Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-09-17 / 38. szám
8 1997. szeptember 17. Ripoi Búcsújárás a Felső-Csallóközben a dénesdi Segítő Szűzanyához Egy régi-új ünnep fényei és árnyai LlSZKA JÓZSEF Egyes osztrák kutatók szerint már a Karoling-korban, más mértékadó magyar források szerint viszont csak a tatárjárást megelőző időszakban, s főleg utána alakult ki az a német nyelvsziget a Felső-Csallóközben, amely a második világháború végéig virágzott. A német szakirodalomban misérdi nyelvszigetként is számon tartott falucsoporthoz Csölle (németül Waltersdorf, ma Rovinka), Misérd (ném.: Misch- dorf), Dénesd (ném.: Schildem), Torcs (ném.: Tartschendorf, az utóbbi három összevontan Du- najská Luzná néven ismert), illetve távolabbról Dunahidas (ném.: Bruck an dér Donau, ma Most pri Bratislave) tartozott. Ezeken a településeken a németek számaránya 1945-ig mindenütt jóval meghaladta az ötven százalékot, míg a magyarok (és kezdetben elenyésző mértékben a szlovákok) mindenütt kisebbségben voltak. A második világháború után, a számunkra oly jól ismert benesi dekrétum nyomán a magyarokkal együtt kollektív módon háborús bűnösnek minősített németeknek el kellett hagyniuk az országot. Helyükbe az ország különböző területeiről szlovák telepesek érkeztek. E tömeges kitoloncolásnak, elüldözés- nek köszönhetően Gyönyör József: Államalkotó nemzetiségek c. könyvében Pozsony és tágabb környéke németségének a számát 1989-ben 872-re teszi (akkor, amikor 1930-ban csak Pozsony városában 32 801 német élt!). Persze valószínűsíthető, hogy a kommunizmus évtizedei alatt is több német élt a térségben, mint ahányan annak merték volna vallani magukat, hiszen 1990-re számuk már 1500 körül mozog. A térség németségének alkalmazkodóképességét jól szemléltetik a Tschader családnév alakváltozásai. A misérdi temető sírkövein is nyomon követhetőek ezek a módosulások: hogyan lett a Tschaderből Csáder, majd később Cáder... Az 1989-es társadalmi-politikai változások nyomán a korábban elhallgatott német nemzeti kisebbség is kapott bizonyos jogokat Szlovákiában. Létrejöhetett kulturális szervezetük, újságokat, könyveket jelentethetnek meg, kultúrájuk, múltjuk kutatására a Szlovák Nemzeti Múzeum keretei között külön osztályt hozhattak létre, az anyaország erős anyagi támogatásával, a kultúráiét fellendítése érdekében az ország területén öt épületet vásároltak meg, néhány iskolában beindították a kétnyelvű oktatást... Ez utóbbi a németek esetében nagy előrelépést jelent, hiszen több mint négy évtizeden keresztül semmilyen iskoláik nem voltak. Az „alternatív” oktatási rendszer tehát, ami számunkra a magyar iskolahálózat leépítésével fenyeget, a németek számára előrelépést jelent. Az 1945 utáni Németországba A mai dénesdiek közül egyre kevesebbel tudnak anyanyelvükön szót érteni. kitoloncolt szlovákiai németek új hazájukban, Stuttgart székhellyel kulturális szervezetet hoztak létre, amin belül a csallóközi németek is megalakították a maguk szekcióját, és évente egy alkalommal találkoztak a baden- württembergi Esslingenben. A dénesdi származású Georg Liedl szervezésében tavaly megvalósult találkozón már az őshazában maradt németek (és nem németek) képviselői is részt vettek. Mivel Dénesd a második világháborúig a széles környék által közkedvelt búcsújáróhely volt (elsősorban a vidék katolikus németjei és magyarjai látogatták augusztus közepén a Segítő Szűzanya szobrát), az idén augusztus 15-17. között ezt a búcsújárást a helybéliek felújították. Az eseményre egy-egy autóbusszal jöttek el a ma Németországban és Ausztriában élő egykori csallóközi németek. A Tóth Domonkos segédpüspök által celebrált vasárnapi szentmise mellett (amelyen Michal Kovác köz- társasági elnök és felesége is részt vett) volt itt vásár, emléktábla- és keresztszentelés, tűzijáték, kiállításmegnyitó, veterán autók találkozója stb. Afféle külsőségek tehát, amelyek kétségtelenül emelték a rendezvény fényét. A németországi vendégek arcán viszont mégsem tudtam a viszontlátás örömének legkisebb árnyalatát sem fölfedezni. Valószínűleg idegen lett számukra szülőfalujuk: a megváltozott településképpel kezdve egész azzal bezárólag, hogy a mai dénesdiek közül egyre kevesebbel tudnak anyanyelvükön szót érteni. A két világháború között, amikor (s ezek 1930-as adatok) a faluban 312 német, 223 magyar és 16 szlovák élt, nem voltak ilyen problémáik. Akkori papjukat, Mészáros Jánost, csak Mészáros bácsinak szólították, s igen népszerű volt németek, magyarok körében egyaránt. 1938-as halála után egy szepességi német lelkészt helyeztek a faluba, akivel már korántsem volt ilyen felhőtlen a lakosság kapcsolata. A háborút követően a lakosság zöme pedig kicserélődött, s német vagy magyar szót ma már nem hallani az utcán. E látogatással, úgy látom, inkább sebek tépődtek fel, mintsem begyógyultak, s hosszú-hosszú idő kérdése, amíg a néhány hét vagy hónap alatt végrehajtott kitelepítés tényét a kitelepítettek végérvényesen fel tudják magukban dolgozni. A falu mai lakossága tett egy gesztust, amit még soknak kell követnie. S a görcsöket nemcsak a kitelepítetteknek, hanem a betelepülteknek is fel kell magukban dolgozniok. A múlt feldolgozása pedig nem annak megmásítását jelenti. A történelem meghamisítása ugyanis újabb konfliktusok melegágyát jelenti. Remélhetőleg ezt a mai Dunajská Luzná-iak is tudatosítják... Mészáros János 1909-1938 között a falu német lakossága körében is rendkívül népszerű katolikus papként működött Dénes- den. Egyszerűen Mészáros bácsinak szólították, aki a földeken együtt dolgozott embereivel, aratás után az előző évi termés maradékát szétosztotta a szegények között. Georg Liedl elmesélte, hogy gyerekként annak örültek, ha prédikációját a „Meine Schwester und Brüder” megszólítással kezdte. Akkor ugyanis az csak fél óráig tartott. Ha viszont „Édes keresztény test- véreim”-mel nyitotta, akkor bizony eltartott az másfél órát is. A dénesdi temetőben ma sírkövén, nyilván egy későbbi „restaurálás” eredményeként, csak szlovák nyelvű felirat hirdeti emlékét.... Ta Táncházmozgalom a szlovákiai magyaroknál Takács András A táncházmozgalom - mondhatjuk nyugpdtan - a szlovákiai magyaroknál is gyökeret vert és megerősödött. A táncház ma jelen van minden jelentősebb kulturális rendezvényen, és jelentős szereppel bír mindenütt. Meghonosodott, illetve újra a birtokunkba vettük. Kiderült róla, hogy olyan népet, nemzetet, nemzetiséget összetartó erővel bír, mely erőt nem lehet semmi mással sem helyettesíteni. A táncházak újkori térhódítása Erdélyből, a faluközösségek életéből indult hódító útjára. Ott a XX. század elején a népélet szerves része volt. Nálunk, a Felvidéken is az volt, de itt a XVIII. század végére az a forma, amely Erdélyben a XX. század közepén újra tért hódított, megszűnt. A más irányba fejlődő társadalmi, faluközösségi életben életterét vesztette. Erdélyben a népélet szerves része ma is. Az együtt- szórakozás eszköze. A fiatalság mozgás-, zene-, táncigényének kielégítője. Fórum, ahol megismerhették egymást, ahol életük természetes elemeként megismerkedtek a faluközösség hagyományos dal- és tánckultúrájával, fórum, amely összetartott egy-egy faluközösséget, népcsoportot, generációt. E szokást itt a II. világháború sem tudta kiszorítani a társadalom életéből, sőt a háború utáni újraéledéskor ez a szokásforma is megerősödött. A hatvanas években kezdett a táncház meghonosodni a magyarországi kulturális életben. Olyan neves néprajzkutatók, koreográfusok, zenészek fáradoztak a megismertetésével, mint Martin György, Tímár Sándor, Novák Ferenc, Sebő Ferenc, Halmos Béla, Karsai Zsigmond. A falukutatók felismerték a táncházban rejlő összetartó erőt és azt, hogy a megváltozott társadalmi életben mennyire tudja szolgálni a hagyományos népi kultúra továbbéltetését, az új életformába való beépítését. E szellemi értéktöbblet volt az, amit a fiatalság a táncházban felismert, elismert és elsajátításáért sokat tenni és anyagiakat áldozni képes volt. A táncház a szórakozásnak egy nagyon igényes formája. Induláskor a formával együtt a tartalom is bekerült a magyar néptánc-, zene-, dal- stb. életbe. Budapesten és Magyarország többi részében is, a táncház hatására, a szabad táncolási formában eleinte uralkodóvá váltak az erdélyi hagyományos táncok, melyek a mai korunkban csak a színpadi tánckultúrában voltak jelen. Éppen ezért egy aránylag Olyan összetartó erővel bír, amelyet nem lehet mással helyettesíteni. szűk réteg birtokolta őket. E táncok táncrendi táncokká váltak, és így az ifjúságnak az a része is, ameíy előzőleg csak csodálta a látványos táncokat, de nem érzett magában annyi erőt, hogy azt színpadigényesen el is sajá títsa, most „testközelbe” jutha tott hozzá. A táncházakban a táncokat önmaguk kedvére, öl mére tanulják az emberek. Itt; táncok eredeti funkciójukban j lennek meg, s a közönség nem csak nézője, hanem élvezője is táncnak, a mozgásnak. Az igényes táncok elsajátítása tökéletesebb táncosmozgás kifejlesztését igényelte és eredm nyezte. Ezt a kultúrpolitika irá nyitása is szorgalmazta, de fő szorgalmazói maguk a tánc- együttesek és tánccsoportok le tek, természetesen a népi iránj zat művelőit értve ezalatt. E tá cos kollektívák így nevelték ki támogató törzsgárdájukat, „drukker”-közönségüket. A fenntartó szervek a kulturáli:
