Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-09-24 / 39. szám
Szlovákiai magyar családi magazin 1997. szeptember 24. * 30. évfolyam Riport _______ Le lki táplálékot, a múlttal való összeolvadás élményét nyújtja ez az ország. 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. szeptember 27-től október 3-ig 39. szám * Ára 11 korona Sport Carl Lewis végleg levonult az atlétika forgószínpadáról. Miniszterelnökünknek talán jól jönne... Hol a hazám? P.Vonyik Erzsébet_______ Me gboldogult kassai tudósítónk jutott eszembe a napokban. Róla minden kollégája tudta, hogy rühellte leírni a vasmű székhelyét úgy, ahogy azt az akkori sajtócézárok megkívánták. Hogy ne kelljen Kosicét írnia Kassa helyett, a legváltozatosabb trükköket agyalta ki. Leggyakrabban Kelet-Szlovákia metropolisaként emlegette a várost. A néhai Kulik kollégához hasonló dilemma elé kerültem. Egyszerűen nem áll rá a nyelvem, sem a toliam arra, hogy kimondjam-leírjam: Szlovákiát maradéktalanul, teljes szívemből a hazámnak vallom. Pedig ki ne szeretné azt a darabka földet, ahol él, ezzel a szép szóval illetni? Legfeljebb abban tudok kiegyezni magammal, hogy ez az az ország, ahol jelenleg lakom. Mégpedig azért, mert volt egy békeszerződés, amely határvonalat húzott, és ide kerültek a nagyszüleim, szüleim, házastul, földestül, jószágostul. S most odafent azt mondják: akinek nem tetszik, mehet, házat, földet, jószágot itthagyva. A sport- csarnokot ennek hallatán meg majd szétveti az éljenzés. Tán csak nem azért, hogy az itt maradójavakon lehet majd osztozkodni? Tépelődésem nemcsak a nevezetes első szeptemberi csütörtök óta tart. A pozsonyi „fehér ház” ura és parancsolója ugyanis, a közhiedelemmel ellentétben, nem a téglamezei sportarénában dobta be nagyvonalúan, hogy őt nem zavarná, ha szednénk a sátorfánkat és a Duna túlpartjára költöznénk. Vagy egy héttel korábban, röviddel a győri találkozó után a tévénézőket már elkápráztatta ezzel az ötletével, ám a másnapi sajtó, ki tudja, miért, mint a sír, hallgatott. Nekem pedig a képernyő előtt szinte megfagyott a vér az ereimben. Falra festeni az ördögöt, épp most, amikor például a Legalább elpárologna a délvidékről a Magyar Koalíció szavazótábora. somorjaiak a kitelepített honfitársaik fogadására készültek? S egyáltalán akkor bedobni az önkéntesnek mondott népvándorlás ötletét, amikor a magyarlakta délvidéken az erőszakos száműzés ötvenedik évfordulójára emlékeznek? Mindezek után minek nevezhetem azt az országot, amely oly könnyű szívvel megválna akár egyetlen polgárától is, sőt vezető politikusa noszogatja: mehetsz, ha akarsz? Miniszterelnökünknek jól jönne, ha elkotródnánk. Lehetőleg tömegesen. így legalább elpárologna a délvidékről a tíz százalék, a Magyar Koalíció stabil szavazóbázisa. Fenemód meg- könnyíthetnénk így Meciar dolgát: még a választási törvényt sem kellene módosítania, hogy a magyarokat kisöpörje a parlamentből. Ezt az örömet, ha jól sejtem, nem szerezzük meg neki. Eszem ágában sincs, hogy csakis és kizárólag a rosszat próbáljam keresni a kormányfő sokkoló ötletében. Netán valami jószándék is meghúzódhat mögötte, mert nála sose lehet tudni. Csalafintaságra is gyanakszom. Tudjuk, ha csak csoda nem történik, Szlovákia nem jut be az Európai Unióba, Magyarország ellenben igen. Oroszvár, Medve, Komárom, Párkány olyan határátkelők lesznek, amelyeken nem lesz egyszerű bejutniuk az EU-útlevéllel nem rendelkező utazóknak. Az átjutás bonyolultabb lesz annál, semmint gondolunk egyet és átugrunk magyar újságokért. S ekkor, esetleg jön majd Meciar és elmagyarázza nekünk: lám-lám, nem kellene most dohogniuk! Ha akkor hallgattak volna rám ,és átköltöznek, egy csomó kellemetlenségtől kímélték volna meg magukat. Köszönjük, de nem kérünk az ilyen gondoskodásból. Sem most, sem később. Vezércikk Mi jöhet még? Miklósi Péter Most, hogy a heti lapzárta diktálta határidő révén időnap előtt, tehát szeptember 20-át megelőzően írom e sorokat, még nem kezelhetem tényként, ám nagy valószínűséggel leírható: füstbe ment a jelzett magyar-szlovák külügyminiszteri találkozó! Kész tényként kezelhető viszont, hogy a II. világháborút követő esztendők, tehát a szlovákiai magyarság kollektív jogfosztott- ságának időszaka óta nem zuhant olyan mélypontra a szlovák-magyar viszony, mint most. Oda zuhant, mert a pozsonyi kabinet szeptember 17- én este nyilvánosságra hozott jegyzékének tükrében immáron világos, hogy a szlovák kormányjelenleg nem kész e két szomszéd ország között 1995-ben kötött alapszerződés, illetve az azt követő miniszterelnöki találkozók egyezségeinek teljesítésére. Annak ellenére alakultak így a dolgok, hogy Vladimír Meciar egyetlen más külpolitikai lépését sem értékelte úgy a külföld, mint épp a szóban forgó alapszerződés aláírását. Sajnos, a szlovák kormányfő pár hónap alatt elkótyavetyélte az így szerzett jó pontokat. Részint e szerződés ratifikálásának halogatásával, részint az ún. államvédelmi törvény és a felvidéki magyarságot érintő folyamatos jogszűkítések for- szírozásával. Így a Párizsban aláírt dokumentum nem hogy felszámolta a két ország közötti súrlódási pontokat, hanem maga is súrlódási ponttá vált. Nem a szerződés hibájából, hanem azért, mert Szlovákiában mind a kormányzat, mind az őt támogató parlamenti többség megállás nélkül az önkompenzáló államnacionalizmus rabja lett. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a soros külügyminiszteri találkozót megtorpedózó pozsonyi jegyzék tanúsága szerint a szlovák kormányzaton a beteges gyanakvás is eluralkodott... Elvégre épeszű lélek aligha követelheti egy másik államtól, hogy olyasmiért kérjen bocsánatot, amit épp e két ország alapszerződése és az EU ajánlásai is rögzítenek. A holmiféle magyar ultimátumok, a magyar fél részéről provokált lejárató kampányok, a győri kormányfői találkozó titkos hangfelvételeiről szóló blöffök emlegetése nem más, mint xenofóbi- ával elegy vádaskodás az örökös ellenségkép kreálásának, illetve a lakosságcsere emlegetésétől sem ódzkodó agyrémek forgatókönyvében. Ezek után joggal kérdem: mi jöhet még? Talán hadüzenet? Mert ezt sem tartom kizártnak, elvégre a Meciar-kormány szócsöveként ágáló Slovenská Republika a minap már világgá kürtölte, amit egy kormánypárti képviselő sugallt, amikor az illető kifejtette: a magyaroknak azért kell a Párkány és Esztergom közötti híd, hogy azon majd átjöhessenek a tankjaik! A szlovákiai magyarok zömét egyébként aligha érte váratlanul a szlovákmagyar viszony mélypontra zuhanása. Hiszen a győri találkozó után a Szlovák Televízió még aznapi kommentárjában leszögezte: „Magyarország közép-európai helyzete bonyolult, mivel Budapest aránylag offenzív politikát űz a szomszéd országokkal szemben.” Ilyen helyzetben mi mást is tehetne szegény Meciar, mint azt, hogy párbeszéd helyett a perbeszédet választja. Elvégre szavakkal handaban- dázni egyszerűbb, mint a magyar kisebbség gondjait kezelni; az alapszerződés teljesítését felügyelő vegyes bizottságba az itteni magyarok bizalmát élvező személyt jelölni; zokszó nélkül vállalni Hága ítéletét Bős ügyében; felfuttatni a gazdasági együttműködést... Hát nem egyszerűbb a sértődöttet játszva, nacionalista húrokat pengetve, blöffölni?! Egyébként hajlamos vagyok azt gondolni, hogy Káin sem gyűlölte Ábelt. „Csak” haragudott rá, idegesítette, nem szerette; mígnem dührohamot kapott és... De nem gyűlölte, pusztán az útjában volt. Vajon mit szólna Szent István király a mai viszonyokhoz? Prikier László felvétele
