Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-08-27 / 35. szám
Vasárnap Szlovákiai magyar családi magazin Riport Fiataljaink táborozó kedvét még a jó kis zuhé sem Q vette el. O 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. aug. 30-tól szept. 5-ig Sport Miért nem lehetett Simon Gyula a bécsi futballrangadó 16 hőse? A filozofikus gondolat sem hiányzik az önfledt játék folyamatából Szent a játék, komoly, „felnőtt” a téma A szünidő utolsó napjai gyorsan elszaladnak... Vlado Gloss illusztrációs felvétele BereckJózsef____________ Tömbházunk körül ilyenkor az apróságoké a fű, a tér. A játszópark homokozójában egy aprócska cigánygyerek szorgoskodik. Türelmes anyukája újra és újra teletömi nedves homokkal a kannácskáját, majd a kifordított homokkúpra az apró gye- rekujjak szemet, szájat, orrot, fület rajzolnak, s az anyuka lelkesen „tónyózik”. A nagyobbak, mint oly gyakran, valamiféle titokzatos, sajátosan gyermeki otthonosság megteremtésén buzgólkodnak. A közeli építkezéseken összeszedik a tégla-, léc- és deszkahulladékot, a kidobott kartonlapokat, otthonukból lehordják a napozópokrócokat, esernyőket, fürdőlepedőket s hajlékot (sátrat, várat, bunkert?) építenek maguknak. Mintha nem elégítené ki őket saját lakásuk, otthonuk oltalmas- sága. És persze foci, minden változatban. Éppen lányok rúgnak kapura egy fiúnak, aki ledobja melegítőfelsőjét a fűbe kapujelzőnek, a másik felére egy féltéglát állít, beáll a kapuba, izgatottan toporog, farkasszemet néz a lányokkal, illetve a pöttyös focilabdával. A lányok még nem rúgják, halkan tanakodnak, mintha tervet szőnének a fiú ellen. Nyugodtak, fölényesek, magabiztosak. Mozdulataikban már benne van a kihívás, láthatóan élvezik, hogy a gyerekebb, titoktalanabb arcú kapus hogyan gyötrődik a levetett melegítője és a féltégla között. A fű közül felröppen egy türelmetlen, sipító hang: Vágd be, Móni! Hajrá, DAC! Valamennyien a csöppségre kapják a tekintetüket, egy ötéves forma lánykára, akit eddig észre sem vettek, hogy ott kuporodik mellettük a fűben, és várja a játék kezdetét. Nevetnek a kicsin, s Móni belerúg a labdába. A kapus vetődik. Minden lövést kivéd. Lányok Az apróság felépít magának egy fantasztikus világot. rúgnak neki, nem engedhet be egy gólt sem. Miközben egy fiatal apa és pöttöm fia beszélgetését hallgatom ki lopva a házunk előtti játszóparkban, rá kell jönnöm, hogy a filozofikus gondolat sem hiányzik az önfeledt játék megállíthatatlan folyamatából. A fiú váratlanul azt kérdezi, mi lenne, ha az emberek akkorák lennének, mint a fák. Az apa tudatáig alig jut el a kérdés, szórakozottan válaszolgat, mondván, hogy akkor bizony nagy emberek lennének. Közömbössége, komolytalansága ellen tiltakozva a fiú erélyesen dobbant egyet. Nem tetszik neki, hogy apja nem veszi őt egyenrangú beszélgetőtársnak. Látszik rajta, hogy azt már ő is tudja: ha az emberek történetesen akkorák lennének, mint a park fái, akkor minden az emberek után nőne; a házak, az utak, a gépkocsik, a biciklik, a kutyák és persze a kutyákban a bolhák is. Tudja ezt, de most erről a témáról támadt kedve beszélgetni. És beszélgetni komoly dolgokról csakis komolyan lehet. Neheztelése láttán, a megismételt kérdésére az apa - immár komolyan - azt mondja, hogy akkor nagy házakat kéne építeni, sokkal nagyobbakat, mint most. Ez már tetszik a fiúnak, át is veszi tüstént a szót, mondván, hogy akkor nagyobbak lennének a téglák, az emelődaruk, meg a betonkeverők is. Mert ha az emberek akkorák lennének, mint a fák, de olyan kis téglából építenék a házakat, mint most, az nem lenne jó, mert akkor a többi ember azt gondolná, hogy a kőművesek csak játszanak. Kigyullad a képzelete. Most már nem érdekli, hogy az apja odafi- gyel-e a szavára vagy sem, mondja, csak mondja. Mondja magának. Fölépít magának egy fantasztikus világot, az óriások világát, és amikor minden elkészült, megáll és vágyakozva felsóhajt: Az egész világ olyan lenne, mint a mesében! Apja helyett is megütközve nézek feléje. Mintha nem éppen ő magyarázta volna meg az előbb olyan meggyőzően, hogy azért abban az óriások világában is megmaradna valami, valami, ami ezt a világunkat is egyensúlyban tartja: az arányok. Gyorsan visszabújik azonban gyermekmivoltába, hogy akkor ez a sok autó egyszerre mind játékszer lenne. Gyorsan összekapkodnák őket és jót Telizhetnének velük itt, a játszóparkban. Vezércikk Leszálló tűrésküszöb Miklósi Péter ___________ Ne m voltam ott tavasszal a híres-hírhedt Rimaszombat-Nagyszombat focimecs- csen, így a majdnem tragédiába forduló szurkolói randalíro- zásnak sem lehettem szemtanúja. Különben sem járok futballmeccsre, mint ahogy rockkoncertekre is csak elvétve; így legfeljebb másod-, harmadkézből értesülök a lelátók hangulatáról, a hardrock, vagy éppenséggel a technozene rajongóinak tombolásáról. De bokszmeccsekre sem járok, és akkor is el-elfordítom a fejem a képernyőtől, ha az operatőr naturalisztikus részletességgel láttatja a komolyabb műtéteket. S mi tagadás, a késő esti órákban a lehető legritkábban közlekedem Pozsony gyéren megvilágított utcáinak és aluljáróinak környékén; ám ha mégis arra visz a dolgom, gyorsított léptekkel igyekszem hazafelé. Mindebből következik: éppenséggel nem én vagyok a legalkalmasabb újságíró arra, hogy az országszerte elharapódzó agresszió, mindenféle romboló szándék megnyilvánulásáról tudósítsak. Mert ugyan nyakig vagyok az élet sűrűjében, hiányzik belőlem az a kíváncsi vagányság, amely az élet sűrűjének örvényeibe is bele-bele- rántana. Magyarán: tudatosan kerülöm a vérrel, durvasággal, tudatos rombolással fenyegető „élményeket”. Ugyanakkor látni kell, hogy újabban az erőszak hullámai hevesebbek s hatalmasabbak annál, minthogy bárki bárhol biztonsággal elkerülhesse őket. Mert például közlekedni muszáj! És ha a nyári grafikon szerint húsz percig nem jön a busz, akkor annyi ideig kell állni a megállóban. Agylágyító kánikulában, vagy akár heves nyári záporban. Eleinte türelmesen, azután türelmetlenül; esőben el-elugorva a pocsolyákból fekete szökőkutakat robbantó autók vízfüggönyei elől. Hallgat az ember akkor is, amikor a legdühösebb utas megtöri a csendet és a közlekedési vállalat felmenőit emlegeti. Ki-ki csak akkor fohászkodik egyet, amikor percekkel később erőnek erejével felpréseli magát a nagy nehezen megérkező járműre. Többeknek épp eddigre fogy el a türelme. Valaki felcsattan: A vezér- igazgatónak meg a főpolgármesternek kellene ilyen tömegben utazni! Többen helyeselnek, valaki azonban kifakad: Mit utazni?! Felakasztani őket! Jó néhányan zajosan helyeselni kezdenek. Én viszont, mielőtt még több olaj kerülne a tűzre, megjegyzem: Felakasztani azért túlzás. E békítő megjegyzéssel magam válók célponttá: lehurrognak, néznek rám, mint „azok” felbérelt ügynökére, utas-árulóra. Mit tagadjam, jólesik leszállnom, lemenekülnöm az autóbuszról. Tudom, jelentéktelen történetke ez, az erőszak hétköznapi arca számos, ennél frappánsabb történeteket produkál. Naponta. Elég végighallgatni egyetlen rádiókrónikát, végignézni egyetlen tévéhíradót. Előfordul, hogy manapság már Szlovákiában is egy napra több gyilkosság jut. Ilyen helyzetben ki törődik a buszok érkezési sorrendjével, az utasok, a várakozók hangnemével, a boltokban ránk ri- pakodó eladókkal, az egész társadalomra rátelepedett kormánykoalíció törvényszegő stiklijeivel, a pökhendi erőszak és az ököljog térhódításával? Akik most vállat rándítanak (mondván: a magamfajta mimózalelkek ágyúval lőnek verébre), azoknak figyelmébe ajánlom saját, ám egyre gyakrabban ismétlődő újságírói tapasztalatomat: az emberek szinte lépten-nyomon arra kérik a riportert, hogy a nevüket ne írja ki. Mert félnek. Mert burjánzik az erőszak, a félelem gyökerei pedig egyre mélyebbek. Nem árt hát belegondolni: hová sodorhatja az országot a közöny, a tehetetlenség, a tűrésküszöb lejjebb szállása. S ezért nem hallgathatunk a buszban sem, ha akasztófát emlegetnek.
