Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-06-11 / 24. szám
Kultúra 1997. június 11. Andrzej Wajda: „A film az anyanyelvi kultúra továbbélését segíti” Képeket cenzúrázni? A Wajda-filmek egykori főszereplője: Daniel Olbrychski Heti kultúra Könyvespolc Szalai Zoltán ____________ Andrzej Wajda, a lengyel film doyenje a rendszerváltás után rövid ideig politikai szerepet is vállalt: az első szabadon választott parlament szenátora volt, majd a Walesa elnök mellett működő kulturális bizottság elnökeként tevékenykedett. Tavaly két filmet is forgatott, a Nagyhetet és a Senki kisasszonyt azonban meglehetősen hűvösen fogadták a Visztula mentén. Talán ez az oka, hogy nem tervez több filmet, csak a színházzal foglalkozik. Jelenleg két, általa rendezett darab is szerepel a krakkói Stary Teatr repertoárján. E színház 35 éve állandó hátországa Wajdának. „Soha nem hittem volna, hogy megérem a szabad világot. A demokrácia persze nem mindig olyan szép, ahogy egykor elképzeltük, de ezért harcoltunk, ezt akartuk. Az új világ új lehetőségeket nyitott meg Lengyelország előtt, ennek köszönhetően valóban látványos az elmúlt évek fejlődése. Ugyanakkor azt sem gondoltam volna, hogy a kommunizmus ilyen mélyre eresztette a gyökereit, és a társadalom ilyen nagy részét volt képes demoralizálni. A lengyel értelmiség elhitte, hogy mindenki akarja a szabadságot, a kezdeményezés szabadságát. Az elmúlt időszakban azonban kiderült, hogy az emberek többsége nem tud mit kezdeni ezzel a szabadsággal. Ez nemcsak kiábrándító, hanem nyugtalanító is. A bárrmlyen téren tehetséges emberek ugyanis egyszerűen kevesen vannak ahhoz, hogy az egész társadalmat eltartsák. Az elnyomó rendszerekben, ahol cenzúra működik, a film mint a képi kifejezés eszköze, elmondhat olyan dolgokat, amelyeket másképpen nem lehetett elmondani. Nagyon jól tükrözte ezt a magyar film, többek között Jancsó Miklós alkotásai. A képeket ugyanis nehéz cenzúrázni, mert ideológia elsősorban a szavakban jelenik meg. A film a rendszer feje felett kommunikált a nézőkkel, a társadalommal. Ma már azonban nincs ilyen szerepe a filmművészetnek, a mozi elsősorban a fiatalabb nemzedékek szórakoztatásának eszközévé vált. A mostani fiatalok többsége pedig a felhődén kikapcsolódást keresi a mozikban, a mélyebb mondanivaló után nem kutat. Három olyan esemény van, amely nélkül egyszerűen lehetetlen megérteni a lengyel történelmet, de amelyekről a szocializmusban nem lehetett beszélni. Az első ilyen téma 1920, amikor a lengyelek visszaverik Tuhacsevszkij marsall nyugat felé tartó seregét, és így megállítják a kommunizmus térhódítását. A második: Katyn tragédiája. A harmadik pedig 1939 szeptembere, amikor a nácik elől visszavonuló lengyel csapatokat hátba támadták a szovjet erők. Nincs azonban hiányérzetem, mert azokat a filmeket, amelyeket végül is leforgattam, úgy készítettem el, ahogyan én akartam. A lengyel filmipar átalakítása rögtön a rendszerváltás után megkezdődött, ennek köszönhető, hogy a mai napig évente 20-30 film készülhet Lengyelországban. Ha azonban tovább akarunk fejlődni, mindenképpen szükség van egy kinematográfiái törvényre. A mozi ugyanis nem létezhet pusztán költségvetési támogatásból és adományokból, más források után kell nézni. Jónak tartom a francia példát, ahol a mozijegyekből származó bevételek egy részét visszakapja a filmgyártás. Mindenki, aki moziba jár, egyfajta adót fizet a francia film javára. Persze felmerül a kérdés: kell-e egyáltalán lengyel, magyar, cseh film? A válaszom egyértelműen igen, mégpedig több okból is. A film igen fontos szerepet játszik az anyanyelvi kultúra továbbélésében, az adott ország valóságának megmutatásában. És minden ország szeremé magát bemutatni a külvüágnak is, erre pedig a legalkalmasabb eszköz a film. Tavaly két filmet is forgattam, amelyek közül az egyik, a Nagyhét című alkotás a második világháború időszakában mutatja be a lengyel-zsidó viszonyt. Ez az alkotás mintegy panorámája lehet az eddigi filmjeimnek. Tisztában voltam azzal is, hogy egy ilyen témaválasztású film Lengyelországban nem tarthat nagy érdeklődésre számot, de vannak a világon máshol is nézők. Egyelőre nem gondolkozom újabb filmen. Jelenleg eléggé lefoglal a színházi rendezés. Én már elég sok filmet csináltam az életemben ahhoz, hogy csakúgy ne kelljen még egyet csinálnom. De majd meglátjuk, hogy alakul a jövő. 1989-91 között az első, rendszerváltás utáni parlamentben szenátor voltam. Kétségtelenül sok hibát követtünk el. Egyetlen mentségünk, hogy abban az időben még létezett a Szovjetunió, és nem tételeztük fel, hogy ez a gigászi birodalom ennyire szétesőben van. Ezért aztán nem mertünk radikálisabbak lenni. Később bebizonyosodott, hogy lehettünk volna bátrabbak a politikai reformok terén. Az elmúlt években gyökeresen megváltozott a helyzet. Az 1993-as parlamenti választások, majd a másfél évvel ezelőtti elnökválasztás megmutatta, hogy ez a társadalom teljesen más, mint hittük. A lengyelek mindössze hét százalékának van felsőfokú végzettsége. Ennek megfelelően eleve kudarcra van ítélve minden olyan kezdeményezés, amely az emberek értelmére kíván hatni. Ez legfeljebb a választók tíz százalékát célozhatja meg. A kilencvenes évek első felének kényszerű gyárbezárásai, a privatizáció tudathasadásos állapotot idéztek elő a lengyel társadalomban, és az emberek többsége azt a következtetést vonta le, hogy soha többé nem szavaz az értelmiségre. Nem indulok az őszi választásokon, mert tudom, hogy úgysem választanának meg. Meglehetősen szkeptikus vagyok.” Angyalzsugor A Pegazus-nemzedék antológiája Csoportkép. Pénzes Tímea, Szeles Annamária, Juhász Katalin, Chinorai Edit, Mizser Attila, Csehy Zoltán, Kasa- granda Hedvig, Fehér Krisztina, Baranyai Szilvia, Lelkes Judit, Haris Éva, Kantár Csaba, Pollágh Péter, Árendás Ildikó, Száraz Dénes, Rohály János, Ferenczi Norbert, Bede Csilla, Lőrincz László, S. Hu- dina Zsolt, Polgár Anikó, Öllős Edit, Méry Mária, Németh Zoltán. Mosolygó, komor, grimaszkodó figurákkal, akiket két dolog hozott össze ebben a keretben: az, hogy írnak, és az, hogy fiatalok. Az előtérben néhány éles arcéi, van aki éppen csak kikandikál a tömegből, a háttérben alig felismerhető vagy elmozdult arcok. Vannak, akik egyszerűen lekésték a megörökítés pillanatát, mások nem fértek bele az objektívbe. Pillanatkép. Ilyen vagy olyan, korai vagy kései, beállított vagy elfuserált, de megörökít egy nemzedéket fejlődésének ebben a fázisában. Egy olyan nemzedéket, amelynek néhány tagjáról már önálló portré is készül(he)t. Angyalzsugor A Pegazus-nemzedék antológiája Az Új világ Új lehetőségeket nyitott meg Lengyelország előtt. „Nem mertünk radikálisabbak lenni...” Regény antiago Nasarnak az volt a szokása, hogy ahányszor csak elment Flóra Miguel háza előtt, mindig végigzörgette a kulcsaival az ablakok dróthálóit, akár otthon voltak, akár nem. Azon a hétfőn Flóra Miguel, ölében a leveles dobozzal, már alig várta. Santiago Nasar nem láthatta az utcáról, ő viszont a dróthálón át jól látta, még mielőtt megzörrent a háló.- Gyere be - mondta. Még nem fordult elő, hogy abba a házba bárki is betette volna a lábát reggel háromnegyed hétkor: még az orvos se. Santiago Nasar akkor vált el Cristo Bedoyától, aki Yamil Shaium boltjába ment, és annyi ember volt a téren, aki mind rá várt, hogy valóságos rejtély: hogyhogy nem látta senki bemenni a menyasszonya házába. A vizsgálóbíró legalább egy szemtanút szeretett volna találni, és olyan állhatatosan kereste, akárcsak én, de hiába. Ajegyző- könyv 382. lapjának szélére egy újabb szentenciát írt fel, piros tintával: A végzet láthatatlanná tesz bennünket. Tény az, hogy Santiago Nasar a ház főkapuján ment be, nyíltan, mindenki szeme láttára. Flóra Miguel a nagyszobában várta, zölden a dühtől, azoknak a szerencsédenül sikerült zsabós ruháinak gyikében, melyeket a nevezetes alkalmakEgy előre bejelentett gyilkosság krónikája Gábriel García Márquez 29. rész ra szokott felvenni, és kezébe nyomta a dobozt.- Nesze - mondta. - És bárcsak megölnének! Santiago úgy elképedt, hogy kiesett a doboz a kezéből, és szerelemtelen levelei szétszóródtak a padlón. Szaladt Flóra Miguel után a szobájába, de az becsapta az orra előtt az ajtót, és rátolta a reteszt. Hosszan kopogott az ajtón, és olyan hangerővel szólongatta Flóra Miguelt abban a korai órában, hogy az egész család rémülten összeszaladt. Több mint tizennégy ember, vérrokonok és beházasodot- tak, kicsik és nagyok. Végül megjelent Nahir Miguel is, az apa, a rőt szakállával és a szülőföldjéről hozott beduin dzsellabájában, mely a házi viselete volt. Sokszor láttam Nahir Miguelt magam is: hatalmas termetű, komótos mozgású ember volt, és mindig lenyűgözött a belőle sugárzó tekintély. - Flóra - szólt be, az anyanyelvén. - Nyisd ki az ajtót. Bement a lányához, a család meg elmerülten bámulta Santiago Nasart. A nagyszobában térdepelt, szedegette a szétszóródott leveleket, és rakta vissza a dobozba. „Olyan volt, mintha vezekelne” - mondták. Nahir Miguel néhány perc múlva kijött a lánya szobájából, intett a kezével, és a családi sereglet azon nyomban szétoszlott. Santiago Nasarhoz is arabul beszélt. „Az első pillanattól fogva láttam, hogy fogalma sincs róla, miről beszélek” - mesélte nekem. Akkor nyíltan nekiszegezte a kérdést: tudja-e, hogy a Vicario testvérek meg akarják ölni. „Elsápadt, és úgy megrendült, hogy az nem lehetett színlelés” - mesélte. Ő is azon a véleményen volt, hogy nem annyira a félelem, mint inkább a zavar jelei látszottak rajta. -Hogy igazuk van-e, vagy nincs, azt te tudod - mondta. - Most mindenesetre csak két dolgot tehetsz: vagy itt maradsz a házban, hisz úgyis otthon vagy nálunk, vagy magaddal viszed a puskámat. - Nem értem, a rohadt életbe, nem értem - mondta Santiago Nasar. Csak ennyit tudott mondani, és ezt is spanyolul mondta. „Olyan volt, mint egy ázott madárfióka” - mondta Nahir Miguel. Úgy vette ki a kezéből a dobozt, mert ott toporgott az ajtónál, és nem tudta, hogy hova tegye. - Retten lesznek egy ellen - figyelmeztette. Santiago Nasar kilépett az utcára. Az emberek úgy várakoztak a téren, mint az ünnepi parádék előtt. Mindenki látta kijönni a házból, és azt is látták, hogy már tudja, hogy meg fogják ölni, és úgy meg volt zavarodva, hogy azt se tudta, merre van a háza. Azt mondják, valaki lekiabált neki az egyik erkélyről: „Hé, török, ne arra: a régi kikötőhöz.” Yamil Shaium is kiabált, hogyjöjjön be gyorsan a boltjába, maga pedig hátraszaladt a vadászpuskájáért, de nem emlékezett rá, hova dugta el a töltényeket. Mindenfelől kiabálni kezdtek az emberek, és Santiago Nasar a sok hangtól összezavarodva ide-oda pörgött. Nyilvánvaló volt, hogy a házuk hátsó kapuja felé igyekszik, de hirtelen eszébe juthatott, hogy a térre nyíló kapu is nyitva van. - Ott jön - mondta Pedro Vicario. Egyszerre pillantották meg. P ablo Vicario levette a zakóját, a székre tette, és kicsomagolta az újságpapírból a jatagán alakú kést. Mielőtt kiléptek a boltból, mintha csak összebeszéltek volna, mindketten keresztet vetettek. Mire Clotílde Armenta az ingénél fogva megragadta Pedro Vicariót, és odakiáltott Santiago Nasarnak, hogy fusson, mert megölik. Olyan hangosan kiabált, hogy túlharsogta a többieket. „Először megijedt - mesélte Clotílde Armenta -, mert nem tudta, ki kiabál, se azt, hogy honnan.” De aztán meglátta, és vele együtt Pedro Vicariót is, aki egy lökéssel a földre döntötte őt, és rohant a testvére után. Santiago Nasar már ötven méterre se volt a házától, és a térre nyíló kapu felé futott. Vicario Guzmán öt perccel azelőtt mondta el Plácida Linerónak a konyhában azt, amit már mindenki tudott. Plácida Linero erős idegzetű asszony volt, úgyhogy egy arcizma se rán- dult. Megkérdezte Victoria Guzmántól, hogy mondott-e valamit a fiának, és ő hazugsággal válaszolt, mert azt mondta, hogy amikor Santiago Nasar lejött meginni a kávéját, még ő se tudott semmit. Eközben a nagyszobában, ahogy a kőpadlót mosta, Égi Virágszál látta, hogy Santiago Nasar bejön a térre nyíló kapun, és fölmegy a hajólépcsőn a hálószobába. „Tisztán magam előtt láttam - mesélte Égi Virágszál. - A fehér ruha volt rajta, és a kezében is volt valami, nem láttam jól, hogy mi, de mintha egy rózsaág lett volna.” Úgyhogy amikor Plácida Linero megkérdezte, hogy mit tud róla, Égi Virágszál megnyugtatta. (folytatjuk)
