Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-09-17 / 38. szám
Kultúra 1997. szeptember 17. Mennyit festett életében, és hány képét „másolják” azóta, hogy meghalt? Hamis Van Goghok Van Gogh: Önarckép pipával Heti kultúra Könyvespolc Műtörténeti indíttatású rigmust költött a két világháború közötti időszak hírneves berlini közírója, Alfréd Kerr. „Az élet szép, a nap nevet, Vincent holtan is festeget” hangzású strófája abból az alkalomból született, hogy 1930 táján Berlinben törvényszéki eljárás folyt egy Ottó Wacker nevű férfi ellen, aki Van Gogh-hamisítványokat bocsátott áruba. A nagy impresszionista tanítDecemberben eladatlan maradt a Kert Auvers-ban című Van Gogh-kép, amelynek eredetiségét egyes szakértők kétségbe vonják. vány vitatható eredetű műveinek száma több mint egy évszázaddal az alkotó elhunyta után is növekszik, bár az ilyen tárgyú híradások olykor túloznak. Olyasmit is a falzifikátoroknak rónak fel, amit nem ők követtek el, máskor meg gyanútlanul mennek el olyan vásznak mellett, amelyek aligha Van Gogh ecsetje alól kerültek ki. Tény, hogy a zaklatott lelkű piktor mindig csábította az utánzókat, mert jobban tudták másolni spontán stílusát, mint azokét a régi mesterekét, akik több réteg festéket kentek a kereten kifeszített anyagra. Szorosan ösz- szefüggnek a hamisítási láz hullámai az üzletmenettel is. Az első világháború után például felszökött a Van Gogh-képek ára, következésképpen a talmi kópiák is megszaporodtak; de már a múlt század végén is találkozunk hamisítókkal. Alapos a gyanú, hogy az első ál-Van Goghok a mester bátyjának köréhez tartozó Schuffenecker fivérek lelkén száradnak. Amédée Schuffenecker egyébként azzal is megnehezítette az utókor dolgát, hogy több eredeti Van Gogh-mű is volt a birtokában, így homályos tettei miatt azokra is a bizalmatlanság árnyéka vetül. Mivel napjainkban is magas a Van Gogh-alkotások árfolyama - egyetlen rajz nyolcmilliónyolcszázezer fontért kelt el egy londoni árverésen -, ismét a figyelem központjába kerül a hamisítványok kérdése. Decemberben egy párizsi kiállításon eladatlan maradt a Kert Auvers-ban című Van Gogh- kép, amelynek eredetiségét egyes szakértők kétségbe vonják, Jan Hulskernek, a híres Van Gogh-szakkatalógus szerzőjének pedig a New York-i Metropolitan Museum falán lógó Arles-i nő és a párizsi Musée d’Orsay-ban őrzött Paul Gachet orvos portréja című képek eredetiségét illetően vannak kételyei. Hulsker azok aggályait veti el, akik a tíz éve - világcsúcsot jelentő - huszonnégymillióhétszázötvenezer fontos kikiáltási áron Japánba kerülő Napraforgók című Van Gogh-kép originalitását vitatják, a Dér Spiegelben megszólaló Matt- hias Amold viszont Hulsker félelmeit találja alaptalannak. A müncheni specialista, aki névjegyét Van Gogh-ügyben egyebek között egy kétkötetes monográfiával tette le, kijelenti, hogy a szóban forgó tárgykörben azért uralkodik akkora zűrzavar, mert a Van Gogh-művek különböző jegyzékeinek készítői között nincs tervszerű együttműködés. Hulsker például 1996 végén megjelent, átdolgozott szakkatalógusában negyvenöt olyan alkotással kapcsolatban veti fel az eredetiség kérdését, amelyeket 1980-ban még gyanún felül állóknak ismert el, ráadásul a derék szakember tagja volt annak a bizottságnak, amely jóváhagyta a hamisítványokkal jócskán megterhelt de la Faille- féle 1970-es katalógust. A műjegyzékek valóságos és képletes szóváltásában az igazságot Arnold a művészettörténet és a természettudomány bizonyító érveiben keresi. A Kert Auvers-ben szokatlan kompozíciója még semmit nem jelent - világít rá. - Van Gogh ugyanis csinált olykor ilyen pontokkal teleszórt felületeket. Azzal sem ért egyet a bajorországi expert, hogy a mintegy ezer művét pár esztendő alatt megalkotó képíró élete utolsó két és fél hónapjában nem festhetett hetven képet. Van Gogh levelei tanúsítják, hogy voltak napok, amikor kisebb méretű piktúrából kettőt is elkészített. Végül nem meggyőző érv a Napraforgók eredetiségében kételkedőktől, hogy ez a munka árulkodóan más, mint a többi Van Gogh-fest- mény. A Napraforgók valóban különbözik az 1888 és 1889 folyamán Arles-ban létrehozott négy hasonló Van Gogh-képtől, de azt, hogy vászna más, mint a Van Gogh levelei tanúsítják, hogy voltak napok, amikor kisebb méretű piktúrából kettőt is elkészített. * S többieké, magyarázhatja, hogy az alkotó Gauguintől, attól a pályatársától kapta az anyagot, aki tudnivalóan kérte őt, hogy csináljon egy napraforgóképet. S a kidolgozás bizonyos elnagyoltságai sem tetszenek majd előttünk olyan érthetetlennek - érvel Matthias Arnold -, ha arra gondolunk, hogy milyen egészségi állapotban volt ekkor az életének csakhamar önkezével véget vető Vincent Van Gogh. (szilágyi) S. Varga Pál: Két világ közt választhatni Nincs kor és nincs a koreszméknek olyan változása, olyan változata, amely - immár ötnegyed évszázad tanúsítja ezt - ellen tudna állni a kísértésnek, hogy „végleg” fényt derítsen Az ember tragédiája „titkaira”. Hogy megfejtse, azaz meghódítsa. A megfejtési változatok, az értelmezési ajánlatok széles skáláján természetesen nemcsak az irodalomtudomány képviselőinek szakmunkáit tarthatjuk számon, hanem legalább ilyen érvényességgel a színházi interpretációkat is. Azt a különös „szövegszerveződést”, amelyet Madách korszakos műveként ismerünk, leghelyesebb talán úgy olvasnunk, mint egymásnak sok ponton ellentmondó történelemértelmezések és életajánlások sorát, amelyeket a választott műfaj és a megtalált műszerkezet nem kíván föltéüenül és ellentmondásmentesen hierarchizálni. Maga az „álomszerkezet” (hogy csak a legnyilvánvalóbb kompozíciós ötletre utaljunk) olyan, amely természetes „szeszélyességgel” tud egymás közelébe rendezni ellentétes jelenségeket, Skócia fővárosa, Edinburgh tavaly már ünnepelt egyszer. Az ötvenedik zenei fesztivált rendezték nagy hírű színpadain. Az idei év az ötvenedik születésnap ünnepe. A világ minden tájáról összegyülekeznek ilyenkor a művészek - muzsikusok, színészek, táncosok, operaénekesek-, hogy a változaúanul képes kikapcsolni az elemi logikát. A mi korunk értelmezései során mind kevésbé hangsúlyos az, amin a régiek oly kedvvel és szigorral vitatkoztak, jelesül, hogy optimista vagy pesszimista-e a mű, hogy pártolólag vagy nehezményezve tekint a liberális eszmevüágra, hogy forrásai között kiknek miféle műveit szabad számon tartani. Nem, a mai időkben a fontos kérdés az, hogy a kompozíciónak, az értékkijelölő nyelvnek miféle tulajdonságai okozzák az értelmezések (legalábbis az árnyalatokra nézve) végtelen változatosságát. Példás szakszerűséggel, ötletesen s egyben fegyelmezetten, komoly filozófiai, megértés- (befogadás-) esztédkai és irodalomtörténeti műveltséget mozgósítva, s elismerésre késztető mentális radikalizmussal írt könyvet S. Varga Pál debreceni irodalomtörténész, hogy a maga megfejtését fölkínálhassa a múlt századi nógrádi nemesúr talányos remekéről. Rendkívüli alapossággal veszi sorra S. Varga Pál az Úr, Lucifer, Ádám és Éva, valamint az „alsó szint”, a „történelmi ember” szólamait, egyszerre próbálva vertikális elemzést nyújtani, s ugyanakkor a szólamok egymáshoz való viszonyát is értelmezni. (aiexa) érvényes eredeti célkitűzések szellemében egyfelől emlékezzenek a kezdetekre, másfelől pedig arról is beszámoljanak, hol tart jelenleg a világ művészete. A fesztivál azonban nem akar múzeummá merevedni, ezért a friss programok mindig érdekesebbek a városban, mint a visszatekintések. Zenei hír Edinburgh ötven éve Regény tt aszerint tettek különbséget az emberek között, hogy milyen volt az orruk meg a szemük, még ha a bőrük csaknem egyforma volt is. Mindenki, akinek az orra akár csak alig észrevehetően belapult a végén, akinek a szeme fehérjébe egy kis sárga szín vegyült és göndör haja szorosan a koponyájához tapadt, a négertáborba tartozott, és nem volt szabad átlépnie annak határait. Ebbe a táborba tartoztak az indiánok is, akik abból az időből maradtak itt, amikor Amerika csak az övék volt, és akik már csak patetikus szavakkal védték jogaikat. Többségük alávetette magát a fehér urak akaratának, és vagy a négerek között tengődött, vagy a kormány által nekik kijelölt területeken. Ha nem is volt lapos orruk és göndör hajuk, hanem éppen ellenkezőleg, horgas orruk és egyenes hajuk, a fehérek egyformán bántak velük, és nem törődtek azzal, hogy ez a két faj egymással hál és olyan lényeket nemz, amelyek már nem tartoznak sem ehhez, sem ahhoz a fajhoz, és amelyekről már csak azt lehetett mondani, hogy az emberi fajhoz tartoznak; semmi többet. Emanuel volt az, aki először bontotta meg fajilag Harvey háromosztályos középiskolája és egy évvel azelőtt a helyi általános iskola tisztaságát. Senki Fekete-fehér rapszódia Vera Kistlerová 13. rész sem akadályozta meg ebben, akkor már érvényben volt az iskola szabad választásáról szóló törvény, de sem a helyi négerek, sem más déli városok négerei nem merték a törvény érvényét kipróbálni. Csak a lázadozok és az uppity niggersnek nevezett haladó gondolkodású négerek merészkedtek fiukat vagy lányukat fehér iskolába beíratni, de azok olyan kevesek voltak és gyerekeikjelenléte a fehér iskolákban annyira feltűnt és a gyerekek szempontjából olyan kockázatos volt, hogy a többi néger nem vállalkozott ilyesmire, és ezután is fekete iskolákba küldte a gyermekeit, úgy, ahogy azelőtt mindig. Tudták, hol a helyük a fehér urak között, ismerték fehér uraikat, mint ahogy a kutya ismeri a gazdáját. Senkinek sem kellett őket a fehérek fölényéről kioktatni, ezt már idejekorán, apró kis négerke korukban bekódolták emlékezetükbe, mert szüleik és a néger társadalom kicsi koruk óta beléjük oltották. Azt is meg tudták állapítani, hogy a fehérek közül ki áll valóban fölöttük, és ki az, aki csak henceg, egyszerűen azért, mert világos a bőre, finom szálú a haja, és az orra közönséges árja orr. Ezek voltak a legrosszabbak. Többnyire szegényebbek voltak, mint a négerek, sőt sokkal piszkosabbak és műveletlenebbek, mint a néger társadalom alsó rétegei, de ragaszkodtak mindazokhoz az igényekhez, amelyek a déli fehéreket megilletik. Aztán voltak Lamingtonban és mindenütt itt a mély délen olyan emberek, akiktől a fehérek is féltek, és akik rémületet keltettek az egész néger társadalomban. Olyan emberek voltak ezek, mint Red Dixon. F izikai munkából éltek, vagy kis kereskedéseik, iparosműhelyeik voltak, sohasem lustálkodtak, folyton-folyvást foglalatoskodtak valamivel. Ha nem dolgoztak, akkor halásztak, együtt jártak vadászni, rendszeresen jártak templomba, ahol gyakran fontos tisztségeket töltöttek be; ezek az emberek szentül hitték, hogy mintaszerű hazafiak és keresztények, hogyha minden amerikai úgy gondolkodna, mint ők, akkor az országban nem volnának viszályok, sem új börtönök, hitték, hogy ők maguk megvédenék Amerikát minden káros hazai és idegen hatás ellen. És ehhez megvolt a bátorságuk és a muníciójuk is. Égtek a vágytól, hogy tehessenek valamit. Nehezen viselték el, hogy egy-egy néger gyerek bekerült a fehér iskolákba, és nagy önmegtartóztatás kellett hozzá, hogy ne avatkozzanak ebbe bele személyesen és ne teljesítsék hazafias kötelességüket. De amikor látták, hogy egy ilyen gyerek bemegy a fehér iskolába vagy kijön onnan (eleinte rendőri kísérettel), akkor akarva-akarat- lan kénytelenek voltak elismerni, hogy ha nem volna ez a pár majom (másképp nem nevezték őket), akkor azok a washingtoni kommunisták már régen egész állatkerteket tömtek volna be a fehér iskolákba. így minden déli iskola azzal dicsekedhetett, hogy vegyes fajú, hogy kinyitotta kapuit mindenki előtt, aki oda be akart lépni. Egy-egy ilyen magányos kis néger már nemegyszer elhalasztotta a déli iskolák tömeges el vegyesítését, és ilyenkor nagyon örültek jelenlétének, sőt időnként ünnepelték is, ha az iskola fehér sportcsapatának győzelme neki volt köszönhető. Minden déli fehér iskolának megvolt a maga Emanuelje, és az igazgatóság és a tanári kar minden ilyen győzelem után mélyen föllélegzett, és egyfajta büszkeséget és elégtételt érzett. Néger tanuló van az iskolánkban, mondták magukban, önként jött, és mi nem utasítottuk el. Isten óvja meg számunkra sokáig, nincs vele semmi baj, hiszen, mint ahogy az lenni szokott, jobbfajta néger szülők gyereke, jól tanul, engedelmes, tudja, hol a helye a fehér gyerekek között, tehát ha már néger, nem kívánhatunkjobbat a mi Emanuelünknél. Harvey Emanuelje a falnak támaszkodva állt, és egy emberről gondolkozott, akit tegnap látott és aki nem ment ki a fejéből. Az az ember fehérebb volt a fehéreknél, de a feje és az arca néger volt, különösen a telt szája és kis lapos orra. De Emanuelt főként az rendítette meg, hogy emberének szorosan a koponyájához tapadó báránygyapjú haja volt, de nem fekete, hanem világossárga, mint azoknak a festett hajú fehér nőknek, akik mindenáron szőkéknek akarnak látszani, de szőkeségüket már néhány nap múlva elrontják a fekete hajgyökerek. (folytatjuk)
