Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-09-10 / 37. szám
Kultúra 1997. szeptember 10. 13 „A klasszikus orosz irodalom igyekszik megmenteni olvasóit” Jerofejev és a szépség Szerte a világon mindenütt nagy port kavar a könyv Holka László _______________ Az ötvenéves, világhírű orosz író és irodalomtörténész, Viktor Jerofejev huszadik éve lázad, mert másképpen nem tudja elképzelni az irodalom jövőjét. „Szóra bírtam a nők, vagyis a hallgatag tehenek világát, mert olyan pontjaira tapintottam rá, amelyeket a nők maguk is csak ritkán érintenek meg” - mondja Az orosz szépség című regényéről Viktor Jerofejev. Az 1982-ben keletkezett mű hétéves késéssel hozta meg számára a világhírt - eddig 27 nyelvre fordították le, magyarul tavaly jelent meg. A A legjobban a komplexus nélküli nők értik meg ezt az alakot. szerző véleménye szerint a könyv arra keresi a választ, mit értékel mindennél többre a nő, miből is áll a férfiszerelem - mindezt az erotika magasztosabb (és alantasabb) szféráin keresztül. Jerofejev arra a legbüszkébb, hogy miután találgatások kaptak lábra arról, milyen nemű is az az író, aki a szép lányról írt, nagy nehezen elhangzott a bók: aki ezt írta, az sem nem hímnemű, sem nem nőnemű. Számára a testilelki megpróbáltatásokon átbukdácsoló hősnő, akinek a regényben szándékosan nincs jelleme (még kevésbé jellemfejlődése), akinek külleméről tudatosan hallgat, a szerzőnél semmivel sem bátrabb lény - sőt, ő tanítja elszántságra, határozottságra. A legjobban a komplexus nélküli nők értik meg ezt az alakot, mert hányattatásaiból az életöröm megannyi lehetőségét olvassák ki - véli Jerofejev. Hozzáteszi: a regény a szabad és szép embereknek szól, mert az alkotás csak számukra nyitott. Az orosz szépség csak annyira orosz, amennyire a nők világába történetesen az orosz kaput nyitja meg. Bizony pornográfnak nevezik ezt a könyvet, bizony szidják, és persze hogy azzal gyanúsítják szerzőjét: merő pénzsóvárságból divatot kiszolgáló giccset hozott létre. Alkotója bevallja, hogy rengeteget köszönhet a regénynek: hírnevet, pénzt, külföldi utazásokat. 1956 Jerofejevet diplömatagye- rekként Párizsban érte, és kilencévesen látta, hogy hazája követségének falait a szovjet beavatkozás ellen tiltakozó franciák összerondították. „A pénz is absztrakció volt számomra - a regény csak 1990 óta közismert, pedig bő hét évvel korábban írtam. Aki ekkora előrelátást feltételez rólam, az túlbecsül” - mondja a szerző a pénzéhség vádjáról. Jerofejev a mű keletkezése idején éppenséggel kitaszítottja volt a hivatalos szovjet irodalmi életnek, miután részt vett a hetvenes évek első irodalmi szamizdatjának, a Metropolnak a létrehozásában. A lázadást azzal torolták meg, hogy a csoport tagjait hallgatásra ítélték, ami 1989- ig eltartott. Az alkotószándék szerint a „szépség” ellenpólusa az Élet egy idiótával című könyv. A félkegyelmű Vova olyan tomboló szörnyeteg, aki a legkegyetlenebb tettek végrehajtására is képes - tehát ezeket végre is hajtja. „Tudom, hogy a kisregény sokkolni fogj a olvasóit, de nem ettől félek, hanem attól, hogy helytelen következtetésekre jutnak. Vagyis nem válnak a szerző útitársaivá - de akkor szerintem rosszul döntenek. Ha az irodalom fenn akar maradni, társalkotóvá kell tennie az olvasót. Az Utolsó ítélet című regényt például úgy állítottam össze elemekből, mint egy Lego-játékot, amit a befogadó saját tetszése szerint építhet fel. Akárcsak Az orosz szépségnél, itt is arra törekedtem, hogy az olvasó saját életének ilyen-olyan tapasztalatai alapján maga hozza létre a regény alakját. Ez nem menekülés a felelősség elől, hanem kísérlet az energia meglelésére - állítja Viktor Jerofejev. Felfogásában a lendítőerő felkutatása azért elengedhetetlen, mert ha hanyatlik az irodalom iránti érdeklődés, abban a szerzők hibásak. Puskin hatása a maga idejében felért a négy Beat- lesével. És mert Oroszország mindig is a szavak hazája volt, az irodalom megújítása talán még fontosabb is, mint máshol. Viktor Jerofejev iskolai végzettsége irodalomtörténész, tehát eszmefuttatásának témája az orosz irodalom filozófiája. Fellépése egyáltalán nem tanáros, szándékosan nem az. „Az orosz televízióban legutóbb Lenin születésnapján voltam pimasz. Elmondtam, hogy Leninben egy olyan poloskát látok, amelyik előbb teleszívta magát az orosz irodalom vérével, utána megcsinálta a forradalmat. Fellé„Tudom, hogy a kisregény sokkolni fogja olvasóit.” pésem visszhangja volt a legérdekesebb: azt mondták, Lenint üsd-vágd, de az orosz irodalmat ne merészeld bántani” - villantja fel legutóbbi botrányokozását. „Oroszországban az irodalom mindig is alkalmazotti szerepet játszott; a tanítás szerepét osztották rá, így hát példát kellett adnia. Amikor nem ezt tette, olyankor képviselőit vagy kivégezték, vagy csendben felfalták” - utal Jerofejev emlékezetes lázadásainak egyik okára. Heti kultúra Heti hír Webber lord lett Nem, nem elírás. Lloyd Webbert ezentúl röviden Lord Webbemek is hívhatjuk, hiszen a világhírű zeneszerző nemrégiben bekerült a lordok házába. Hagyomány, hogy akit a lordok háza tagjainak sorába választanak, egy újabb nevet is fel kell vennie. Webber a Sydmonton nevet választotta. Nem véletlenül. Sydmonton ugyanis a szülővárosa és jelenlegi lakhelye. Webber pontos és teljes neve ezentúl Lord Lloyd Webber of Sydmonton. Fényírók fesztiválja I. Győri Szüret Szeptember 11-e és 14-e között először rendeznek szüretet a Rába parti városban. Négy főbb szálon fut a rendezvény, és mind a négy jelentősen növelheti Győr város nemzetközi és hazai hírét, idegenforgalmát. A kultúr- és civil börze kulturális, környezetvédelmi, hobbi és civil kezdeményezések, kulturális alkotó- és közösségformáló csoportok, egyéni alkotóművészek, különleges gyűjtőszenvedély- lyel megáldott emberek és támogatást nyújtó szervezetek vásárszerű bemutatkozása. A Győri Ősz magas színvonalú kulturális programokat ígér a művészetek szentélyében. Koncerteket és színházi előadásokat kínál a a zsinagógában. A kelet- és közép-európai film- és művészeti fesztiválok találkozója a régió rendszerváltásokkal megszakadt kulturális együttműködésének újraélesztése. A tízéves a Vasutas Jazzklub több zenei rendezvényt foglal magába. Fotókiállítás Marilyn Monroe képekben Lengyelország - bár nem éppen legális úton - hatezer darab fotót őriz minden idők egyik leghíresebb amerikai filmsztáijáról, Marilyn Mon- roe-ról. A fényképek túlnyomó része a nagyközönség számára ismeretlen felvétel. Marilyn Monroe-t ez idáig inkább csak mint fényes filmcsillagot ismerte a világ, ezek a fotók azonban a magánembert is megmutatják. Kérdés persze, mit szól mindehhez a hollywoodi álomgyár „vezérkara”, amely mind a mai napig szigorúan vigyázott a színésznő imídzsére. Hogy Lengyelországból hova, s milyen úton jutnak majd el a képek, arról egyelőre nem szól a sajtóiroda varsói munkatársa. Mi azonban sejtjük: csakhamar hozzánk is eljutnak. Regény úkokat fog nevelni T ni, paradicsomot V termeszteni és J. J olyan virágokat, amelyek ellenállnak a heves déli forróságnak. A postás szabályos időközökben elhozza a borítékot a csekkel, és neki soha többé nem kell majd katedrához ülnie és védekeznie a makrancos ifjúság ellen. Glory, Hallelujah, ujjongott magában George, mialatt színleg együtt gyötrődött és panaszkodott elkeseredett kolléganői sorsa miatt. Begombolta kopott mellénye utolsó gyöngyházgombját, és lejjebb húzta valaha fehér ingének kirojtosodott mandzsettáit. Hirtelen melegben és biztonságban érezte magát, mint egy kisgyerek egy rendezett életet élő családban. Valamivel később Harvey Allexander az iskola gyűléstermének pódiumán állt, és kissé dülledt szemeit végigjártatta az őt figyelő hétszáz vüágos arcon, mint valami széles rozstáblán, gabonaéréskor. Soha többé nem gyűlnek már így össze. Visszaakasztotta a mikrofon krómkörtéjét, amelyet használni akart, és mindkét kezével megragadta a szónoki pult szélét. - Gyerekek - kiáltotta idegen, fojtott hangon, ahogy a diákok még sohasem hallották beszélni -, véssétek emlékezetetekbe 1970 februárjának ezt a történelmi jelentőségű napját, mert egyszer Fekete-fehér rapszódia Vera Kistlerová 12. rész majd mesélni fogtok róla a gyerekeiteknek és unokáitoknak. Azon a napon, amikor Harvey iskolájában utoljára gyűlt össze a fehér ifjúság és a fehér tanári kar, olyan hangulat uralkodott az épületben, mint az olyan házban, ahol halott fekszik, és ahova a szomszédok és ismerősök déli szokás szerint egy halom finom ennivalót hoztak. A tanárok és tanárnők gyöngéden tekintget- tek kedvenc tanítványaikra, még Wilma Hubbard is szelíden beszélt az osztályához. Néhányszor odament az egyik ablakhoz (a tanítványainak ezt sohasem engedte meg, egész évben háttal ültek az ablakoknak), és a sűrű mocsaras erdőt nézte, amely az iskolától nem messze terült el. Ma éjszaka szörnyű álmot látott arról az erdőről, tulajdon segélykiáltásai ébresztették föl. Aztán sokáig ült az ágya szélén, és a bibliát olvasta. Álmában egy néger csapat támadta meg, csupa fekete párduc (nem értette, mit keres az erdőben, hiszen akkor sem járt soha oda, amikor a négerek még ártal- madanok voltak), hiába futott, utolérték, és az első néger már lehúzta róla a szoknyáját. Az álom még most is annyira nyugtalanította Wümát, hogy önkéntelenül az ablakban álló virágcserépbe nyúlt. Észrevette, hogy valamiféle idegen növény friss hajtása törekszik benne fölfelé, és elveszi a világosságot az ő kedves afrikai ibolyájától. Odanyúlt, hogy eltávolítsa a tolakodót, hüvelyk- és mutatóujja körmével szakszerűen le tudta csípni a vékony szárú növényeket, de az utolsó pillanatban megkegyelmezett a szemtelen kis hajtásnak. A mikor ebédszünet után Harvey a hangszórókon keresztül figyelmeztette a tanári kart a délutáni gyűlésre, a diákok a tanárnőikre emelték a szemüket, és figyelmesen nézték arckifejezésüket. - Mintha szükség volna figyelmeztetésre - mondta egy tanárnő a másiknak a WC-n. Előrehajolva ültek egymás mellett a szűk kamrákban, és csak egymás lábát látták. Harvey hangja itt is megtalálta őket. Ebédszünetben az ütőket és a kemény labdákat csak a legszenvedélyesebb baseballjátéko- sok hozták ki a raktárból és mentek ki velük a sportpályára. A többiek csoportokban álldogáltak és arról vitatkoztak, ki kapja meg a tanárnők közül a rettegett borítékot a néger iskolába való áthelyezési értesítéssel. Azt, - hogy őket magukat is elvegyítik a néger tanulókkal, valahogy nem vették a szívükre, csak a tanárok és a tanárnők sorsa érdekelte őket. Megszokták a felnőttektől kapott büntetéseket, de az, hogy a tanárokat és a tanárnőket is meg lehet büntetni, rákényszeríteni arra, hogy oda menjenek, ahova nem akarnak, az újdonság volt számukra. Már reggel óta sorsolgatták, hogy ki repül az iskolából, kinek kell repülnie. Úgy válogattak a tanárnők és tanárok között, mintha egy almáshordóban kotorásznának, nem tudván eldönteni, melyik almát hagyják benne, melyiket dobják ki. Wilma Hubbard volt az egyeden alma, amelyről nem kellett vitatkozni, amelyet egyhangúlag kidobásra ítéltek. Meg voltak győződve róla, hogy neki el kell tűnnie a hordóból, mert más alkalom már sohasem adódik erre. A diákillemhelyek falát friss Hubbard-karikatúrák borították el, üyen búcsúfeliratokkal: „Wilma, menj a fekete pokolba!” vagy: „El a fehér boszorkánnyal!”, de akadtak sokkal pikánsabb felírások is, különösen a fiúvécében. Csak egyetlen fiú állt egyedül a folyosón, közönyösen nézve a vitatkozókat. Tejeskávé színű bőre volt, és keskeny, arisztokratikus keze, csak az orra és a szeme vallott négerre. Mint mindig, ma is ma- kuládan drapp szvetter, fehér ing és ugyanolyan színű kordbársony nadrág volt rajta, mint a szvettere. Egész héten ugyanazt az öltözéket viselhette, mert sohasem izzadt meg, senkivel sem játszott, és ahhoz, hogy a folyosón álldogáljon, nem volt szüksége farmernadrágra, amit a többiek kivétel nélkül viseltek. Emanuelnek hívták. A helyi metodista prédikátor fia volt, az apját az Egyesült Államok északi részéből, Új-Angliából helyezték ide. Ott, ahol Emanuel született, Vermont államban, csak egy maroknyi néger élt. Tiszteletben álló polgárok voltak, nem jelöltek ki nekik külön városnegyedet, sem külön bejáratot a mozikba, még kevésbé külön templomokat és iskolákat. Anyja éveken át fehér iskolában tanított, apja fehér templomban prédikált, mind a ketten olyan világos bőrűek voltak, mint ő. De itt délen egészen más világ volt. (folytatjuk)
