Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-09-03 / 36. szám
Kultúra 1997. szeptember 3. 13 Kassai levél - egy könyvről és néhány antikváriumról Az igazi Ady sorsa Tóth László _________________ Kas sán voltam a minap. Hogy szerettem ebbe a szocializmusból egyre látványosabban kiku- pálódó városban járni, annak nem utolsósorban messze földön- legalábbis magyar szempontból messze földön - híres antikváriuma volt az oka. Nemegyszer megtettem - tudva, hogy a kérdéses könyvkereskedés csak munkanapokon tart nyitva -, hogy az itt eltöltendő, a kutakodás izgalmával, egy-egy váratlan felfedezés, rátalálás reményével kecsegtető félórácska, órácska kedvéért az esetben is már pénteken elutaztam Kassára, illetve csak hétfőn jöttem el onnan, ha csupán szombaton és/vagy vasárnap volt ott dolgom. A hetvenes-nyolcvanas években ugyanis tudott dolog volt, hogy a kihalóban levő s egyre inkább magyarul tudó leszármazottak, örökösök nélküli, egykori abaúji, sze- pességi magyar családok, értelmiségiek, köztisztviselők könyvtárának egyes darabjai előbb- utóbb itt körnek ki. S bár nem tartozom a szenvedélyes és mindenre elszánt könyvgyűjtők közé- sőt igazából még csak gyűjtőnek sem vagyok tekinthető -, meg kell vallanom, könyvtáram néhány kedves és becses darabjára itt bukkantam rá. Most azonban csalódás ért. Először is: mert kedvenc könyvesboltomat nem találtam a Fő utcán a régi helyén. Mint később megtudtam, a vállalat, amelyé volt, megszűnt, a boltot privatizálták, ám az új tulajdonosnak a régi helyiség bérleti díja már túl borsosnak bizonyult, így kénytelen volt a kevésbé forgalmas és szem előtt levő Kovács utcában kinézni magának egy parányi üzlethelyiséget. Másodszor: mert bár a korábbi egyetlen, állami tulajdonban levő antikvárium helyett ma több magánantikvárium is létezik ugyan a városban, ezekben - a korábbi kínálathoz képest - már alig-alig található magyar könyv. S így van ez egykori kedvenc boltomban is, melyet új helyén - némi kérdezős- ködés után - mégiscsak sikerült megtalálnom. Rövidke jegyzetemmel most persze e föntebb vázolt helyzet okainak elemzése felé is elkanyarodhatnék, amit azonban mégsem teszek; részben, mert ezen okok bárki számára nyilvánvalóak vagy legalábbis köny- nyen kikövetkeztethetők lehetnek. Arról szólnék inkább, hogy azért mégsem kellett teljesen üres kézzel hazajönnöm Kassáról. Hiszen szinte az első ösztönös mozdulatommal Bölöni György Az igazi Adyját sikerült leemelnem az egyik polcról. S itt most nem is maga ez a mű lényeges, hiszen azt egy másik kiadásban természetesen már korábban is ismertem. Emiatt a könyvet valószínűleg ott is hagytam volna, ahol találtam, de ez a mostani kötet a mű legelső, 1934-es párizsi kiadásának láthatóan egy alig lapozgatott, újszerű állapotban megőrzött példánya volt! S ami tovább fokozta izgalmamat, az a kötet könyvészeti mívessége, tipográfiája, rajzainak, fotóinak pazar volta - ami nem is véleden, hiszen a párizsi fényképeket nem más, mint a világhírű magyar (származású) fotográfus, André Kertész készítette! -, papírminősége stb. További örömöm, hogy a könyvben még a mű kitöltetlen, kétlapos megrendelési íve is benne volt, amilyet találni ma már ugyancsak ritkaságnak számít. De a legnagyobb meglepetésem az volt, hogy a mű dedikált - a két világháború közötti jeles csehszlovákiai magyar írónak, Jarnó Józsefnek ajánlott - példányát Hol, kinél vészelte át az azóta eltelt több mint hat évtizedet? tartottam a kezemben. S ekkor még mindig nincs vége, ami igazán különlegessé teszi szerzeményemet. Már első pillantásra gyanús volt ugyanis az ajánlás keltezése. Hiszen Bölöni György 1934. december 12-én látta el Párizsban kézjegyével ezt a Jamónak szánt kötetet. Igen ám, csakhogy - amint ez egy röpke itthoni ellenőrzés után azonnal ki is derült - a Prometheus és az Önarckép verseinek, illetve a Mikszáth-díjas Börtön vagy a Magyar miniatűrök szerzője ekkor már több mint egy hónapja halott volt! Jarnó ugyanis, aki civilben egy külföldi cég üzletkö- tőjeként tartotta fenn magát, egyik közel-keleti útján tüdő- gyulladást kapott, s 1934. november 3-án Bejrútban - kegyetlenül fiatalon, harmincéves korában - meghalt. Csakhogy, úgy látszik, ennek híre csak késve jutott el Párizsba; legalábbis Bölöni december 12-én még nem tudott csehszlovákiai magyar „kollégája” haláláról (ajánlásában ő szólítja így a Kassán letelepedett Jamót). Hát igen... Habent sua fata libelli. A könyveknek is megvan a maguk sorsa. Bölöni György Jarnó Józsefnek dedikált Az igazi Adyja még eljutott Párizsból Kassára, de írónk már nem vehette kézbe, lévén utolsó szolgálati útja végzetesnek bizonyult a számára, s azóta is valahol egy bejrúti temetőben alussza örök álmát. Jó lenne azonban tudni, hogy a szóban forgó - s az egykor Budapestről Csehszlovákiába menekült írónak szánt - kötet hol, kinél vészelte át az azóta eltelt több mint hat évtizedet, s azt is, mi lett Jarnó hagyatékával, annak esetleges további darabjaival, s hogy és kitől - kinek a halála (?) után - került a kedvenc kassai antikváriumba, ahonnan most szerény könyvtáram - az évtizedekkel később Csehszlovákiából Budapestre menekült írótárs könyvtárának - egyik polcára helyeződött át. Miként azt is, vajon - föl merjem, ne merjem tenni a kérdést? - az én halálom után vajon hol köt majd ki, s ki lesz a méltó tulajdonosa? Heti kultúra Heti hír Színházi fesztivál Nyitrán Bár az anyagi fedezet még hiányos, a hírek szerint ez sem akadályozza a nyitrai fesztivál rendezőit-szervezőit, hogy az idén is a városba csalogassák a színházlátogató közönséget. Szeptember hu- szonhatodika és október elseje között tehát ismét lesz nemzetközi színházi fesztivál a Zobor alatt. Francia, angol, bolgár, spanyol, lengyel litván társulatok váltják majd egymást a nyitrai színpadokon, és mindezek mellett lesznek még ún. kísérő rendezvények is. Prágából a Színház a korláton Csehov Ivanoyját hozza a fesztiválra, a ljubljanaiak Büchner Leon- ce és Lénájával lesznek jelen, a nyitrai Andrej Bagar Színház társulata a kivételes tehetségű Jan Antonín Pitínsky Vacsora a város fölött című rendezését mutatja be, a pozsonyi Kis Színpad fjedig Viliam Klimáéek és Martin Porubjak jelesül sikerült közös rendezését, a Demokratákat viszi közönség elé. Karol Polák munkáját, Az erdőt a pozsonyi Astorka Színház előadásában láthatják az érdeklődők. A magyar színházak közül a Budapesti Kamaraszínház társulata kapott meghívást a fesztiválra. Ők is Csehov-darabbal, a Sirállyal vendégeskednek majd Nyitrán. Két alkalommal játsszák el a darabot: szeptember 30-án és október 1- jén. Nyina Zarecsnáját, a darab főszereplőjét Szalay Mariann alakítja, akit mi Szabó Ildikó Csajok című filmjéből ismerünk. Mellette Kamarás Iván és Vári Éva játszik jelentős szerepet. Alföldi Róbert, a Sirály rendezője Oláh Csaba felvétele Regény M ert mind a kettő tipikus mezőváros itt a mély délen. A négerek számaránya mind a kettőben egyforma, és egyforma a lakosság gondolkodásmódja is. Azzal számolnak, hogy ha ebben a két járásban sikerül egyesíteni az iskolákat, akkor sikerülni fog az összes többi déli és északi államban is.- Miért nem kezdték az északi iskolákkal vagy legalább azokban az államokban, ahol kevés a néger? Miért éppen itt lent, délen és miért éppen februárban, amikor tehetetlenek vagyunk, úgyhogy nem tudunk kellőképpen védekezni? - kérdezte sértődötten Wilma.- Mindezekre a kérdésekre ön maga adta meg a választ - felelte Harvey. - Csellel lehet legsikeresebben az ellenség ellen harcolni; így lehet a leggyorsabban területeket hódítani. A meglepetés, az elkábí- tás pillanata! Ez a fontos. Jól tudta ezt Hitler is, azért sikerült kezdetben olyan gyorsan lenyelnie Európát. Igen, orvul támadni és éjszaka, ez a hódítás legsikeresebb módja. Az emberek rettegnek az új hatalomtól. Amikor látják, hogy azokat, akik erősek közülük, legyőzték, a többiek már megadják magukat, mert jól tudFekete-fehér rapszódia Vera Kistlerová 11.rész ják, hogy nincs értelme védekezni. Valahogy így van ez a mi déli hagyományaink felszámolásával is, mert a washingtoni urak meggyőződtek róla, hogy ha kívánságaik önkéntes és fokozatos teljesítését várnák tőlünk, akkor semmire se mennének velünk.- Lefogadom, hogy a Fehér Házban működő urak gyerekei mind fehér iskolákba járnak, és ők maguk csupa fehérekkel ülnek együtt az irodáikban - jegyezte meg cinikusan Wilma Hobbard. Harvey elnevette magát.- A mi városunk lakosságának ötven százaléka fehér, ötven százaléka fekete.- Mindeddig a feketéknek megvoltak a maguk iskolái és nekünk a magunkéi, és jól kijöttünk egymással - szólalt meg az egyik tanárnő, újabb érzéskitörésekre adva okot. H arvey bement az irodájába, ahol csengett a telefon. A tanárnők ráébredtek arra, hogy így már sohasem fognak tudni egymással beszélni, és hogy tulajdonképpen szeretik egymást.- Nekem semmi kifogásom a négerek ellen, ha nem tolakodnak és ha tudják, hol a helyük a fehérek között.- Nekem sincs kifogásom ellenük, közöttük nőttem fel és szerettük egymást, de mindegyikünk tudta, mit várhat a másiktól.- A fajoknak ez az erőszakos vegyítése a washingtoni fehér baloldaliak lelkén szárad. A mi déli négereink sohasem engednének meg maguknak ilyesmit. Meg voltak elégedve a dolgokkal úgy, ahogy eddig folytak.- No, nem egészen, mert közöttük is vannak gazemberek, főképp azok a Fekete Párducok, vagy hogy nevezik magukat. Biztos vagyok benne, hogy ezeket a fekete rebelliseket itt délen nevelték ki, és most gyűlölnek bennünket, és azonnal változásokat akarnak.- Nem változásokat akarnak, drágám, hanem cserét. Nem gyűlölnek bennünket, hanem irigyelnek.- Ez mind csak felkészülés a fő dologra, amit a négerek el akarnak érni, és mi jól tudjuk, hogy mi az.- Fehér nőkkel hálni? - kérdezte egy másik tanárnő, aki nem szerette a rejtélyes beszédeket, és a tanítányaitól is megkívánta, hogy nyíltan fejezzék ki magukat. Senki sem felelt neki. George Hobeika egy sárga kis foltocskával foglalkozott viseltes mellényén, az egyébként oly bőbeszédű tornatanár meg- átalkodottan hallgatott és uj- jával a kezében tartott golyóstollat kopogtatta. M indenkin úrrá lett a félelem attól, ami rájuk vár, mindeddig sohasem érzett szorongás fogta el őket, amikor maguk elé képzelték a helyi fekete lakosokat; mostanáig az emberi társadalom ártalmatlan fekete bárányainak képzelték őket, akiket az isten a maga módján szeret. És most megpróbálták elképzelni, mi lesz, ha előbb összevegyítik az iskolákat, aztán fokozatosan megengedik a négereknek, hogy számukra eddig tiltott helyekre járjanak, vendéglőkbe, szállodákba, a mozik földszintjére... eddig csak az erkélyen ülhettek, ahova külön bejárat vezetett fel az utcáról... és, ne adj isten, a fehér templomokba is.- Uramjézus - csuklott föl egy tanárnő hangja, amikor maga elé képzelte ezt a fajkeveredést, amely úgy meredt rá képzeletében, mint egy gigantikus sakktábla sokkal több fekete kockával, mint fehérrel.- Nekem még nyolc évem van hátra a nyugdíjamig, nem engedhetem meg magamnak, hogy sutba dobjam az állásomat - suttogta maga elé Wilma Hubbard. A kolléganői is hangosan számolták az éveiket a nyugdíjig, és azon gondolkoztak, miből élnek majd meg, ha holnap megérkezik a rettegett levél az értesítéssel, hogy néger iskolába helyezték át őket, és ők elutasítanák az áthelyezést. Csak a semmirekellő kémiatanár és igazgatóhelyettes, George Hobeika nem gondolkozott pályája alakulásáról. Alig négy hónap múlva már nyugdíjasként fog ringatózni fonott hintaszékében hófehérre festett házának porchján, és onnan fogja figyelni a mai bolond világ folyását. (folytatjuk) Szabó Ottó: Az igazadhoz mindig a másik út vezet (tollrajz)
