A társaság s mi magunk is könnyebben túltesszük magunkat a kínos szituáción, ha a világ legtermészetesebb hangján kijelentjük: hű, de zavarba jöttem! Akinek gyerekkorában sem természetes a simogatás, az később felnőttként sem tudja majd kimutatni a szeretetét Archív-fotó Robinsonnak is szüksége volt Péntekre, hogy ne mondjon csütörtököt. Adjunk esélyt a betolakodónak, mielőtt végleg kitoloncolnánk. Mozaik Feledékeny? Még azok az emberek is, akik a munkahelyükön a precizitásukról és a megbízhatóságukról híresek, otthon, a magánéletükben gyakran elfeledkeznek apró dolgokról. Ezt a jelenséget gyakran pszichológiai tévedés okozza - állítja dr. An- thony Sherman, angol pszichológus. - Ugyanis azt hisszük, hogy a magánéletünket nem kell annyira megszerveznünk, mint a munkánkat. S ez a tévedés fölösleges kellemetlenségeket okoz az életünkben. Doktor Sherman a feledékeny- ség ellen a következő trükköket ajánlja: A fontos dátumokat, mint a születésnapok, névnapok, meghívások, találkozók, jegyezze fel a naptárába. Ha a postaládában esküvői vagy más értesítőt talál, jegyezze fel az adatokat a naptárába, s a meghívót dobja el. Mindennap nézze át a postáját. A fölösleges reklámprospektusokat, vagy az értesítőket dobja el. A fontos iratokat, számlákat, küldeményeket rendezze el és tegye egy borítékba, amelyre írja rá a a feladó címét. A postát soha ne hagyja felgyülemleni. Ha azt szeretné, hogy otthon is áttekintése legyen a dolgokról, oda tegye őket, ahol használja. Például a telefonkönyvet a telefon mellé, az elemet a biztosítékok mellé a fiókba. Tegeződünk A tegeződést az illem szabályai szerint a nőnek kellene felajánlania a férfinak, az idősebbnek a fiatalabbnak, a főnöknek a beosztottnak. De ez az első hallásra olyan egyszerű szabály mégis sok félreértés és galiba okozója. A főnök például szívesen felajánlaná a beosztottjának, hogy tegeződjenek, de mégsem teszi, mert az illető nő. A hölgy beosztottnak viszont kellemetlen ugyanezt kérnie a főnökétől. De hasonló problémái vannak a fiatalabb nőnek az idősebb férfival, illetve az idősebb férfinak a fiatalabb nővel szemben.- Az ilyen és hasonló esetekben szólítsa fel az illetőt, hogy tegezze Önt, viszont hangsúlyozza, hogy ön továbbra is magázni fogja. Ez így nagyon diplomatikus - állítja a társasági szokások kiváló ismerője, Josine Gullois.- Ha az illető ez idáig nem te- geződött le önnel, mivel arra várt hogy ön kezdeményezzen, ezek után szívesen megteszi. Viszont ha nem is akart önnel tegeződni, az ajánlatát akkor is elfogadja. De még ha el is utasítaná, a korrekt kapcsolat továbbra is megmarad önök között. Mennyit aludjunk? Napóleon, aki köztudottan nem volt valami nagy alvó, ezzel kapcsolatban kijelentette: ,A férfi négy órát alszik, a nő ötöt, az idióta pedig hatot.” Albert Einstein az ő tézise szerint minden bizonnyal szuperidióta lehetett, mivel minden nap tizenkét órát aludt. Az ő és a Napóleon példája világosan mutatja, mennyire különböző lehet az egyes emberek alvásigénye. A rosszalvóságra illetve a hétalvóságra való hajlam többé-kevésbé velünk született, de az amerikai tudósok arra figyelmeztetnek, hogy egyiket sem szabad túlzásba vinni. A megfigyeléseik szerint ugyanis azok, akik öt óránál kevesebbet illetve kilenc óránál többet alszanak, rövidebb ideig élnek. A legjobb, ha e tekintetben a saját biológiai óránk ritmusához igazodunk. Ha úgy érzi, fáradt, feküdjön le. Ha ez lehetséges, mindig ugyanabban az időben menjen aludni és ugyanabban az időben keljen fel. A kivételek ne legyenek túl gyakoriak.
