Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-09-17 / 38. szám
T Tr\ o oi^n or\ Vclomllcip Szlovákiai magyar családi magazin Nagyvilág Salman Rushdie: „A védekezés egyetlen módja: kimondani, hogy nem félek.” Riport Búcsújárás a Felső-Csalló- közben a dénesdi Segítő Szűzanyához. 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. szeptember 20-tól 26-ig Keresem a példát: mi vajon tudjuk-e élvezni az élet apró örömeit? Savoir-vivre Vojtek Katalin ______________ Né zem a tévét, és irigykedem. Irigylem a dolgos német házaspárt, amely az olaszországi Toscana egyik meseszép vidékén telepedett le, kicsinosította az olcsón megvásárolt, omladozó udvarházat, a hozzá tartozó birtokon szőlőt termeszt, bort csinál, és élvezi az életet. Azaz mégsem élvezi felhőtlenül. A fiatalasszony elpanaszolja, hogy a helybeliek nem fogadták be őket igazán, az olaszok nem olyan nyitottak, mint gondolná az ember, és nem osztják lelkesen azt az ambícióját, hogy a legkorszerűbb gépekkel forradalmasítsa a helyi szőlőművelést. A bérmunkásoknak alaposan a körmükre kell nézni, mert csökönyösen ragaszkodnak elavult munkamódszereikhez, minduntalan kifogásokkal, ellenvetésekkel jönnek, okoskodnak, ami időnként nézeteltérésekhez vezet. „Olyanok, mint a gyerekek” - mondja a fiatalasszony, de hozzáteszi: azért nincs harag, másnap megint jönnek, és olyan barátságosak, vidámak, mintha mi sem történt volna. El tudom képzelni vidámságuk okát, és azt is, ahogy ezek a fanyar humorú, gúnyolódásra mindig kész toszkán ben- szülöttek munka után, egy pohár chianti mellett, nagyokat kacagva ízekre szedik, kifigurázzák idegenből jött munkaadójukat. Már nem is irigylem a meseszép tájon, meseszép házban élő, akkurátus német asszonykát. Inkább az olaszokat, akik birtokolják azt, amit a franciák úgy hívnak, „savoir-vivre”, azaz élni tudás, életmúvészet. A varázslatos táj mellett az ott lakók könnyed, természetes életvitele, rokonszenves mentalitása az az ellenállhatatlan vonzerő, ami letelepedésre készteti OlaszorA fiatalok a politikusokra voltak kíváncsiak, s nagypapinak nem volt ______ tö bb ötvenese. szágban a külföldieket. De - mint a német házaspár esete is mutatja - csak kevés akad, aki lélekben is képes belesimulni a tájba, többségük a megvásárolt röghöz kötve is örök idegen marad. Gondolatban sorra veszem ismerőseimet, olyasvalakit keresve, aki olasz módra tudja élvezni az élet apró örömeit. Talán S., aki a mesebeli tücsökhöz hasonlóan nem gondol a holnappal, tucatjával vásárolja a remek könyveket, CD-lemezeket, szép holmikkal veszi magát körül, s megéhezve még a harapnivalót is olyan aprólékos műgonddal rendezi el a tálon, hogy a csendéletnek beillő festői végeredményt szinte vétek megenni. Talán L. is ide sorolható, ő is „homo esteticus”, kedveli és élvezni tudja a szépet, a legapróbbat és a leghétköznapibbat is. L. - többek között - az illatok megszállottja, komoly vevőnek álcázva magát órákig eltéblábol egy-egy parfümüzletben, végigszagolgatva az üvegcsék tartalmát, miközben jópofa szövegekkel szórakoztatja az elárusítónőket. De ide sorolnám N. bácsit is, köí.el a nyolcvanhoz, aki a házuk előtti kispadon sütkérezve szakértő szemmel mustrálgatja a nőket, s ha szépet lát, hosszan elmélázva, csöndeskén mosolyog. Gyöngéje a pornó, amit unokái alaposan ki is használnak. A barátaiktól ingyen kölcsönzött, több mint pikáns videokazettákat a nagypapa egy ötvenes ellenében nézheti végig. Titokban, persze. N. bácsi nemrég, a győri Meciar-Hom találkozó napján, megmakacsolta magát. Még egyszer végig akarta nézni ugyanazt a filmet, de a fiatalok a politikusokra voltak kíváncsiak a tévében. Már csak azért is, mert nagypapinak nem volt több ötvenese. Ekkor derült ki, hogy N. bácsi, azonkívül, hogy hedonista és veterán szeladon, filozófus is: „Politika, politika!” - dohogta. „Marhaság. Százszor többet ér egy szép női popó.” Vezércikk Politikai paparazzók Kövesdi Károly A világ még el sem siratta Diana hercegnőt, még halva feküdt, amikor a „ki szavatol a lady biztonságáéit” jellegű kérdések bejárták az étert, heves vitákat robbantva ki szerte a világon. Munkatársak, családtagok kaptak hajba azon, mit engedhet meg magának a sajtó, meddig lehet zaklatni a köztiszteletben álló embereket? Mennyit ér a személyiség szentsége, ki védi meg a kiszolgáltatott szegény gazdagokat a tömeg kíváncsiságával, a szenzációra éhes milliók tolakodásával szemben? Akárhogy is forgatjuk, a papa- razzóknak nevezett poloskák a tömegméretű kukkolás beteges hajlamát elégítik ki. A kérdés talán nem is az, bealko- nyuljon-e a paparazzóknak, hanem hogy szüksége van-e rájuk a társadalomnak, s ha igen, milyen mértékben? Meddig viselhető el a tömegigény nyomása? A felvetésnek körülbelül annyi köze van a sajtóetikához, mint a tévéből áradó erőszakfilmeknek a filmművészethez és az esztétikához. Mióta a nyomtatott sajtó abba a keserves helyzetbe kényszerült, hogy egyenlőtlen harcot kell vívnia a televízió mindenüttjelen levő „szemével” - amely századunkban a műholdak segítségével lett tömegkatasztrófák lesipuskása, háborúk elindításának asszisztense, uniformizmusával az agy- tekervények kollektív vasalója -, azóta lett csak kérdés a sajtó szerepe és feladata. Ám ha a kereskedelmi tévéadók „feladata” és „küldetése” nem zavarja a tömegek és a köz nyugodt álmát, ha a pornó és az erőszak államilag eltűrt terjesztése, a drogok (cigaretta, alkohol) nyílt - még a tömegsportban is történő - reklámozása nem okoz fejtörést a nemzetek családjának, kérdés, ezt a pár lesipuskást kell-e bűnbakul odavetni az emberi lelkiismeret oltárára? A múlt hét óta Szlovákiában is téma a tömegkukkolás. Nem a szlovákiai paparazzók jóvoltából, mert nálunk ilyenek még nincsenek. Nálunk maga a miniszterelnök gondoskodott róla, hogy újabb szenzációt dobjon be az őt istenítő, újdonságra éhes tömegnek, amikor a sportcsarnoki szeánszon elárulta kedvenceinek: a magyar miniszterelnöknek felvetette a békés lakosságcsere ötletét. Magyarán: a magyarok elköltözését szülőföldjükről. Mi ez, ha nem paparazzó- mentalitás? Ám ehhez képest a a fejvadász fotósok szelíd bá- ránykák, hiszen ők legalább a dugdosott valóságot hajszolják a haszon reményében. Meciar azonban populista politikájával markában tartani, befolyásolni és alakítani akarja a valóságot. Hátborzongató víziói sajnos, már meg sem döbbentik az embert, legfeljebb elgondolkodtatják: mit tud még kiagyalni, hogy annak a pár ezer embernek, aki csütörtökönként összecsődül a sportcsarnokban, kielégítse szenzáció-, nosztalgia- és fóbiaéhségét? Az önkéntes lakosságcsere ötlete után már csak az erőszakos kitelepítés, majd a sportcsarnokba terelés chilei, a „végső megoldás” náci gyakorlata következhet! Tudjuk, miniszterelnökünk ellenállhatatlan vonzalmat érez a sportcsarnokok, a tömeggyűlések iránt, ahol a rómaiak jelszavát sajátosan értelmezve műveli a cirkuszt. (A kenyérből egyre inkább csak morzsák jutnak a hálás tömegnek.) Arra is emlékezhetünk, hogyan kívánta a szlovák államiság bajnoka évekkel ezelőtt a csehszlovák államszövetségbe „berugdosni” az önállóságra törekvő szlovákokat, vagy bennünket, magyarokat Budapestig. Meciarral ellentétben mi nem felejtünk. A kérdés már csak az, ki szabadítja meg a társadalmat a politikai paparazzóktól, ha ugyanaz a társadalom emeli piedesztálra őket? Vajon a tömeg ösztökéli az önkontrollhiány egyre riasztóbb megnyilvánulásaira a politikust, vagy a politikus tartja tréningben szeretett tömegét? Ilyen haragos tud lenni a magyar tenger... Prikler László felvétele
