Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-29 / 5. szám
blicisztika 1997. január 29.- Jegyzet v- ■/■ . 'A i?.,.- *v -vVrv>í^i»&$- ■ { * í \ * iá. ;>. 1 '’. 'a- rJL ♦• 1 / s k*. -“w v ■ ■, W,.z í«*r ' Legkisebb fajtája alig poszméhnél. Dióhéj iszkükbe babszemnyi knak. A virágok előtt i lebegnek, és hosszú Iszívják a virágport. Talán nincs olyan nyaraló, aki a tengerparton járva ne vinne haza emlékbe néhány szép alakú kagylót. Dohány Ernő sok száz ki- sebb-nagyobb kagylóhéj birtokosa. Azonkívül, hogy emléktárgyakat készít belőlük, a puhatestű állatok életmódjáról, szokásairól is szívesen mesél látogatóinak. Akit érdekel, megtudhatja például, hogy a kagylók nagyon lassan változtatják helyüket, ám kagylóhéjaik gyors nyitása és csukása segítségével elég gyorsan úsznak. Felvételünkön a kagylóban egy remeterák látható. :elja, et fe nem ölük, is. A tezer A tigriscápa állkapcsa még ilyen formában is félelmetes. A fotó is illusztrálja, hogy egy-egy nagyobb példánynak nem okoz(na) gondot derékba harapni egy fürdőzőt. Érdekes, hogy a rettegett tengeri ragadozónak párhuzamosan több sorban nőnek a tűhegyes, fűrészszerű fogai. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha netán kitörik néhány foga, máris ott az utánpótlás. A tengerek legfélelmetesebb fenevadjából, a horrorfilmekből is jól ismert cápákból rengeteg fajta létezik. A képen látható kis termetű homoki cápán kívül a legveszedelmesebb ragadozók közé tartozik az emberevő,, a tigriscápa, a kékcápa, a macskacápa és a pörölyfejű cápa. Szinte hihetetlen, de vannak jámbor, az emberre teljesen ártalmatlan cápafajták is, például az óriás- vagy az érdescápa, amely csak planktonokkal táplálkozik. Dohány Ernő és a szerző felvételei; archív felvételek Mitől tart a kormány lapja? Romlást hozó rablóhordák... Vojtek Katalin Tegyük fel, hogy valamilyen katasztrófa következtében eltűnne a föld színéről a pozsonyi dóm, és azoknak, akik nem láthatták és fogalmat alkothassanak róla, megmutatnánk a párizsi Notre Dame, a reimsi dóm vagy a müánói székesegyház fényképét: íme, ilyen csodálatos volt a pozsonyi dóm, mielőtt megsemmisült. A fényképeken mutogatott három épület is templom, gótikus is, „Nyugatról, keletről és északról szabdalták nemzeti testünk darabjait.’ akárcsak a pozsonyi, de azért bármennyire kedves is nekünk az utóbbi, mégsem fogható a felsorolt külföldi katedrálisok- hoz. Dominik Hudec professzor mégis így jár el, amikor a Slo- venská republika január 10-i hétvégi számában a római Szent Praxéda és az ugyancsak római Szent Kelemen-templom megtekintésére szólítja fel honfitársait. Hogy miért teszi ezt, nyomban elmagyarázza: „Ha aztán a látogató visszatér Rómából szlovák szülőföldjére és gondolatban felidézi, hogyan nézhettek ki azok a templomok, amelyeket Pribina és utódai emeltettek, elborzad. (...) A krónikaírók nyomán tudjuk, hogy a barbár magyar portyá- zók pár évtized alatt megsemmisítették és szétszórták az épp ígéretes virágzásnak indult szlovák kultúra alkotásait. Aztán ezer évig letagadták a múltunkat, és a dzsentri Európa segítségével nyugatról, keletről és északról szabdalták nemzeti testünk darabjait.” Ám még mielőtt a barbár portyázók megszelídült utódaiként bűnbánóan hamut kezdenénk szórni a fejünkre, Hudec professzor meggondoladanul elkottyintja, hogy nemcsak az ősmagyarok értettek a pusztításhoz: „Szva- topluk pusztító pannóniai hadjáratai 883-ban és 884-ben, valamint Amulf II. Szvatoplukot megsegíteni küldött hadai elpusztították Pannóniát és a Ti- szaközt. (...) n. Szvatopluk eredetileg azzal a céllal hívta be a portyázó nomádokat, hogy telepeseket szerezzen a kipusztult vidék benépesítésére.” Néhány bekezdéssel előbb Hudec még azt állítja, hogy Amulf hívta be a magyarokat, s ennek bizonyítására Liudprand krónikáját idézi:,Amulf, (...) mikor nem tudta legyőzni Szvatoplukot, (...) a magyarok törzsét hívta segítségül. (...) (A magyarok) erődöket romboltak le, templomokat égettek föl, embereket gyilkoltak, és hogy még félelmetesebbek legyenek, a meggyilkoltak vérét itták”. Ez a vérivás, amelynek annyi alapja van, mint a zsidóságot századokon át kísérő vérvádnak, különösen tetszhet Hudec professzornak, mert ismételten visszatér rá: „Döbbenetes tanúság ez déli szomszédaink elődeiről. Ezek tények, amelyeket a hivatalos történetírás az egész világon számon tart.” S hogy megerősítse a mondottakat, egy másik krónikából, a 880- ban írt Annales Admuntenses- ből is idéz: ,A magyarok kijönnek Szkítiából, megtámadják Pannóniát, embervért és nyers húst fogyasztva...” Mindez nem is volna különösebben érdekes, hozzászoktunk már. Az, hogy mit bogarász ki a külföldön élő, nemzetének szebb múltat és római mozaikcsodákkal díszített bazilikákat álmodó, magát történésznek valló Hudec úr az annalesekből, s mit tart tartalmukból hitelesnek, az ő dolga. De a vérivó magyarok dajkameséjével riogató Dominik Hudec tovább megy: „Sajnos, a mi történelem tankönyveinkből és a Magyarországon kiadottakból elődeik eme gaztetteiről semmit sem tudunk meg. (...) Azon a gazdasági, politikai és vallási alapon, amelyet az ószlovákok több mint három évszázadon át építettek, idegen államalakulat született. Nomád és pogány etnikuma magába szívta a szlovák, délszláv és ruszin-ukrán nyelvet, és a nők megerőszakolásával, sajnos, a szláv és a szlovák vért is. (...) Arról, hogy a magyarok hogyan viselkedtek portyázásaik során Európában, sőt „otthon” is, hiteles adataink vannak a korabeli német krónikások feljegyzéseiben. Úgy látszik, hogy ezek a gének leszármazottaik némelyikében a mai napig megőrződtek! Hisz csak ebben az évszázadban a magyarok négyszer támadták meg Szlovákiát. Nem véletlenül gyanúsíthatok, hogy további támadásokat intéznek örökölt területünk ellen.” Kommentár helyett, Hudec professzort paraf- razálva: nem véledenül történt, hogy ez a gyűlölködő, uszító iromány épp a kormánypárt lapjában jelent meg. A Slovens- ká republika tehát „újabb” magyar támadás veszélyéről ad hírt népes olvasótáborának. Hogy ki-mi tudná lelohasztani „További támadásokat indítanak örökölt területünk ellen.” szerkesztőgárdájának és megbízóinak permanens gyűlöletszító kedvét, még találgatni is nehéz. Talán egy sajtóper, illetve sajtóperek sorozata, hisz Dominik Hudec írása csak egy a hasonlóak közül. De kinek van erre pénze, ideje és főleg energiája? Késő is van már. Akkor kellett volna sajtópert indítani, amikor ’89 novembere után az első gyűlölködő írás napvilágot látott a szlovák sajtóban. Ha rögtön akkor erre szakosodott volna egy ügyvédi iroda, ma már önellátó, sőt milliomos volna.
