Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-02-05 / 6. szám
Kultúra 1997. február 5. 13 Amerikában már 705 mozi játssza a filmet, bevételét tekintve pedig több milliós alkotás Jön már Donna Evita Madonna és Antonio Banderas a londoni bemutatón Návai Anikó ______________ Ti zennyolc és fél évvel ezelőtt Londonból indult világhódító útjára Evita, a musical. A West En- den 2913 előadásiéit meg, a Broadway hét Tony-díjat gyűjtött be, 1980-ban elnyerte a legjobb szereposztásban előadott musical Grammy-díját, és a Don’t Cry fór Me, Argentína című slágert 66 verzióban énekelték, zenélték lemezre szerte a világon. Evita étvágya azonban csillapíthatatlan maradt. Hollywoodi babérokra vágyott. Andrew Vajnától származik az ötlet, mely hét év után hozzá kanyarodott vissza. Közben Evita bejárta Hollywoodot: Madonnától Meryl Streepig, Michelle Pfeif- fertől Madonnáig. Nem titok, sőt dicső marketinghúzás, hogy a művésznő nyolcoldalas merész levélben sorolta fel Alán Parker rendezőnek, miért ő az egyetlen tökéletes Evita. S az sem titok, sőt az is dicső marketinghúzás, hogy Madonna kezdő csillagocskák gázsijáért (ha a hír igaz, egymillió dollárért) vállalta a kimerítő szerepet. Nem titok az sem, miért forgatták részben Budapesten a már fogantatása pillanatában híres produkciót: azért, mert Vájná korábbi itt forgatott filmjeinek tapasztalatából tudta, hogy a pénzéért megfelelő minőségű munkát kap. S abban bízott - jó okkal -, hogy Budapest, ahol született, s ahol nyomon követik pályafutását, több megértéssel és nyitottsággal fogadja, mint Evita imádóinak és gyűlölőinek hazája, Buenos Aires. Tévedett. Madonna és Alán Parker kérésére Menem argentin elnök végül is megengedte, hogy a film nagyjelenetét azon az erkélyen forgassák a Cassa Rosada-palotában, ahonnan az igazi Evita köszöntötte a tömeget. Budapesten azonban semmilyen kérés nem nyitotta meg a Bazilikát Madonna előtt, mégazsem,hogya sztár gyertyát gyújtott a Mátyás-templomban, s imádkozott, hogy a magyar püspök legyen engedékenyebb. „Kíváncsi lennék - írta Madonna a Vanity Fair című folyóirat novemberi címlapsztorijában -, beengedné-e a hívek háromnegyed részét, ha tudná, mit csinálnak szabadidejükben. Alán Parker rosszkedvét is valószínűleg ez az incidens szabadította ki a palackból, mely már amúgy is szinte felrobbant a felelősségtől, ami a film miatt nyomasztotta. A rendező annyira feszült volt, hogy Vajnával sem beszélt egy hónapig. De az elhíresült Evi- ta-könyvben megjelent budapesti Par- ker-memoár akkor is lesújtóan igazságtalan. Mert hiányzik belőle - amit Vájná váltig hirdet és mindig hirdetett -, hogy végül is világszínvonalú magyar filmes szakemberek sokasága dolgozott közmegelégedésre az Evita világsikeréért. S dolgozna holnap egy másik világsikerért, ha Hollywoodban nem ragadnak le az ominózus könyvnél, hanem arra is odafigyelnek, hogy Parker most bocsánatot kér: szívesen visszajönne forgatni Budapestre. Ahonnan - bizony, bizony- utcákat, tereket, múzeumokat, emberek ezreit vitte magával celluloidszalagon, hogy elmesélje Evita történetét a világnak. Éva Duarte nem volt arisztokratikusan szép, sudár alakú, s vibráló intellektusáról sem volt híres. Alacsony, barna, jellegtelen arcú argentin parasztlány volt, törvénytelen, de istenhívő gyerek, akit a falusi polgárok sem fogadtak maguk közé. Elvágyódással teli barátságos gyerekkora hamar véget ért. Ha hinni lehet a történetnek, tizenöt éves korában egy Magaldi nevű rosszarcú hakniművész csábította el, s oltotta ki a kevés kis illúzióját az önzetlenül segítőkész világról. Buenos Airesben, álmai városában Éva az utcára került, s útját megaláztatások sora kövezte. Mire szőke lett, elegáns és sima modorú, úgy megkeményedett, hogy Perón ezredes: nek is csak fanyar realizmussal tudott üzletet ajánlani, melyben mindketten jól járnak. Mi fűtötte Évát? A kihívás, hogy a porban születettek jussa ott van a csúcson. Tetszetős, ámyalatlan, ám zavaros filozófia, önveszélyes kaland, közveszélyes manipulációs erő. Mintha Madonna pályaképének kórleletét olvasná az ember. Hiszen milyen reális reménye lehetett egy alacsony, barna, jellegtelen arcú amerikai prolilánynak, hogy elhiggye, ártatlan elvágyódásában segítőkész partner a világ? Ők kerten tehát testi-lelki társak, mert Evita - ahogy Madonna is énekli a filmben - „senkire sem illik jobban”. Ez itt nem egy színésznő, aki szerepet kapott, megtanulta és játszik. Énekelnie és táncolnia kell: saját természetes közegében fickándozik verhetet- lenül. Madonna Evitája az egyetlen a világon, akinek el lehet hinni, hogy amit csinál, okkal és céllal csinálja, mert minden rezdülését, mosolyát, fintorát, mozdulatát, tiszta dikcióval kiejtett énekes-szavát és könnyét saját jól ismert élettörténetének momentumai hitelesítik és élményei táplálják. Jonathan Pryce Perónja vállalja, hogy statisztál: emelgetheti a pri- mabalerinát, de rá nem süt a fény. Che, a történet narrátora azonban nem húzódik hátra: ő Evita meg- téríthetetlen nemezise, ráadásul férfi, akin nem fog a varázslat. Antonio Banderas mozdulatait indulatok viszik, de humor, irónia, intellektuális megfontoltság, remek énektudás és kidolgozott mozgás- kultúra dirigálja. Az Evita Amerikában lassan, óvatosan nyitott, mint annak idején a Schindler listája. Sokakat meghökkenthet a hasonlat, de az Evita is nehéz film. Az, hogy csupa zene és ének, könnyen elriaszthatja a közönséget. Aki mégis szereti az operát, az esetleg utálja Madonnát. Aki viszont szereti Madonnát, esetleg sose hallott az Evitáról. A két amerikai bemutatóra elővételben minden jegy elkelt, s a film, melyet most már 705 moziban játszanak - ez még mindig „szűk” forgalmazásnak számít! -, listavezető az Egyesült Államokban is. Bevételét tekintve pedig többet hozott, mint azok a „sikerfilmek”, amelyeket jelenleg 2000 moziban vetítenek. Evita étvágya csillapíthatatlan maradt. Nem titok az sem, miért forgatták Budapesten. Heti kultúra Könyvespolc Ingmar Bergman: Öt vallomás Ingmar Bergman tovább faggatja a legszemélyesebb múltat. Nem azért, hogy az apjához fűződő viszonnyal való szembenézés után (Vasárnapi gyerekek) anyja sorsát is elénk tárja. Nem családi krónikát olvashatunk az Európa Könyvkiadó jóvoltából immár rendszeres időközökben megjelenő kötetek lapjain, hanem az önmaga megértésére tett kegyetlenül őszinte kísérleteket. Avilághírű svéd filmrendező-író tudja azt az alapvető igazságot, hogy életünkjava- részt a gyermekkori eszmélés időszakában eldől. Az akkor látott, tapasztalt élmények kísértenek majd a jövőben, irányítják, alakítják sorsunkat. Anna tizenkét évi házasság után, harmincöt éves korában viszonyt kezd egy nála fiatalabb teológushallgatóval. A férjével együtt töltött esztendők pokla után átéli az élet újrakezdésének lehetőségét, a megismerkedés és a kezdet eufóriáját, mely még a házasságra és a családi életre is jótékony hatással van, aztán a szakítás, az elválás előre tudott, mégis fájdalmas mozzanatát. Öt vallomásban, beszélgetésben tárul elénk férjéhez és a szeretőjéhez fűződő kapcsolata. Ám a kivételes emberismerettel, kíméletlen lélektani pontossággal megrajzolt, borzongatóan ismerős reakciók csak a hátteret adják ahhoz, hogy Bergman megossza velünk gondolatait az ember szabadságáról, az életalakítás nehézségeiről. Anna már kislány korában az Oroszlán jegyében születettek magabiztosságával jelenti ki: „Ha én néha valamit eldöntők, akkor az úgy is lesz.” Csak kudarcok, fájdalmas tapasztalatok árán tanulja meg, hogy a döntés a szabadság bizonyítéka, de éppen a szabadság révén „nincs bűn, amit ne követnénk el”. Ingmar Bergman kivételesen jó író. Neki még azt is elhisszük, hogy vannak az érzelmeknek olyan tartományai, melyek túl vannak a nyelvi kifejezhetőség körén. Ám miközben ezt kijelenti, rövid, dísztelen mondatai az emberi lélek olyan sötét üregeibe világítanak be, melyekbe a szereplőknek, az olvasónak is fájdalmas betekinteni. Az Öt vallomás mégsem lehangoló írás. Anna vívódásai, gyötrődései arról is tanúskodnak, hogy életünknek távlata és értelme van. Ha a hősnő el is feledkezik néha a nagytiszteletű úr, Jacob bácsi tanácsáról, szíve mélyén mindvégig tudja: „az embernek soha nem kell kimondania, hogy »szeretlek«. Elég, ha csak végzi a szeretet cselekedeteit”. Kiállítás Nagy László rajzai Pozsonyban Nagy Lászlót ez idáig inkább csak költőként ismerte a szlovákiai magyar olvasó. Rajzait, grafikáit, amelyekkel nem egy költeményét tette még szebbé, még értékesebbé, február 21-ig láthatják az érdeklődők Pozsonyban, a Magyar Kulturális Intézetben. Regény A ngéla Vicario, immár fátyol és koszorú nélkül, az átizzadt selyemruhában, máris felöltötte a féijes asszonyok arckifejezését. Santiago Nasar úgy számolt, és meg is mondta Bayardo San Románnak, hogy az esküvő addig a percig körülbelül kilencezer pesóba került. Angéla Vicario arcán látszott a felháborodás. , Az anyám úgy tanított, hogy mások előtt sohase beszéljünk a pénzről.” Bayardo San Román viszont nagyon derűsen, sőt némi kérkedéssel reagált rá.- Majdnem - mondta -, de még alig kezdtük el. Mire a végére érünk, körülbelül a duplája lesz. Santiago Nasar elhatározta, hogy addig nem tágít, amíg az utolsó fillérnek is utána nem számol, és a hátralevő élete épp hogy elég volt rá. Másnap reggel aztán, a végső adatok birtokában, melyeket Cristo Bedoyától tudott meg a kikötőben, el kellett ismernie, hogy Bayardo San Román telibe talált. Énbennem, mielőtt elhatároztam, hogy a mások emlékeiből összerakom az egészet, csak nagyon zavaros képek éltek a lakodalomról. Odahaza éveken át emlegették, hogy az apám az ifjú pár tiszteletére előszedte rég nem látott hegedűjét, hogy a húgom amúgy apácaruhástul eltáncolt egy kopogóst, és hogy DioniEgy előre bejelentett gyilkosság krónikája Gabriel García Márquez 11. rész sió Iguarán doktornak, aki anyám édes unokabátyja volt, sikerült felvétetnie magát az induló díszhajóra, hogy ne legyen ott másnap, amikor megjön a püspök. Miközben gyűjtöttem az anyagot ehhez a krónikához, jó néhány olyan emlék is felbukkant a múltból, amelynek az események alakulására nézve nem volt sok jelentősége, így például Bayardo San Román két nővérének fura látványa: bársonyruhájuk, a nagy pillangószámyakkal, melyek arany brossal voltak feltűzve a vállukra, nagyobb feltűnést keltett, mint az apjuk tollbokrétája és a mellét páncélként beborító érdemrendek. Sokan tudtak róla, hogy a lagzi önkívületében azt mondtam Mercedes Barchának, aki akkor fejezte be az elemi iskolát, hogyjöjjön hozzám feleségül, amit aztán ő maga juttatott az eszembe, amikor tizennégy év múlva összeházasodtunk. Áz a kép, amely a legélesebben maradt meg bennem arról a szerencsétlen vasárnapról: az öreg Poncio Vicario, amint egy zsámolyon ül az udvar közepén. Talán azt gondolták, hogy az a főhely, és azért ültették oda, s a vendégek minduntalan belebotlottak, azt se tudták, kicsoda, megfogták és hokedlistul arrébb tették, hogy ne legyen útban, ő meg ide-oda forgatta a fejét az újdonsült vakok réveteg tekintetével, kérdésekre válaszolt, amiket nem neki tettek fel, visszaköszönt azoknak, akik nem neki köszöntek oda, és boldogan mosolygott az őt körülvevő légüres tér közepén, csirizzel kikeményített ingében és gvajakfa botjával, melyet az esküvőre vettek neki. A lakodalom hivatalos része délután hatkor ért véget, amikor a díszvendégek elbúcsúztak. Akivilágított hajó eltűnt a folyó kanyarulatában, csak a gépzongorából felhangzó keringők foszlányai maradtak utána, és egy pillanatig tétován álltunk a bizonytalanság szakadéka fölött, de aztán újra egymásra ismertünk, és bevettük magunkat a lagzi mangróveerde- jébe. Valamivel később az ifjú pár megjelent a nyitott tetejű autóban, amely alig tudott előrefura- kodni a tömegben. Bavardo San Román petárdákat durrogtatott, jókat húzott a feléje nyújtott pá- linkásüvegekből, és amikor odaért hozzánk, akik már jártuk a cumbiambát, Angéla Vicarióval együtt kiszállt az autóból, és ők is beálltak a körbe. Végül felszólított minket, hogy helyette is járjuk tovább, amíg csak bújuk szusszal, és vitte a rémült menyecskét álmainak házába, ahol az öreg Xius boldog volt egykor. Az általános dáridó éjfél felé szilánkokra hullott, és már csak Clotilde Armenta boltja volt nyitva a tér egyik oldalán. Santiago Nasar és én, Luis Enrique öcsémmel és Cristo Bedoyával együtt Maria Alejandrina Cervantes jótékony- sági intézményébe mentünk. A nagyszámú látogató közt ott volt már a két Vicario testvér, és együtt ittunk, sőt Santiago Nasar- ral még együtt nótáztak is, öt órával azelőtt, hogy megölték. Az eredeti ünnepség szétszóródott zsarátnokai itt is, ott is pislákolhattak még, mert időnként zeneszó vagy távoli kiáltozás foszlányai érkeztek el hozzánk a legkülönbözőbb irányokból: később is, egyre szomorúbban, majdnem addig a pillanatig, amikor megszólalt a püspöki gőzhajó kürtje. Púra Vicario elmesélte az anyámnak, hogy este tizenegykor feküdt le, miután az idősebbik lányai segítségével megpróbált rendet teremteni valamelyest a feldúlt házban. Úgy tíz óra felé, amikor még néhány részeg ott danászott az udvarban, jött egy ember, Angéla Vicario küldte el egy kis kézitáskáért, ami a szobájában levő ruhásszekrényben volt: valami holmija volt benne, és ő gondolta, hogy elküld neki egy bőröndöt is néhány hétköznapi ruhával, de a küldönc sietett. Ő aztán lefeküdt, és már javában aludt, amikor megzörrent a kapu. „Három koppanás hallatszott: három lassú koppanás - mesélte anyámnak-, de rögtön tudtam, hogy rosszat jelent.” gy nyitott kaput, hogy nem is gyújtott lámpát, nehogy felébresszen valakit, és az utcai lámpa halvány fényében ott állt előtte Bayardo San Román, kigombolt selyemingben, mintás nadrágban, a nadrágtartó gumipánttal. „Olyan zöld volt, mintha álmomban látnám” - mondta Púra Vicario az anyámnak. Angéla Vicario a sötétben állt, úgyhogy csak akkor látta meg, amikor Bayardo San Román a kaijánál fogva megragadta, és odahúzta a lámpa fénykévéjébe. Cafatokban lógott rajta a selyemruha, és egy törülközőbe volt bebugyolálva derékig. Púra Vicario azt hitte, hogy felborult a kocsijuk, és most holtan fekszenek a szakadék fenekén. (folytatjuk)
