Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-06-18 / 25. szám
4 1997. június 18. Háttér Eurovita Mi van Jospin asztalán? Kis Tibor, Népszabadság Párizs a luxemburgi EU- pénzügyminiszteri találkozón a múlt héten gondolkodási időt kért partnereitől a stabilitási paktum aláírásához, és ez az igény alaposan megkeverheti a kártyákat az EU-csúcson. Akár még olyan mértékben is, hogy - mint Moscovici új francia Európa- ügyi miniszter jelezte - az egész aláírási ceremónia elmarad Amszterdamban. Mindez persze önmagában még nem válság, legfeljebb annak az előszele. Váratlannak mégsem tekinthető, ami euroügyekben az elmúlt napokban történt: a francia választások gyakorlatilag előre beprogramozták a mostani eseménysort. A francia baloldal soha nem csinált belőle titkot, hogy a pénzügyi stabilitási paktum a jelenlegi formájában nem tetszik neki. A szocialisták a dublini csúcstalálkozón született megállapodás óta lankadatlanul támadták a dokumentumot, egyrészt drákói monetáris és költségvetési szigoráért, másrészt pedig azért, mert nem eléggé szociális. Az egyezmény olyany- nyira elfogadhatatlannak látszott a szocialisták szemében, hogy Jospin választási kampányában egyenesen az euro bevezetésével kapcsolatos feltételek újratárgyalását ígérte szavazóinak. Mint kifejtette, a közös pénz oltárán már nem szabad több áldozatot hozni a franciáknak, az euróval amúgy is meg kellene várni a többi dél-európai államot, de legalább Olaszországot. „Európa nem zárkózhat be a monetarista logikába” - hangoztatták a szocialisták, s az egész stabilitási paktumot legfeljebb növekedési és foglalkoztatási csomaggal kiegészítve vélték elfogadhatónak. Ami ez utóbbi állítást illeti, Jospin a jelek szerint kormányfőként sem gondolja másként, mint ellenzéki pártvezérként. Abba viszont ma már belenyugodni látszik, hogy a stabilitási egyezmény egyeztetett dokumentumai aligha tárgyalhatok újra. Pontosan tudja ugyanis, még nem volt rá példa az EU-ban, hogy egy új kormány azonnal semmisnek nyilvánítsa elődje kötelezettségvállalását, ráadásul egy olyan súlyú ügyben, amely automatikusan válságot okozna az unió egészében. Más kérdés, hogy miközben az új francia kormány az euro bevezetésére elfogadja az 1999-es dátumot, mai formájában változatlanul rossznak és hiányosnak tartja a monetáris paktumot. Viszont - „reálpolitikai megfontolásokból” - ma már nem ennek elvetését, hanem kiegészítését, helyesebben: kiegyensúlyozását javasolja. Ennek gyakorlati kivitelezésére állítólag két változat is fekszik Jospin íróasztalán. A „puhább verzió” szerint az amszterdami EU- csúcson Párizs hivatalosan elfogadja az eddigi eurookmányokat, de tárgyalásokat kezdeményez azzal a céllal, hogy az egyezményeket foglalkoztatási, növekedési és gazdaságpolitikai klauzulákkal egészítsék ki - nem utolsósorban a jegybankok túlzott hatalmának megtörése végett. A keményebb verzió abban különbözne a puhától, hogy a már kimunkált euroegyezmények aláírását Párizs mindaddig jegelné, amíg a szociális Európa alapdokumentuma meg nem születik. Ez utóbbi formula mindenképpen hatékonyabb lenne Jospin szempontjából, ám egyben veszélyesebb is. Ugyanis e megoldás két neuralgikus ponton is súlyos viharokat válthat ki. Mindenekelőtt a francia-német kapcsolatokban, továbbá - ami nem kevésbé kényes - a Chirac-Jospin viszonyban. Kérdés, elég erősnek érzi-e magát az új baloldali kormány ahhoz, hogy ilyen súlyú konfliktusokat vállaljon magára alig pár napos kormányzati múlttal a háta mögött. ...változatlanul rossznak és hiányosnak tartja a monetáris paktumot... Kommunista „come back”: a világ legostobább konzervatív]'ainak köszönhető Irányváltás Párizsban? Párizsban az utóbbi napokban egymásnak adták a kilincset az EU-államok kormányfői: Wim Kok holland miniszterelnök is azért érkezett, hogy meggyőzze Lionel Josplnt Gobbról) a stabilizációs paktum elfogadásáról. (CTK/AP) Urban Gabriella Ahogy 1993-ban, az akkori parlamenti választásokon büntették a francia választók a baloldalt, most úgy büntették a jobboldalt. Akkor a gazdasági kudarcok, a be nem tartott ígéretek, a nagy botrányok miatt kiűzték a szocialistákat a Bourbon-palotából, és konzervatívok közé, társbérletbe küldték a baloldali elnököt. Négy év elteltével a franciák, lényegében hasonló okok miatt, szavazataikkal kibillentették székéből Juppé kormányfőt, menesztették a konzervatívokat, minekutána egyszeriben baloldaliak között, társbérletben találta magát a jobboldali elnök. Efféle cserebere láttán azt mondja az ember: bizony szeszélyesek a francia választópolgárok. Csapongó kedélyállapotuk azonban abban a pesszimista légkörben alakulhatott ki, amelyet a politikusok Maastricht nevében tartósítanak évek óta. A szavazók immár hagyományosan helycserére kényszerítik a politikai centrum pártjainak képviselőit. Az utóbbi, május végi június eleji előrehozott parlamenti választásokon azonban a hagyományos váltáson kívül valami másra is rászánták magukat. Mozdítottak a pólusokon. Mandátumhoz juttatták a Le Pen-féle szélsőjobbot és - ami sokkal izgalmasabb - a világban immár kihaltnak vélt „példányokat” a kommunisták visszahozták a kormányba. Csípősebb párizsi kommentárok szerint a kommunista „come back” csak annak köszönhető, hogy „Franciaországban találhatók a földkerekség legostobább kon- zervatívjai. Mi tagadás, az újgaulle-ista Chirac elnök ama döntése sem bizonyult fenomenálisnak, amelynek nyomán áprilisban feloszlatta a parlamentet és kiírta az előrehozott parlamenti választásokat. Hitte, hogy jó manővert hajt végre, ha gyors választási kampányba csalja a felkészületlennek vélt baloldaliakat. Remélte, hogy az eddigi kormánypártok további öt évre megőrizhetik pozíciójukat, elnöki mandátuma lejártáig, vagyis 2002-ig biztosíthatja a hozzá közel álló politikusok hatalmát. Jacques Chirac úgy gondolta, most nagyobb esély van a győzelemre, mint pár hónap múlva, amikor láthatárra kerül az euro, s emiatt esetleg szükségessé válhatnak a választópolgárok kedvét szegő további megszorító intézkedések. Hivatalosan persze másról beszélt: a bevált reformokról és a helyes útról szóló mesét adta elő. Nem volt tiszta játszma. Erősítette a kételyeket, félelmeket és fokozta a haragot milliókban: az elégedetlen buszsofőrökben, kamionosokban, parasztokban, vasutasokban, a munkanélküliekben, mindazokban, akiket nem egyszer vitt sztrájkba a Chirac-Juppé páros takarékos- sági politikája. Az elégedetlenek, a haragosok, „a szeszélyesek” hátat fordítottak Chirac embereinek, s bizalommal ezúttal a baloldali koalícióhoz fordultak. Lionel Jospint, a szocialisták vezetőjét beültették a kormányfői székbe, s most ország, világ őt lesi: vajon irányt vált? Az Európai Unió államaiban azt találgatják, vajon milyen hatással lesz a franciaországi váltás az európai politikára, miként tud majd a baloldali kormányfő együtt dolgozni az államfővel, hogyan egyezteti össze Jospin az eurotervet a hazai szociálpolitikai tervekkel, amelyek megvalósítását leginkább a kommunista miniszterek forszírozzák majd. Hiszen a kommunisták három embere azzal a szándékkal lépett be a kormányba, hogy azonnali látható-érezhető intézkedéseket tegyen: emelje a minimálbért, csökkentse a munkaidőt... Jospin többször jelezte: támogatja ugyan a közös európai pénz terv szerinti bevezetését, de - nyilván kommunista noszogatásra - nem fogja figyelmen kívül hagyni a franciák érdekeit, szükségleteit sem. Vagyis, Chirackal ellentétben nem hajlandó újabb drasztikus szigorításokra a költségvetési hiány három százalékosra történő leszorítása érdekében. Ám (eddig még mindig) ez az előfeltétele annak, hogy az adott EU-ország csatlakozhasson az eurót bevezető államokhoz. Párizs a feltételek „rugalmasabb értelmezését” szorgalmazná, a lassítás azonban sokak véleménye szerint bizonytalanná teheti, megkérdőjelezheti az egész stabilizációs paktumot, amely az új pénz működését szabályozná. Luxemburgban a legutóbb, az EU-pénzügyminiszterek tanácskozásán, pánikot keltve kollégáiban, gondolkodási időt kért az új francia miniszter... A franciáknak elegük lett a takarékossági politikából. A jobboldal választási kampánya visszaütött. Ardzinba elnök a térségben magasra csapó nacionalizmus tehetetlen foglya lett. Az elűzött grúzok hazatérnének. A libanonizálódó Abházia esete az orosz békefenntartókkal Gereben Ágnes __________ Vl agyiszlav Ardzinba abház elnök nemrég Moszkvába érkezett, ahol a Kreml befolyásos politikusainál igyekszik elérni, hogy a Jelcin-adminisztráció ne hajtsa végre a szovjet utódállamokból alakult Független Államok Közössége államfői csúcstalálkozóján elfogadott határozatot. Ezek értelmében a grúz-abház válságzónában szolgálatot teljesítő orosz békefenntartók tevékenységét ki kellene terjeszteni a konfliktusban érintett gaali határvidékre. Ez az önállóságáért küzdő Abháziából elmenekült grúzok tömeges visszatérését, a térség etnikai térképének drámai megváltoztatását jelentené, és újabb csapást mérne Moszkva még megmaradt vazallusaira az egykori Szovjetunió területén. Még öt éve sincs, hogy Vlagyiszlav Ardzinba, a grúzellenes abház függetlenségi mozgalom irányítója Moszkvában ünnepélyesen aláírta a Tbiliszivel kötött fegyverszüneti egyezményt. Akkor alig egy hónapig tartott a nyugalom, amelyet újabb véres, kegyetlen grúz-abház leszámolások követtek a kilencezer négyzetkilométeres egykori üdülő- paradicsom városaiban - egészen az 1994-es békekötésig, amelyért Moszkva vállalt garanciát: egyebek mellett a főleg orosz zsoldosokból álló békefenntartó csapatok küldését és azt, hogy a kialakult status quót csak a felek együttes jóváhagyásával változtathatják meg. Ezt az egyezményt sérti a FÁK-csúcstalálkozón az abhá- zok távollétében elfogadott döntés, Sevardnadze grúz elnök személyes diplomáciai sikere. A grúz elnök most teljes joggal követeli a Kremltől a megállapodás végrehajtását - erre készteti a grúz parlament épülete előtt ülősztrájkot folytató abháziai grúz menekültek mind nyomasztóbb problémája is. Ha a Kreml nem tesz eleget a FÁK-csúcstalálkozó döntésének, Sevardnadze követelni fogja a Grúzia területén állomásozó orosz csapatok távozáA térség kis népei közül az abházokat utoljára kebelezte be a cári Oroszország. sát; erre egyébként kötelezi is a grúz parlament nemrégi határozata. Moszkvának azonban, noha létfontosságú geopolitikai érdeke a grúziai támaszpontok fenntartása, nem akármilyen kötelezettségei vannak Abháziéval és személyesen Ardzinba elnökkel szemben is. Őt, a keményvonalas moszkvai kommunista vezető és volt szovjet házelnök, Anatolij Luk- janov munkatársát, a szovjet korszak végén azért küldték vissza hazájába, hogy az abház szeparatizmus felélesztésével gyengítse Grúzia önállósági törekvéseit, és megakadályozza a Szovjetunió felbomlását. Ardzinba azóta saját szerepe és a térségben magasra csapó nacionalizmus tehetetlen foglya lett. Abháziéban ma már nem a grúzok, hanem a jelenlegi hatalommal szemben álló Ardzinba távozását követelő fegyveres csoportok miatt van éjszakánként kijárási tilalom: a Grúzia gazdasági blokádja miatt éhező-fázó, Oroszország árulásának következményeit is megszenvedő kis köztársaságban elszabadultak a szomszédos oroszországi autonómiákra is veszélyes indulatok. És persze változatlanul bizonytalan kimenetelű a háború a függetlenségét Oroszországgal szemben a térség kis népei közül utoljára, 1864-ben elveszített és 1918-ban Grúzia által annektált Abházia hovatartozása miatt is.
