Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-06-25 / 26. szám
8 1997. június 25. Ripoj Közép-európai képzőművészeti szimpózium a párkányi Mária Valéria híd csonkján Összeköttetés, avagy a művészek megoldanák... Zalaba Zsuzsa Amikor az „átHIDalás” című közép-európai képzőművészeti szimpózium keretében a Párkányt és Esztergomot összekötni vágyó Mária Valéria híd csonkjai köré összesereglett a több száz érdeklődő, kínzóan hasított belénk a felismerés: bárcsak a saját érzéseinkkel és kamyújtásaink- kal is fel lehetne építeni egy valóságos hidat vagy hídszakaszt! Mert a Duna mindkét oldalán zajló „átHIDalás” a művészet csakí"ic*m iriindpri ¡j^pi amtoiíor megnyilvánulással bírt, s a végeredmény a sikerérzetnél is többet ültetett a jelenlévők szívébe - a művészet szabadságát szívta magába az ember, s a felismerés úgy markolta a lelkünket, mint az örvények a negyven évvel ezelőtt félig lerombolt híd maradványait, melyek örök nyugtalanságra vannak ítélve s kavarognak, lökdösődnek vagy csak alig észrevehetően meg-megmoccannak a folyómeder mélyén. A megmaradt hídcsonkot meg azóta is folyamatosan - közömbösségével, politikai negativizmusával - rombolja a kormány; magyarázatokat, teóriákat és elveket gyárt szégyene megindoklására, ahelyett, hogy megépítené a hiányzó hídszakaszt. „Az ágak letört Istenkezek. Ismeretlen műtőasztalon fekszem évszakonként átültetett szívvel. Begyakorlott műtét, varratokkal összetartott táj, gyulladásos hasi tájék a horizont. Átsu- gárzik fájása a másik oldalra is. Mi ellen álmodom? Mi ellen kelek fel?” - ’89-ben e gondolatokat suttogta fájdalmasan a híd árnyékában esztergomi születésű poéta barátom, Vaderna József, akit néhány éve temettünk el. Mintha az ő üzenetét kapta volna fel a szél annak idején, s talán a fuvallat érintette meg a kéméndi származású Bartusz György képzőművészt: az „átHIDalás” című ötletének megvalósításába a pozsonyi székhelyű Magyar Köztársaság Kulturális Intézete vágott bele, s néhány hónap után megvalósult a forradalmi álom. Képzőművészeti tárlat, installációk, performanszok és zenei koncertek kíséretében zajlott a kétnapos rendezvénysorozat. Az esztergomi Duna Múzeum Közép-európai Galériájában tartott művészettörténeti szemináriumon neves művészettörténéC7olz hr-jt-iVncrvlz- olomovtpV ÍJ lzr>zép-európai művészet sajátossá- gait, rámutattak az egyetemes művészet fejlődését elősegítő művészeti intézetek hiányára, szükségére. A szimpózium ünnepélyes megnyitóján Kelemen Gertrúd, az MKI igazgatója, Könözsi László, Esztergom polgármestere és Rákóczi István, a Párkányi Városi Hivatal képviselője a Mária Valéria híd tragédiáját kihangsúlyozva felhívták a jelenlévők figyelmét a művészet mindent megmozgató erejére és gyümölcseire: az esztergomi oldalon zajló „átHIDalás” témára készült kiállításra, mely tíz európai ország művészeinek alkotásaiból született, az installációkra és a perfor- manszokra, melyek élő cselekvésként, a helyszínen valósultak meg. Csaknem hatvan európai képzőművész kapcsolódott be az áthidalásba, hogy egyenként együtt, ám sajátosan kifejtsék véleményüket a tarthatatlan állapotról: a hídmarad- vány - emberi kapcsolatokat szimbolizáló - sorsáról. Ahány rezdülés, annyi önmegvalósítási szándék és folyamat. Különös megmozdulás ez, hiszen az itt fellépő művészek sem a Nagypolitika jéghideg és bestiális korszakaiban, sem a (művészetüket kétségbe vonó) tudálékos kritikusoknak behódolva nem lettek a kommersz műfajok áldozatai. Nem őrültek, nem ámokfutók - annál inkább eredetiek, spontánok, ösztönös igazságkeresők és annak kivetítői. Lássuk be, érezzük át, menynyi világosság, tisztaság és természetesség hatotta át a pozsonyi Viktor Oravec akcióját, aki a hídcsonk tövében, a mélység tükrének vonzásában színes buborékokat fúlt a túloldalra. Marék Kvetan pozsonyi főiskolai hallgató a híd középső ívét mászta meg. A kínos, vontatott vonaglást kíváncsian, kétkedve és némán figyelte a megbabonázott tömeg. Rónai Péter a hídon saját zenei kalandozásával aláfestve dörmögte Petőfi sorait, majd a híd végén, a rácson túl sorakozó vízzel teli vödröket a vízöntő mozdulatával repítette a Dunába. Anna Daucíková a mólón „élő” Ilidként, saját fejére emelve egy jól méretezett gerendát, egyensúlyozott önmaga partjai között. A magyarországi Baji Miklós Zoltán (BMZ) partnernőjével egyetemben ruhátlanul evezett a Dunán. Fehérre kent testük és a vállukon ágaskodó, mindent betakarni és óvni kész szárnyaik angyalokká emelték őket. A budapesti Sugár János hídinstalláció- ja a semmiből indult és a semmibe tartott. BMZ rituális előadása éjszaka folytatódott a hídon: a lábánál fogva felakasztott Angyal a vénájából folydogáló vérét hullatta a zsákból kizúduló, életükért evickelő halakra. Nóra Stojanovic Macedóniából hozta magával fennkölt szépségű, drámai erejű videó-performanszát, mely a híd végén kifeszített óriásvásznon kelt életre, minek következtében a híd valósággal folytatódott, és a közönség úgy érezhette, hogy az előtte álló fénykapun belépve ugyanolyan valósággal válik járhatóvá a nem létező hídszakasz. Képzeljenek el egy mólót, ahol megszólalnak a dobok, és a folyó hozza-viszi a kishajót, melyen a budapesti Szemző Tibor fuvolá- zik, s a különös zene elhallatszik mindkét oldalra. A lengyelországi Wladyszlaw Kaz- mierczak a világtörténelem részleteibe ágyazódva emeli pellengérre a hatalom tudathasadásos merényleteit. Az érsekújvári Juhász R. József testére szerelt telefonok sorra megszólalnak, Roccó lassú léptekkel haladva a híd végéhez, a kagylókon keresztül üzen: „Halló, halló, nagymama? Nem tudok átmenni. De küldöm az autót.” A híd rácsához érve szétveri a telefonkagylókat, zsebéből kiemel egy felhúzható kisautót, mely a rács alatt berregve átsurran, elindul útjára, nem sejtve, hogy pillanatokon belül a mélységbe zuhan. A tizenkét európai művész installációi a kapcsolatteremtést és a kommunikációt értelmezték, például: Németh Ilona partra vetett csónakjaiban hiába eveztek a jelenlévők, a ladikok semerre sem haladtak; ki előre, ki hátra evezett a mozdulatlanságban. Bartusz György a híd sebeit kö- tözgette, beolvadva a sebbe, nekifeszülve a rögzített kötszereknek. „Ideiglenes összeköttetés” címmel Milán Pagác disszonáns lézerfényei az őt megelőző budapesti Csáji Attila hídösszekötő lézerkísérletét színezték át. A derékba metszett híd május utolsó két napján ideiglenesen összeért. Tanú rá a félezer jelenlévő. A közép-európai méretű képző- művészeti szimpózium véget ért, de ahogy többen is megjegyezték: „Ha véget is ért az át- HIDalás, most már legalább mi is eltöprenghetünk afölött, miképp köthetnénk össze a magunk módján, ha csak a bensőnkben is, a HIDAT. Csaknem hatvan európai művész kapcsolódott be az áthidalásba. A derékba metszett híd május utolsó két napján ideiglenesen összeért. A pozsonyi Rónai Péter szinteti- zátoros hangjátékával és basz- szusgitár-kíséretével mormolja Petőfi sorait: „Egész úton hazafelé azon gondolkodám, miként fogom szólítani rég nem látott anyám..” A koncert végén elegánsan beáll a felsorakozott vödrök közé, s mint aki kannájából készülne kiönteni a vizet, nekiló- / dúl... Az utolsó, a hetvenedik/ kannánál egyenesedik fel - a súJ lyokat, a kínt érezzük rajta keresztül, érezzük bennünket nyom(aszt)va, s hogy még jobban fájjon, a vödrök sodrását és hányatott sorsát is végignézzük... Éva, unom már én ezt a Paradisumut... Zs. Nagy Lajos Egy eukaliptusz bokor árnyékában ülök az édenkertben. Ádám atyám egy datolyapálma alatt heverészik a közelemben, de nem tud rólam. Kissé szomorkásán figyelem ezt a csendéletet: szelíd oroszlánok, tigrisek nyalogatják ősapám lábát, aki hanyatt fekszik az árnyékban és pánsípon játszik az őselemeknek, s ha megúnja, szájharmonikázik. Éva ősanyám, akit valószínűleg ezek a csiricsáré hangok elbűvöltek, mérgesen érkezik a helyszínre, karján egy jól megtermett kígyó függeszke- dik.-Te Ádám, hát neked hiába pofázik az ember!? - kiáltja szép mezzoszoprán hangon - mikor akarod lekaszálni ezt a borzalmas füvet? Én még ilyen álomkórász embert nem láttam, napról napra nem csinál semmit, csak heverészik és furulyázik... Te istenátka, elnézed, hogy nincs már egy rendes fügefalevelem, melltartóról már nem is beszélve, azt te nekem sosem voltál képes beszerezni...! Ádám erre már bevágja száj- harmonikáját a csalán közé.- Miféle melltartót? - kiáltja idegesen - tudod te, hány ezer év múlva fogják csak kitalálni azt a hülye emelő-szerkezetet? Valamikor a vízözön után! Dehát minek is lenne neked az a melltartó, hiszen a te gyönyörűséges melleden katonák ezredéi heverhetnének, s attól se remegne... Éva ősmama elmosolyodik, tenyerét szemérmesen az ajka elé kapja, kissé megenyhülten szól:- Jó, jó, de azért muszáj elvárnod, hogy ebben a bolond nagy kertben én szedjem le az összes gyümölcsöt, egyedül etessem ezt a szegény kígyót? Ilyen állapotban!? És furcsán mosolyogva megsimítja a kissé domborodó hasát.- Miféle állapotról beszélsz? - kérdi ijedten Ádám, és istentelenül kerekre mereszti a szemét.- Ó, mintha nem tudnád, te őskan! - mondja Éva nevetve, mint akit csiklandoznak, és pajkosan rácsap Ádám meztelen lapockájára.- Cherchez la fémmé! - mondja Ádám vigyorogva. Éva újra elkomolyodik.- Most meg miért gagyogsz franciául, amikor tudod, hogy mi még csak az ősnyelvet beszéljük? Ádám nem is válaszol, rosszkedvűen keresni kezdi a ...ez az utolsó felszólítás. Ha nem fizetünk, kitelepítenek bennünket a Paradicsomból. meggondolatlanul eldobott szájharmonikáját a csalánban.- Itt járt Gábor, a kidobóangyal- mondja csak úgy foghegyről.- Mi az istent akart? - kérdi Éva, és reszket a szája széle- Az Úr küldte. Hogy mikor akarjuk kifizetni a lakbért. / mondta, ez az utolsó felszó! tás, ha nem fizetünk, kitele] tenek bennünket a Paradicsomból...- Hát telepítsenek ki, és döj jenek meg. Én meg feljelent őket az emberjogi bizottság nál...!- Várj, várj, várj! Tudod te t általán, mikor alakul meg a emberjogi bizottság? Aztán meg: te az Úristent akarod í jelenteni?- Miért ne? Hát mit zavarna bennünket ebben a Paradicsomban, ami lassan már ál kertté változik, hiszen a (házi)Úr ide hordát minden
