Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-15 / 3. szám
Kultúra 1997. január 15. 13 Tovább él a Rockszínház! Várkonyi Mátyás zenéjével készen áll az Egri csillagok Színpadon is, lemezen is Csengeri Attila és Hal Fowler a Dorian Grayben Füzesi István Igazi színházi csemegének ígérkező produkció közeli megszületéséről adunk hírt: Béres Attila szövegével és Várkonyi Mátyás zenéjével készen áll az Egri csillagok című musical, amelynek ősbemutatója a Gárdonyi-regény helyszínén, a fővárosi premier pedig - a Szabad Tér Színházzal közösen - a Margitszigeten lesz 1997 tavaszán. A „hajléktalanná” lett Rockszínház 46 éves exigazga„Nem volt vitás, hogy zenei pályára megyek...” tója, aki a művészi irányítás és a zeneszerzés mellett adminisztratív vezetői feladatokat is ellátott, a Magyar Rádió Gyermekkórusában kezdte pályafutását.- Nyolc évig énekeltem a kórusban - mondja Várkonyi Mátyás jó néhány operaházi és prózai előadásnak voltunk részesei mint gyermekstatiszták Várkonyi Mátyás rengeteget adott a közönségnek- innen lehet a korai kötődés a színpadhoz -, nyolcéves koromban firkantottam kottapapírra első „operámat” A bölcs róka címmel, egy év múlva a másodikat, a Kacor királyt - a librettót osztálytársam, Fi- scher Iván írta -, s mindkettőt be is mutattuk az iskola színpadán, a zenét saját kis kamara- zenekarunk adta. Nem volt vitás, hogy zenei pályára megyek; a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában előbb öt évig zeneszerzést, aztán három évfolyamon át jazzt tanultam, olyan tanároktól, mint Sugár Rezső, Soproni József, illetve Gonda János. Bár volt némi ellenállás a tanárok körében, a haladóbb szelleműek támogatásával Zégé néven megalapítottam első beatzenekaromat, amellyel a ’68-as Ki mit tud? középdöntőjébe jutottunk és amelyből 1972-ben kinőtt a General „első változata”. Szívesen hallgatom, de nem biztos, hogy minden befér...- A konzi után ’79-ig „Generá- loztam”, akkor feloszlottunk, és törtem a fejem, hová, merre tovább? Nagyobb formátumú vágyaim, elképzeléseim voltak, addigra megismertem egy csomó embert a szakmában - összehoztuk a Rockszínházat. Az alapítási évre jól emlékszem: 1980. Ott voltam ugyanis az első repertoárdarab, az Evita egyik előadásán.- Izgalmas korszaka volt az életemnek, a saját darabjaim - Sztárcsinálók, Farkasok, A bábjátékos, Dorian Gray, Odüsszeia - mellett olyan világhírű musicaleket mutattunk be, amelyekhez a magyar nézők nélkülünk aligha jutottak volna hozzá. Erről most hadd ne beszéljek; nem mintha nehezemre esne föleleveníteni az örömöket és a sajtóban sokszor taglalt méltatlan helyzeteket, de az az idő elmúlt, fontosabb és érdekesebb számomra a jelen meg a jövő. A folytatás nem kevésbé sokat ígérő: mint Budapesti Musical Színház működünk tovább, állandó játszási hely és társulat nincs, csak a közös munkára jön össze a kiválasztott csapat, jórészt az eddigi kollégák, illetve fiatal, tehetséges énekestáncos színészek. Nemrég voltunk tíznapos turnén német, holland és svájci városokban a Dorian Gray német nyelvű előadásával, 2000-ig szóló exkluzív szerződésünk van, dupla CD-re kaptunk megrendelést, színházakkal tárgyalunk a Bródy Jánossal közösen írt Will Shakespeare, vagy amit akartok című musicalem esetleg koprodukciós bemutatásáról. Csöppet sem unatkozom tehát, s miközben szervezek, próbákat irányítok, ügyes-bajos dolgaimat intézgetem, az a nem éppen csekély probléma foglalkoztat, hogy egyrészt hogyan lehet a mai körülmények között elhelyezni a megszülető értékeket a zene alaposan átalakult piacán, másrészt hogyan tudnám a lehető leghatékonyabban egyeztetni magamban a szerzői munkát a színházi tevékenységgel. Az Egri csillagokkal kezdtem, hadd fejezzem be egy erre vonatkozó kérdéssel. Életem első könyve volt Gárdonyi örökbecsű remeke, alakjait bármikor magam elé tudom idézni. „2000-ig szóló exkluzív szerződésünk van.” Megvan már a szereposztás?- Félig-meddig. A legjobb, ha sejtelmesen fogalmazok: talán biztos, hogy Vikidál Gyula játssza Jumurdzsákot, szeretnénk Kaszás Attilát Dobónak, de tagja lesz a csapatnak Détár Enikő és Bardóczy Attila is, tehát csupa kipróbált „harcostárs”. A színpadi változatot megelőzve elkészül és kapható lesz a zenét rögzítő nagylemez, mert a közönség szívesebben ül be a nézőtérre, ha ismeri a dalokat, s ehhez a „fülélményhez” kapja a látványt, ily módon teljessé téve a mű, a darab befogadását. Heti kultúra-------------------------Könyvespolc Francois Mauriac: Jézus Az utóbbi időben számos történelmi, teológiai munka jelent meg Jézusról. Már-már korunk központi kérdésének látszott a történelmi személy hitelesítése, a zsidó próféta bemutatása, akit a keresztények a Messiásnak tartottak, a zsidók pedig egynek a nagy hatású hitszónokok és csodatevők közül. A tudós művekből sokat okulhatott mindenki. Hívők és nem hívők egyaránt. A Nobel-díjas Francois Mauriac Jézuskönyve, amelyet karácsonyra a Kairosz Kiadó jelentetett meg reprintben (Révay József fordításában és Buday György fametszeteivel), nem történeti munka. A kiváló írót (A viperafészek, A szerelem sivataga és más nagyhatású, mára időlegesen elfeledett regény szerzőjét) nem a történeti személy, hanem Isten fia izgatta, aki a szeretetről szóló tanításával új fejezetet nyitott az emberiség történetében. Mauriac az evangéliumokat tekinti alapvető forrásnak, elsősorban Lukácsot, Mátét és Márkot: újra meséli a csodás történéseiket, keresi a válaszokat, mi történhetett a Szentírásban nem rögzített években, napokban, próbálja megérteni és főként megértetni a tanítványok csatlakozásának okait, emberi gyarlóságukat. Mauriacban nincs kétely, az ő szemében Jézus élete és kereszthalála a kinyilatkoztatás beteljesülése. Hiszi, hogy Jézus földi küldetésének bevégeztével nem távozott a világból, hiszen azóta „minden ember életében ott leselkedik” Istenként. Heti hír VanessaMae Londonban Ismét különleges zenei csemegét kínált a Zenemánia. A sorozat keretében ezúttal a fiatal hegedűvirtuóz, Vanessa Mae mutatkozott be, aki a londoni Royai Albert Hallban koncertezett nemrég. Vanessa Mae, a fiatal, távol-keleti hegedűvirtuóz thaiföldi és kínai szülők gyermeke. Négyéves kora óta Angliában él, ötesztendősen kezdett hegedülni, még nem töltötte be a tizennégyet, amikor Csajkovszkij és Beethoven hegedűversenyeit lemezre játszotta, koncertturnékon vett részt a londoni Mozart Players és a Filharmónia zenekarával. Vanessa Mae - aki az akusztikus és az elektromos hegedű kiváló mestere - más hangszervirtuózokhoz hasonlóan megújította a játék hagyományait. A világ egyik legfiatalabb - mindössze tizennyolc éves - hegedűművésznőjének koncertre- pertoáija a populáris és a klasszikus zene egyedi hangvételű ötvözetéből áll, mivel a művésznő mindkét területen egyaránt otthonos. „Szeretem a Beatlest és Beethovent, Paganinit ésPrince-et- állítja -, ezért nem köteleztem el magam egyik irányba sem.” Vanessa Mae első nagy sikere Bach D-moll toccata és fúga című művének feldolgozása volt, amely Angliában, megjelenése hetében, a slágerlistákra is felkerült. Regény ettől eltekintve, nem talált bennük semmi kivetnivalót. „Tökéletes lányok - mondogatta gyakran. - Bármely férfit boldoggá tudnak tenni, mert arra nevelték őket, hogy szenvedjenek.” De annak a kettőnek, aki a két nagyobbik lányt elvette, mégse volt könnyű dolga, mivel a két nővér együtt járt mindenhová, női táncdélutánokat rendeztek, és hajlamosak voltak rá, hogy a férfiak szavaiban mindig a hátsó gondolatot keressék. Négyük közül Angéla Vicario volt a legszebb, és anyám azt mondta, hogy úgy jött a világra, mint a történelem nagy királynői: a köldökzsinór a nyaka köré volt tekeredve. De olyan ügyefogyott és tompa eszű volt, hogy már-már aggódni kellett a jövője miatt. Én évente viszontláttam a karácsonyi szünidő alatt, és egyre vigasztalanabb látványt nyújtott a házuk ablakában, ahová délutánonként kiült művirágokat varrni vagy a bús magányról énekelni a szomszéd hajadonok- kal. „Atyúkeszű unokahúgod - mondta Santiago Nasar-, őt is felakaszthatják már a fogasra.” Aztán egyszer összetalálkoztam vele az utcán, nem sokkal a nővére halála előtt: ki volt öltözve, mint egy igazi nő, a haja kibodo- rítva; alig hittem a szememnek. De csak futó káprázat volt; ahogy Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája Gábriel García Márquez 8.rész múltak az évek, egyre butább lett. így aztán, amikor a falu megtudta, hogy Bayardo San Román el akarja venni feleségül, sokan azt gondolták, hogy csak valami rossz tréfát eszelt ki az idegen. A család viszont nemcsak hogy komolyan vette, hanem igen meg is örült neki. Kivéve Púra Vicariót, aki azt a feltételt szabta, hogy Bayardo San Román fedje fel a küé- tét, méghozzá szavahihetően. Mert még akkor se tudta senki, hogy kicsoda. A múllja csak addig a délutánig terjedt, amikor artistakosztümében leszállt a hajóról; olyan mélyen hallgatott a származásáról, hogy a legvadabb feltételezést is el lehetett hinni. Már olyanokat mondtak róla, hogy ro- hamosztagparancsnok volt, egész falvakat tarolt le, és rémületben tartotta Casanare lakosságát, hogy egy cayenne-i fegyencte- lepről szökött meg, hogy Pemam- bucóban látta valaki, amint egy pár idomított medvével tányérozott, meg hogy egy arannyal megrakott spanyol gályát halászott ki a Szelek Csatornájából. Bayardo San Román a legegyszerűbb módon vetett véget a sok találgatásnak: elhozta az egész családját. Négyen voltak: az apa, az anya és két férfivadító nővér. Egy állami rendszámú Ford T-vel jöttek, melynek kacsahangú dudája fellármázta a falu utcáit délelőtt tizenegykor. Az anyja, Alberta Si- monds, egy nagydarab curacaói mulatt nő, aki még mindig valami spanyollal kevert bennszülött nyelven beszélt, fiatal korában elnyerte „az Antillák kétszáz legszebb nője közül a legszebbik” kitüntető címet. A nővérei, már el- virágzóban, olyanok voltak, mint két nyugtalan kanca. De valamennyiük közt az apa volt a nagy attrakció: Petronio San Román ezredes, a múlt századi polgárháború hőse, a konzervatív rendszer egyik legfőbb büszkesége, aki elől Aureliano Buendía ezredes a tu- curincai összeomláskor kénytelen volt megfutamodni. Csak az anyám nem volt hajlandó megismerkedni vele, amikor megtudta, hogy kicsoda. „Az rendben volt, hogy összeházasodnak - mondta. - De egy dolog a házasság, és más dolog az, hogy kezet fogjak egy olyan emberrel, aki háttal állíttatta oda Gerineldo Márquezt a kivégzőosztag elé.” Ahogy kihajolt a kocsi ablakán, fehér kalapját lengetve, rögtön ráismert mindenki, hiszen annyiszor látták már a képét. Búzasárga vászonöltöny és fűzős kordováncsizma volt rajta, az orrán pedig aranykeretes cvikker, melyről egy kis lánc lógott le a zakója gomblyukáig. A zakó hajtókáján ott volt a vitézsé- gi érem, s a kezében levő bot fogantyúján a nemzeti címer. Elsőnek szállt ki az autóból, tetőtől talpig belepve rossz utaink forró porával, és még le se lépett az autó lépcsőjéről, amikor már mindenki tudta, hogy Bayardo San Román azt vesz el, akit akar. A ngéla Vicario viszont nem akart hozzámenni feleségül. „Olyan nagyon felnőtt férfi volt” - mondta. És Bayardo San Román még csak elcsábítani se akarta, hanem egyre a családot bűvölte a kedvességével. Angéla Vicario soha nem felejtette el azt a szörnyű estét, amikor a nagyszobában összegyűlt család: a szülei meg a férjestül megjelent nővérei kijelentették, hogy hozzá fog menni, és kész - egy olyan emberhez, akit jóformán még nem is látott. Az ikrek nem avatkoztak be a vitába. ,A nők dolga volt, nem a miénk” - mondta Pablo Vicario. A szülőknek az volt a döntő érve, hogy egy családnak, mely elsősorban a szerénységével büszkélkedhet, nincsjoga visszautasítani a sorsnak ezt az ajándékát. Angéla Vicario épp csak hebegett valamit arról, hogy szerelem is kéne hozzá, de az anyja egy mondattal elintézte:- Azt is meg lehet tanulni. - Az akkori szokással ellentétben- hosszú, szigorúan ellenőrzött mátkaság - az ő jegyességük csak négy hónapig tartott, mert Bayardo San Román nem volt hajlandó tovább várni. A négy hónap is csak azért volt, mert Púra Vicario ragaszkodott hozzá, hogy váiják ki, amíg letelik a családi gyász. De ez az idő is bőségesen elgendő volt, hála Bayardo San Román lehengerlő ügyintézési stílusának. „Egy este azt kérdezte tőlem, hogy énszerintem melyik a falu legszebb háza - mesélte nekem Angéla Vicario. - És én, aki nem tudtam, miért kérdi, azt feleltem, hogy az öregXiusé.” Én is azt mondtam volna. Egy kopár, széljárta dombtetőn állt a ház, és a teraszáról le lehetett látni a lüa kökörcsinekkel borított mocsár végtelen paradicsomára, a száraz nyári napokon pedig a Karib-ten- ger horizontját és a Cartagena de Indias kikötőjében horgonyzó lu- xusóceánjárókat is tisztán ki lehetett venni. (folytatjuk)
