Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-08-27 / 35. szám
4 1997. augusztus 27. Háttér A polgármester szerint országos jelenség Feltupírozott szenzációról van szó A dunaszerdahelyi maffiaháború nemcsak csallóközi ügy Horror a Tündérkertben A szétlőtt BMW az árokban kötött ki Archív-felvételek Polák László Már a városházára menet, az első kérdést fontolgatva, próbáltam megtippelni Pázmány Péter válaszát arra a kérdésre, miként vélekedik a véres maffia-háborúról, amely a városban dúl. Sejtettem, hogy Dunaszerdahely polgármestere azt mondja majd: ez rendőrségi ügy. Nem csalódtam. A városban dúló horror bizonyára a városházán is lecsapódik. Vagy tévedek, s itt nem érezni a drámából semmit? Nem tévedés, nagyon is tudatában vagyunk a történteknek, de ez valóban rendőrségi ügy. Nem örülünk Dunaszerdahely ilyen váratlan és kétes népszerűségének. Persze, tévedés azt állítani, hogy ez szerdahelyi jelenség. Hisz elég átfutni a mai sajtót, két, három hasonló esetet találunk benne. Persze, nem ennyire rémségesek. Mi lehet a dolog hátterében? Egyértelműen a politikai vezetés hibája, hisz a jelenség országos, s az lesz mindaddig, amíg nem váltják le a jelenlegi kormányt, amelyben nincs meg a kellő akarat a közbiztonság megteremtésére. Sőt van egy érzésem, hogy jól is jön nekik, mert így az emberek figyelme elterelődik a súlyos gazdasági problémákról. A kérdés persze az, hogy ez a kormány nem akarja, vagy nem tudja megoldani az immár országos méreteket öltő ügyet. Mert hangsúlyozom, hogy ugyan a címlapokra kerültünk, de nem elszigetelt dunaszerdahelyi ügyről van szó. A szálak elvezetnek a városból, és átszövik szinte az egész országot. Félnek az emberek Duna- szerdahelyen? Egyes vélemények szerint némi megelégedéssel szemlélik, hogyan nyírja ki egymást az alvilág... Ezt nem tudom megítélni, de tény, hogy egymás közt veszekedő csoportokról van szó. Igaz, hogy a városban rossz a hangulat, s az emberek arra várnak, hogy ezek az ügyek a törvény keretei közt oldódjanak meg. Hogy ki az áldozat, ki a tettes és ki a bűnöző, annak a megítélése nem a városháza és nem a polgármester dolga. Rendőrségi ügyről van szó, mondja Pázmány Péter, aki természetesen nem örül a város új „hírnevének". Fotó: archív A polgárok biztonságérzete viszont igen. Hisz a városnak saját rendőrsége is van... Téves nézetek uralkodnak a városi rendőrség szerep- és jogköreit illetően. A népnyelv által fekete serifeknek nevezett testületnek nincsenek olyan hatáskörei, amilyeneket sokan feltételeznek. Az ő dolguk a közrend biztosítása, s ha bűncselekmény nyomára bukkannak, értesíteniük kell az állami rendőrséget. Szerződést kötöttünk a rendőrséggel, s a mieink együtt járőröznek velük, főleg éjszakánként, ennek egyrészt jó visszhangja volt, másrészt több kézzelfogható eredménye. Véresszerdahelynek nevezte el a várost az egyik népszerű szlovák lap. Az idelátogatókat az ilyen cikkek megijesztik! Én úgy érzem, hogy a sajtó kiemeltebben foglalkozik Duna- szerdahellyel, mint más régiókkal és városokkal. Persze, ez nem is lenne baj, ha más vonatkozásban tenné, de most a szenzációt feltupírozták. Nem azt akarom mondani, hogy el kellett volna tussolni. Viszont tudtára kell adni mindenkinek, hogy városunk minden látszat ellenére biztonságos. És szépül. A belváros ugyan még nem újult meg teljesen, de ma már más képet mutat, mint egykoron, szebbet, meghittebbet. És a bűnözés? Volt, lesz, fel kell vele venni a harcot. És nem csak Dunaszer- dahelyen.. Polák László A maffiaháborúnak is megvan a maga diszkrét bája. A szerdahelyiek és a környékbeliek ugyan félnek, s este meg éjszaka nem nagyon járnak az utcán. A tragédiák megrendítik őket, ám a szitává lőtt, vagy lefejezett figurák halála ilyesféle közönynyel vegyes reagálásra készteti a Csallóköz központjának lakosait: irtsák csak egymást, az nekünk jó. Ami egyáltalán nem jó, s az lenne a legjobb, ha a mindenki által ismert maffiózókat rács mögött tudnánk, és a városban újra a nyugalom, a biztonság lenne az úr. A nyomozás jelenlegi állása szerint azonban úgy tűnik, a háborúnak nincs vége. Két, de lehet, hogy több banda között folyik a küzdelem a területért. Dunaszerdahelyen manapság mindenki jól informált, de senki sem nyilatkozik. A rendőrség a törvényt emlegeti, s a nyomozásra hivatkozva tagadja meg a tájékoztatást. A kisember meg fél, a vendéglősökről, boltosokról nem is beszélve, akiken a bandák osztozkodni akarnak, s akiktől a sápot bevasalni igyekszenek. A drogpiac is meglehetősen behatárolt. Több kakas tülekedése ezen a „szemétdombon” automatikusan kakasviadalhoz vezet, amely, ugye, természeténél fogva véres, ám érdekes is, és igenis megvan a maga diszkrét bája.- Maga megőrült - mondta egy vendéglős, amikor arra kértem, csak úgy, név nélkül, avasson be, hogyan működtetik a helyi bossok a védelmi pénzek intézményét, és mi áll az elfajult véres tusa mögött. „Keress más témát” - mondta a rendőr, akit évek óta ismerek, s aki biztosan jól tájékozott. Határozottan u- tasított el, annyit azért hozzáfűzve, hogy a rendőrség nem olyan tehetetlen, mint híreszte- lik. Dunaszerdahely éli a maga hétköznapi életét, az utcán semmi jele, hogy rémes éjszakákat éltek át. Élénk a nyári forgatag, a kultúrháznál a szökőkút vizében gyerekek pancsolnak, a belváros napról napra szebb, folyik az építkezés, az üzletek nyitva. Igaz, néhányan lehúzták a redőnyt, a helybeliek szerint a tulajdonosok a boltot eladták, s elmentek, ki tudja, hová. Dekkolnak, míg befejeződik a háború. A rémségek első éjszakája augusztus negyediké volt. Éjfél után másfél órával az újfalui lakótelep egyik lakásából kijött annak tulajdonosa, a 29 éves Cs. M. és 24 éves társa, D. L. Beszálltak egy ezüstszínű BMW- be. Száz métert sem tettek meg, amikor a kanyarban géppisztolysorozat fogadta a kocsit. A karosszériát 28 lövedék ütötte át. Cs. M. a helyszínen meghalt, D. L. megsebesült. A helyszínre érkező rendőrök csak egy halottat és a sebesültet találták. Ez utóbbiról később olyan hírek kaptak szárnyra, hogy szintén meghalt, ám ez a rendőrség szerint nem igaz. Azt viszont az illetékesek nem árulják el, melyik kórházban ápolják. Már a biztonsága miatt sem, koronatanúról lévén szó. Az éjszakai tűzharc okozta sokk még el sem múlt, amikor a Kék Duna áruház előtti virágtartóban reggel egy levágott emberfejet találtak a megdöbbent járókelők. A fejhez egykor tartozó testet 50 kilométerrel odébb, valahol Dévénynél lelték meg, egy szőnyegbe csavarva. A rituális gyilkosság áldozata H. R. Az ügyben a rendőrség megindította a nyomozást... Két szálon nyomoz tehát nagy erőkkel a rendőrség. A géppisztolysorozat és a levágott fej ugyanis két ügy. Igen ám, csakhogy a szitává lőtt BMW-nek a merénylet előtti este a két nappal később lefejezett H. R. is utasa volt, és a trió valamire készült azon az éjszakán. Nyilván nem holdfényes sétakocsikázásra, mert a kilyuggatott luxuskocsiból egy kisebb fegyver- arzenál került elő. Érdekes mozzanat: a lövöldözés éjszakáján H. R.-t a gyilkos sortűz után őrizetbe vették, de pár óra múlva szabadon engedték. A gyilkosok már a rendőrőrs e- lőtt elkaphatták. Akik a szerdahelyiek szerint biztosan nem helybeliek, hanem külföldiek voltak, mert ilyen rituáléval közép-európai ember nem gyilkol. Csak ázsiai. Olyan feltételezések is lábra kaptak, hogy nem belháborúról van szó. Egyesek tudni vélik, hogy a szerdahelyi szervezett alvilág sem sejti, honnan jött a csapás, kinek vagy kiknek az érdekeit sértették. Előfordulhatott az is, hogy a „központ” ellenében próbáltak külön utakon járni, amely állítólag Besztercebányán, vagy valahol másutt található. A város éli a mindennapi életét. Az augusztusi hőségben az utcákon nagy a forgatag, a hangulatos kávézókban emberek beszélgetnek. A téma persze adott. S míg fecseg a felszín, hallgat a mély, vagyis az alvilág. A fecsegő felszín szerint addig jó, míg hallgat... A Kék Duna áruház előtti látványtól többen sokkot kaptak Feltehetően két, de talán több banda közt is folyik a küzdelem. Közös dolgaink Nyári tükörcserepek Vojtek Katalin___________ Rokonom meséli: Korondra betört Amerika. Olyan szép tálak, kancsók, amilyeneket tíz éve lehetett kapni, már alig láthatók. Pedig egész Korond egy nagy kirakodóvásár. Minden ház udvarán kínálgatják a mázas portékát, de milyet? A tálakról Marilyn Monroe csücsörít, a csuprokon Bárt Simp- son kockafeje vigyorog. Émelyítő. Az egyik udvaron idős bácsi árulja a cserepeket, kalapján széles piros-fehér-zöld szalag. Föl lehet lélegezni: nincs csücsörítés, kockafej, csak csodás mesebeli madarak, virágok, a minőség megközelíti a tíz évvel ezelőttit. Már épp válogatni kezdenék, amikor kifut a házból egy nyolc év körüli kisfiú, és tágra nyílt szemmel lecövekel mellettünk. Az unokám - mondja büszke mosollyal az öreg. Aztán odaszól a gyerekhez - románul. Lehet, hogy egyszer majd ez a magyarul már nem tudó unoka árulja ugyanitt a cserepeket. Talán még a nagyapa piros-fehér-zöld szalagos kalapját is a fejébe nyomja, tu- ristacsalogatónak. Még az is megeshet, hogy - ugyancsak a magyar turisták kedvéért - magyarul is megtanul pár szót. Business is business. Magyarországi vendégeinknek fagylaltozni támadt kedvük, megállunk hát a károlyfalusi cukrászda előtt. Alighogy kikászálódunk az autóból, egy alkalmazott siet felénk, a karórájára mutogatva. Konyec, slussz, ende - kiabálja nem épp a legbarátságosabb hangon, kézzel-lábbal magyarázva, már végeznek, nem szolgálnak fel. Az órámra nézek. Bő harminc perc van záróráig, a teraszon ülők ráérősen kanalazzák a süteményt, fagylaltot. Nem vitatkozunk, távozunk. Ismerősünk megjegyzi: „Ha ez az ürge nem látta volna már messziről a magyar rendszámot, biztos kapunk fagylaltot.” Úgy látszik, itt az ideje, hogy a régi barátsági és megnemtámadási szerződések mintájára Meciar és Horn aláírják a szlovák-magyar barátságtalansági és megnemláto- gatási szerződést, ügy legalább lenne hivatkozási alap az olyan goromba fogadtatás esetén, amilyenben nem egy magyarországinak van része manapság Szlovákiában. Egy muzeológus meséli: „Az egyik magyar iskola történelem szakosa elhozta az osztályát a komáromi múzeumba. Mielőtt a tárlókban kiállított anyag ismertetéséhez fogtam volna, megkérdeztem: „Gyerekek, kik voltak a mi őseink?” Csönd. Egy bátortalan hang: ,A szlávok.” Meghökkentem: „Kik!?” Újabb csönd, a tanító bácsi feszengve húzta fel a vállát: „Hja kérem, ilyen történelemkönyvekből tanulnak a gyerekeink.” Végre egy mo- kány lurkó megszólalt: „Az avarok és a szlávok.” Hozzá fordultam. „Ti hogyan beszéltek otthon, avarul vagy szlá- vul?” „Magyarul” - nézett rám megütközve, aztán felragyogott az arca: „A magyarok! Az ősmagyarok. Azok voltak az őseink.” Galántai ünnepségről tudósít a budapesti rádió szlovák adása. A galántai kulturális intendáns is megszólal, kifogásolja a magyarországi szlovákok magyaros akcentusát. Jó lenne, ha az ifjabb generációk rendszeresen eljárnának Szlovákiába, ellesni a helyes kiejtést, megismerni az anyaország kultúráját, történelmét, mondja. Ejnye, mélázok el, mi lesz a gyerekfejekben Magyar- országra csempészett szlovák nemzeti történelemmel? Az ellen nem lehet olyan hajtóvadászatot indítani, mint a szlovákiai magyar iskolákban a magyarországi történelem- könyvek ellen! Úgy látszik, a magyarországi tanügyi illetékeseknek konzultációkra lesz szükségük. Bizalommal fordulhatnak szlovák kollégáikhoz. Azok már tudják, hogyan kell eljárni, ha egy kisebbség a saját nemzeti történelméről szeretne megtudni valamit.
