Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-06-04 / 23. szám
1997. június 4. Kópé Dénes György versei Faragott rímek Fölhívás munkára Kányádi Sándor Friss hajtású rozmaringszál Csodálatos reggelekre virradtunk mostanában. Minden kizöldült fa egy-egy zengzetes zenepalota. Sárgarigók, gerlék, vadgalambok búgnak, turbékolnak, fuvoláznak. Nem tudhatjuk, hogy a hazatérésnek örül- nek-e ennyire, vagy a déli útjaik, vándorlásaik alkalmával látottakkal dicsekszenek az itthon maradt, a komisz telet átdidergett, s a hosszú tu- ristautakra gondolni sem merő csiribiri szürke verebeknek meg az önérzetes feketerigóknak. A rigók azonban a nagy zenebona elől kicsetteg- nek a kertek végébe s a városszélek bokrai közé. Párosán szállnak s nagy egyetértésben. A szarkák is egyre sűrűbben csirreg- nek-csörrögnek, s valahonnan a közeli erdőből a kakukk is bejelenti, hogy ő is itthon van, és hogy az maradt, aki volt. Kakukk, kakukk, kakukk! Mérgesen pattan elő erre a kakukkos óra kakukkja. És válaszul hétszer kiáltja, hogy: kakukk!- Hét óra! - nyit be a kisfiúhoz édesanyja. De a kisfiút mostanában, csodák csodája, nem kell költögetni, noszogatni, szavakkal ösztökélni, hogy keljen már, igyekezzék a mosakodással, öltözködéssel. Már az első kakukkszóra kinyitja a szemét, s a hetediknél már kint is van a fürdőszobában. Még fél nyolcat se mutat a nagy mánus, és a kisfiú már a táskával a hátán, vígan lép ki az ajtón.- Mi ütött ebbe a gyerekbe, hogy még a bátyját sem várja meg? - töp- renkedik az édesanyja.- Tavasz van - mondja mosolyogva a nagyfiú, s olyan titokzatosan, mint aki tudja, hogy miért igyekszik úgy a kisöccse.- Már úgysem érem utol - mondja a nagyfiú, lassan hajtva le a reggeli kakaót. De mintha nem is igyekezne utolérni. Neki nem sietős, az ő nagy lépteivel jó tíz perc alatt elér az iskolába. így ment ez pár napja. Aztán egyik délben kibújt a szög a zsákból.- Együtt is jöttünk. Hazafelé is! - buggyant ki az öröm a kisfiúból.- Kivel?-Hát vele...- Kivel vele? A kisfiú elpirult.- Akivel reggelenkint menni szoktam...- Kivel szoktál menni? A kisfiú hallgatott, majd azt mondta:- Egy hetedikessel.- Egy hetedikessel?- Egy hetedikes lánnyal...- Másodikos létedre?- Meg szokott várni a sarkon. Aztán együtt megyünk...- S hogy hívják? A kisfiú elnevette magát.- Úgy hívom, a néma szultánkisasz- szony. De csak magamban nevezem így. Az egyik meséből való...- Néma szultánkisasszonynak nevezed?- Annak, mert nem szól soha egy szót sem. Csak megvár. És megyünk együtt. Én mesélek neki, mint neked szoktam, amikor együtt megyünk az utcán. EÍmondok mindig egy mesét az iskoláig. Néha kettőt is, ha rövi- debbek. S ha nem érek a végére az iskoláig, akkor a szünetben tovább mondom. Ő csak hallgatja, és mosolyog. Nagyon szépen tud mosolyogni.- És ezért igyekszel úgy minden reggel?- Ezért - mondta boldogan a kisfiú. És kedvvel nekiült a másnapi leckének.- Ma szólt! - Ezzel toppant be tegnap délben a kisfiú. - Megszólalt! Kopócs Tibor illusztrációi Az édesanyja már látta a kisfiú arcán, hogy ki szólalt meg, de azért megkérdezte:- A néma szultánkisasszony?-Ő.- És mit mondott?- Azt kérdezte: „hogy vagy?”- Csak ennyit?- Ennyit! De megszólalt. Holnap lesz a nevenapja.- Azt is megmondta?- Nem ő mondta. Én mondom. Erre az édesanyja mindjárt a falinaptárra pillantott, hogy hadd lám, milyen névnap is lesz holnap.- Nincs benne a naptárban? - mondta a kisfiú. - A néma szultánkisasz- szony nevenapját nem írják a naptárba. Azt csak én tudom, hogy holnap lesz. Vinnék neki egy szál virágot. -Virágot? Azt jól tennéd.- Csak egy szál rozmaringot szeretnék vinni. Vihetek?- Hogyne vihetnél, kisfiam - simogatja meg boldogan az édesanyja. Ma reggel aztán egy gyönyörű, friss hajtású rozmaringszállal indult el a kisfiú. A rozmaringot könyvbe is lehet tenni. Hálás, szerény virág. Hosszú ideig megőrzi illatát. Sokáig emlékeztet arra, aki adta. Néhány perc irodalom Próbáljátok meg kitalálni az alábbi ismert versidézetek költőinek nevét: Könnyítésként a költők nevét megadjuk, természetesen nem sorrendben! 1. „Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény!” 2. „Romlásnak indult, hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajul?” 4. „Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék, Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.” 3. „Ne fogjon senki köny- nyelműen A hurok pengetésihez!” Tömj hasadba darakását, úgy kezd el a fa rakását! Vendéglátás Megkínáltam Samut hellyel, jóllakattam aludttejjel. Figyelmeztetés Tenyeredet nyomd a szádra, nehogy rosszat mondj anyádra. Méltatlankodás Géza azért csapott rumlit, mert nem kapott rakott krumplit. Bableves Micsoda borzalmas fenevadnak láthatta a kutyát! S mégsem bírt ott fönn maradni a biztos ágon. Oly hatalom ragadta el, amely erősebb volt az életösztönnél is. „Trésor” kutyám megállt, majd visszahőkölt. Nyilván ő is kénytelen volt respektálni azt a hatalmat. Visszaszólítottam, és az áhítat egy nemével távoztam. Igen, ne tessék nevetni: áhí- tatos tiszteletet éreztem ez előtt az apró, hős madárka s szeretetének szenvedélyes kitörése előtt. S ezt gondoltam: íme, a szeretet mégiscsak erősebb a halálnál és a halálfélelemnél. Csak ő, csak a szeretet tartja fönn és mozgatja az életet a nagy mindenségben. Áprily Lajos fordítása 6. „Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós, Az emberiségnek elhányt rongyain.” 7. „Dózsa György unokája vagyok én, Népért síró, bús, bocskoros nemes. a) Ady Endre b) Kölcsey Ferenc c) Berzsenyi Dániel d) Vörösmarty Mihály e) Petőfi Sándor f) Arany János g) Csokonai Vitéz Mihály A levesben rőt a bab, közte hús- és bőrdarab. Iván Turgenyev A veréb Vadászatról hazatérve a kert fasorán át ballagtam. Kutyám előttem futkosott. Egyszerre csak megállt, óvatosan kúszott előre, mintha vadszagot szimatolna. Ekkor lejjebb a fasorban verébfiókát pillantottam meg. Csőre széle sárgállott; feje búbja pihés volt. Kiesett a fészekből -jókora szél rázo- gatta a nyírfákat -, s most mozdulatlanul gubbasztott itt, alig kinőtt számyacskáit gyámoltalanul szétterpesztve. Kutyám lassan közeledett feléje, amidőn a szomszédos fáról vén, fekete mellű veréb csapott le - mintha lezuhant kő lenne, egyenesen a kutya orra elé, s fölborzolt tollal, kétségbeesett, panaszos, vásott csiripeléssel berzenkedett, röpködött az állat tágra nyílt, éles fogú szájával, borzasztó torkával 5. „Felhőbe hanyatlott a drégeli rom Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja,” szembe. Fiókáját akarta megmenteni; tulajdon testével védte... egész piciny teste reszketett a félelemtől; hangocskája vaddá, rekedté vált, szinte halott volt már. Föláldozta magát!
