Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-22 / 4. szám
1997. január 22. Kópé (Indián népmese) A Varjú-indiánok ereje Rácz Noémi rajza Élt egyszer egy bátor legény, aki a Varjú-indiánok törzséhez tartozott. Egyszer vadászni indult. Sast akart lőni, hogy a fejdíszét sastoliakkal ékesíthesse. Felkapaszkodott a magas domb csúcsára, mert a sasok ott tanyáztak. Aztán csapdát készített a sasok részére. Mély gödröt ásott, melyet zöld gallyakkal takart el. A gödör szélére egy nagy darab húst tett, ő maga pedig leült a gödör aljára, arra számítva, hogy ha a sas odarepül lakmározni a húsból, ő a zöld gallyak alól kinyújtja a kezét, s elkapja a sas lábait. A legény az egész napot a gödörben töltötte, mert egyetlen sas sem repült oda a csalétekre. Éjszaka lett, s a legény a távolból hallható dobolásra figyelt fel. El is indult nyomban a hang irányában. Kis idő múlva egy tó partján találta magát. Megállt, mert azt gyanította, hogy innen jött a dobolás hangja. Ám felkelt a nap, s a dobolást már nem lehetett hallani. A legény egész nap a tóparton ült, s búslakodott, mert elkerülte a vadászszerencse. Aztán ismét éjszaka lett, s ismét hallatszott a dobolás. Olyan dobszó volt ez, amilyennel az indiánok a törzsbelieket hívják össze, ha valmi- lyen sorsdöntő dologról akarnak tárgyalni egymással Kis ideig nem történt semmi, ám később temérdek négylábú állat és madár igyekezett a tó vizében úszva arrafelé, ahonnan a dobszó hallatszott. Ezt még látta a legény, de aztán fáradtan, az éhségtől is gyötörve elaludt a tó partján, ahol már négy napot töltött el. Sokáig, nagyon sokáig aludt. Amikor végre felébredt és kinyitotta a szemét, egy óriási sátorban találta magát, mely tele volt állat- és madárbőrökbe öltözött emberekkel. A legtöbben a sátor fala mellett ültek, de néhányan vidám táncot lejtettek a sátor közepén. A legény őket látta úszni a tóban, de most az állatok is, a madarak is emberi alakot öltöttek. Aztán előlépett az egyik állatbőrbe burkolt ember, akit a többiek igen nagy tisztelettel vettek körül. Odalépett a legényhez, és így szólt:- Ifjú barátunk, hallottuk elkeseredett szavaidat, mert sikertelenül vadásztál sasra, s elhatároztuk, hogy segítünk neked. Nézz körül! Ezek a lények valamennyien állatok, csak most egytőlegyig emberalakot vettek fel. Én, amint láthatod, a Kutya vagyok. A hatalmam igen nagy, s ezt most át akarom adni neked is, hogy te is képes legyél mindarra, amire én képes vagyok. Meg foglak tanítani egy bűvös táncra, hogy ha majd visszatérsz a törzsedhez, ez a tánc segítségedre legyen a nagy vadászatokon és bő zsákmányt biztosítson, valamint sok szerencsét, ha más törzsbeliek ellen kell harcba szállnod. A Kutya meg is tanította a legényt a táncra, aki hamarosan ugyanolyan jól lejtette ezt a táncot. Ezután a Kutya így szólt a társaihoz:- Testvéreim, én már segítettem a bátor fiatal indián harcoson. Kérlek, ti is segítsetek rajta. Elsőként a Bagoly állt fel:- Mivel én látok a sötétben is, elkísérlek majd a vadászútjaidra, s te is látni fogsz az én szememmel. Aztán a Bölénybika állt fel, s átadta a legénynek az erejét, kitartását a harcban, ügyességét az ellenség legyőzésében. Következett a Sündisznó, aki így szólt:- Segítek majd neked az ellenség le- gyengítésében, hogy te könnyen legyőzhesd őket. Kis szünet után a Sas szólalt meg:- Harcaidban én is veled leszek, átadom neked a merészségemet. Következett a Darumadár. Kivett a szárnyából egy csontot, s e szavakkal adta át a legénynek:- Ez lesz a harci sípod, ha belefújsz, az ellenség fejvesztve menekül. Előlépett az Őz is, és ezt mondta:- Szükséged lesz valamire, amit csak én adhatok neked. Legyél olyan gyors mindig, amilyen én vagyok. Aztán az állatok egy-egy ajándékot adtak át a legénynek: az egyik néhány tollat a fejdísze ékesítésére, a Bölénybika egy bölénybőrből készült tarisznyát, a Sündisznó néhány tüskét, az Őz egy kereplőt az ellenség elriasztására. A legény köszönetét mondott az állatoknak, aztán elnyomta az álom. Amikor felébredt, ismét ott találta magát a tó partján. Felkelt, vállára akasztotta bölénybőr táskáját, melyben az állatoktól kapott többi ajándékot őrizte. Mikor hazaérkezett, megtanította a Varjú-indiánokat a kutyától tanult táncra. Az állatoktól kapott ajándékok a törzs kincseivé váltak, és segítették a Varjú-indiánokat az élelmet biztosító vadászataik és a más törzsekkel vívott harcaik idején. Ez a Varjú-indiánok erejének eredetéről szóló történet. Sági Tóth Tibor fordítása Zelk Zoltán Kóc, Kóc, kóc, csupa kóc, szemöldöke, haja kóc. Hát még az a kisze-kusza, Földig érő nagy bajusza, Az is csupa kóc! Ág, ág, görbe ág, Görbe ágból görbe láb, El ne törd a derekát, Az se egyéb, csak egy ág, Az is görbe ág! Ez meg a feje, Törött bögre teteje, Nem is bögre, semmise, Vagy talán még ennyi se, Ennyi a feje! Volt, volt, ember volt, Se nem élő, se nem holt, Nem a ruha, csak a folt, Napsütésben telihold, Talán sose volt! Hideggel, meleggel dacolok Az időjárás viszontagságai az állatokat se kímélik. Egyeseknek dermesztő hidegben kell élniük - mások a magas hőmérséklettel dacolnak. Legtöbbjüket a szélsőséges körülmények nem kínozzák, hiszen az adottságokhoz - immár sok millió éve - alkalmazkodtak. A hideggel szemben legedzettebbeknek az Északnyugat-Kanadában és a Grönlandon őshonos pézsmatulkokat és á Déli-sark világát benépesítő pingvineket kell tekintenünk; gyakran előfordul, hogy mínusz 68-70 °C hőmérsékletet is kibírnak. A farkasok, jávorszarvasok, a sarki nyulak és a rókák a mínusz 45 °C hőmérsékletet is elviselik. Nem csoda, mivel valamennyinek vastag, tömött, kitűnő hőszigetelő bundája van. A sarki róka prémje például nyolcszor jobban megőrzi a test hőmérsékletét, mint a szobában élő ember ruházata. A jégtáblákon tipegő sirályok lába legfeljebb 5 °C, annak ellenére, hogy testük 38 °C hőmérsékletű. A jéghal - amely a sarkköri tengerekben honos - még mínusz 2 °C hideget is kibír (a tengervíz alacsonyabb hőmérsékleten - mínusz 3 °C-on - fagy meg). A farkos kétéltűek - pl. a gőték - a gleccserjégbe fagyva 2-3 évet is kibírnak, majd újraéleszthetők! Persze nem mindig töltenek ilyen hosszú időt a fagyos körülmények között; a legtöbbször csak 4-5 hónapig „telelnek”. Az egyiptomi ugróegerek a meleget és a hideget egyaránt jól bírják, hiszen többnyire a Szaharában élnek, ahol forróak, 30-50 fokosak a nappalok, és dermesztő hidegek, mínusz 5-10 fokosak az éjszakák. Persze tudni kell azt, hogy az ugróegerek a forró nappalt föld alatti üregekben töltik - ahol hűvösebb a levegő. Védett kotorékjukat csak alkonyaikor hagyják el, amikor a hőmérséklet elviselhetőbb. Az ugyancsak sivatagi szarvasviperák nappalra beássák magukat a homokba, és ugyancsak alkonyat- kor, préda érkezésekor bújnak onnan elő - vágják méregfogukat villámgyorsan a kiszemelt állatba. Az Észak-Amerika természetes meleg vizeiben élő, ikrázó fogaspontyféle időszakosan 49 °C-os meleget is kibír. Kenyában, a Magadi-tóban 43 °C hőmérsékletben él egy Ti- lapia-halfaj. A hévízi tóban élő szúnyogirtó fogaspontyok könnyedén elviselik a 28-32 °C-os termálvizet.
