Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-28 / 22. szám
8 1997. május 28. Rigor Világgá ment egy magyar, hogy megvalósítsa nagy álmát a boldogság színes városairól Mágus volt, vizuális varázsló, illúziókeltő Tallósi Béla Sajátos művészsors Európának ezen a felén: ha a világgal akarsz haladni, ki kell menned a nagyvilágba. Mifelénk még manapság is megszokott az a fajta karrier- töténet, miszerint messzire kell menned ahhoz, hogy otthon is elfogadjanak. Hasonló érzésekkel indulhatott el a pécsi születésű Vásárhelyi Győző 1930-ban Párizs, a művészet fővárosa felé, a bohémek paradicsomába. Mert a harmincas évek nagy gazdasági válsága, s az egyre romló magyar politikai helyzet nem tette lehetővé a nyugati irányokra, trendekre szomjazó ifjúnak, hogy a világot behozza a földrajzi és ízléshatárokon belülre. 1930- ban elment hát egy újabb magyar. Elment egy újabb művész. Mi lett volna, ha marad?... Magyarország legnagyobb művésze?... Talán. így, hogy elment, Vásárhelyi Győző a világ egyik legnagyobb művésze lett. Victor Vasarely. A Mester, aki arra tette fel az életét, hogy kiszínezze a világ kupoláit. Mert látta, hogy itthon, külföldön egyszer csak merőben megváltozott a mesterségesen kialakított élettér. Az a művészi többlet, amely elődeink keze nyomán egy-egy épületet klasszicistává, barokká emelt, lemaradt a modern építészetről. Helyette pedig a lecsupaszodott vasbeton-architektúra nem kínált semmilyen emberi csodát, csak puszta falakat, égbe törő skatulyákat. S a nép, az istenadta nép, amely a természetet leteperte vasbetonelemekből épített kolosszusaival, a természet szépsége helyett nem kapott természetes szépséget. Ezért aztán Vasarely azt mondta: ha az élet változik, a művészet sem merevedhet mozdulatlanságba. S kirukkolt a techni- cizálódott világot művészettel megváltó elképzelésével: az eszményi emberi környezet, a színes város öüetével. Az általa megálmodott jövő városa nem betonszürkén komor, rideg és sivár, hanem kinetikusán cikázó. Optimista, sokszínű és határozottan modem. A festészet, szobrászat, építészet, várostervezés, valamint a tudomány és a technika szintézisével emberarcúra formált. Persze amíg elfogadták a törekvéseit, sok mindenen keresztülment. Az emigráns Vásárhelyi Győző diadalútját sem övezte egyből elismerés és virágözön. Egyrészt Párizs sem szippantotta be a keletről odasereglett művészeket valamiféle aranyat és mennyekbe emelő dicsőséget termő mesevagy csodavilágba, amelyben csakis fény, pompa és elismerés jut az új hont s a művészetben új utakat kereső idegennek. Másrészt Vásárhelyi Győző sem volt az a típus, aki tolakodón kereste volna a szálakat a fény városába, Párizsba sereglett konstruktivistákkal, illetve a Bauhausnak azokkal a képviselőivel, akik a német fasizmus, a meg nem értés elől találtak menedéket a Szajna-parti világvárosban. Az is érthető, hogy a nacionalistának tartott franciák sem fogadták azonnal kegyeikbe az absztrakt művészet kútjait búvárkodó külföldieket, hiszen törekvéseikben a saját, érzékenynek vallott művészetük elleni támadást vélték belelátni. A még ismeretlen Vasarely évekig abból élt, amit itthon, Budapesten tanult: reklámgrafikával kereste a kenyerét, majd hirdetési vállalatot alapított. De már akkor azon törte a fejét, hogyan tudná megszüntetni a művészet luxuscikkjellegét, hogyan tudná elérni, hogy a művészet univerzális, vagyis mindenkié legyen. Hogyan tudná megajándékozni az emberiséget a planetáris folklórral - az egyéniséget és a néprajzi sajátosságokat érvényesítő vizuális népművészettel. A csodával, a széppel, amely nem egyedi darab, mint a táblakép, hanem egy kiindulási prototípusról megsokszorozható végtelen osztódás. Közkincs, társadalmi művészet a tömegek érzékletes örömeinek kielégítésére. „A végső törekvés - fogalmazta meg -, hogy a mű a város, sőt képletesen az egész mai világ- egyetem távlataihoz, méreteihez igazodjék.” Hogy a mű ne csupán a galériák zárt világában hathasson, hanem ott, ahol a legtöbben látják, az utcán. S a fekete-fehér optikai hatásából született zebrák, a csíkozás, a sakktáblaminták, a vonalhálók, a kavicsok, kagylók és hullámok, a kristálykockák korszakain átlépve - fokozódó egyszerűsítéssel - eljutott az absztrahált művészet alapvető elemeihez, a geometria formáihoz. A mértani őselemhez, a minimális alakzathoz, amelyet már nem lehet csupaszítani, egyszerűsíteni. S kivetette a háromszögekből, kockákból, rombuszokból, romboidokból, ellipszisekből, körökből aszketi- kus szigorral, de bravúrral font mesteri hálóját, a vizuális csapdát, amelybe beleesik a szem. Csoda és csalás. Igézet és csalódás. Vizuális varázslat. A tudomány művészetre alkalmazva. Mert Vasarely tudta, a művészet nem maradhat el a tudományok mögött. A mértan alapalakzatait formálta látvánnyá a technika segítségével, s teremtette meg a mozgás művészetét, a kinetikát, amely Amerikában op-art néven vált ismertté. Mágus volt, vizuális varázsló, aki a terek és síkok különféle társításával változtatta meg gyökeresen a művészi illúziókeltés feltételeit. Nevét az egész világ megismerte, művészetét az egész földkerekség elismerte Japántól Amerikáig. 1955-ben három díjat is kapott: A kritikusok díját Brüsszelben, Nemzetközi díjat Venezuelában, Aranyérmet Milánóban. 1964-ben Guggenheim-díjat New Yorkban, majd ezt követően két-három jelentős nemzetközi díjjal ismerték el minden évben. 1966-ban New Orleans díszpolgárává avatják, s megkapja a francia Becsületrendet. E díjak és megtiszteltetések mögött ott van az, amit a leginkább szeretett volna elérni. Hogy munkássága széles néptömegekhez jutott el, és művészetét megértették. Bár a megértés kifejezés nem a legpontosabb meghatározás a Vasarely- életmű befogadásának mechanizmusát illetően. Hiszen ő eleve nem azzal a szándékkal alkotott, hogy tartalmi üzeneteket fogalmazzon meg, hanem hogy a végtelenség érzését keltő vizuális struktúrákat, a kor modernségével rímelő, emberearcúra formált plasztikus szépet közvetítsen. A mértani elemek, a színek, a mozgás ritmusával, a művészeti ágak integrálásával mai akart lenni. Mai úgy, hogy a képzőművészetben is meghonosított tömegközlés lehetőségével - a galériákban, otthonokban, az utca csatornáin - a legszélesebb népréteget szólíthassa meg. „Sokan feltették már nekem a kérdést - mondta évekkel ezelőtt Csepei Tibornak, a Vasarely-alkotások magyarországi gyűjtőjének -, hogyan fejthető meg képeim mondanivalója. Én azt szoktam mondani: nincs szükség kulcsra a megfejtéshez. Elég, ha kinyitják a szemüket, és hagyják, hogy a látvány hasson, meghódítson.” Március idusán érkezett a gyászjelentés: alig néhány nappal kilencvenegyedik születésnapja előtt egy párizsi klinikán elhunyt Victor Vasarely. Sok terve volt még. Sok megtervezett képet, megálmodott szépet vitt magával. Egy dologra ő sem volt képes: optikai csalással megtéveszteni, kijátszani a halált. Bár amilyen „csaló” volt, biztosra vehetjük, ha van túlvilág, ha van oda- fönn, akkor már rég újabb trükkö- kön töri a fejét. S előbb-utóbb dolga lesz a szivárvánnyal. Vásárhelyi Győző a vi- lág egyik legnagyobb művésze lett. Közkincs a tömegek érzékletes örömeinek kielégítésére. A franciaországi gordes-i kastély, az 1970-ben létrehozott Didaktikus Vasarely Múzeum ma zarándokhely. Turisták tömegei váltják itt egymást, hogy megcsodálják a kastélyban látható több mint félezer alkotást. Magyarországon 1930-as kivándorlását követően hoszszú ideig nem ig; tek Vasarelyről. ben tört meg, ai dapesti közönsé; nokban láthatc Vasarely-kiállítá; ebben az évben Iparművészeti F< teletbeli professs ják. Ezek után r Garda Márquez mitikus világa Köbölkuti Varga József Felejthetetlen íróegyéniség. Küldetését abban jelölte meg, hogy mindvégig a latin-amerikai identitás és jogállamiság meg- szólaltatója kíván maradni. „Ez az egyetlen dolog, amiért képes lennék meghalni” - nyilatkozta. Mindenkor az elesettek, a kiszolgáltatottak oldalán állt. Legújabb regényében, A szerelemről és más démonokról címűben egy telefonhívás nyomán indult rutinszerű riporteri útra, merthogy felszámolták a hajdani Santa Clara-kolostor kriptáit. A főoltár harmadik fülkéjének kriptájából rézvörös, élő hajzu- hatag ömlött ki, Sierva Mariáé, amely „huszonkét méter, tizenegy centiméter hosszú volt”. Az abszurditás és a környezet adott, s most már csak az események labirintusában kell oknyomozást folytatnia. A történet lényegében mindennapi tragikus esettel kezdődik: Bernarda Cabrera és Casalduero márki tizenkét éves kislányát a piac sikátorain átrohanó szürke kutya megharapta. A kutyáról később kiderült, hogy veszett volt. A város orvosa meg a városban élő különféle kétes javasasz- szonyok azonnal felajánlották gyógyító módszereiket. Ám a kislányt az apa a püspök utasítására mégis inkább a Santa Clara-kolostorba küldi. A márki és felesége közti roppant acsarkodás tulajdonképpen a házassággal kezdődött. Úton- útfélen mérgezték egymás életét, és viszálykodásukkal megperzselték a lányukét is. Az ártatlan kislányt éppen e mérhetetlen egymás elleni gyűlölet miatt még a szívükből is kivetették. A márki rögtön a gyermek születése után leltárt készített: a lány nem szent, hanem szajha lesz. Aztán később úgy gondolt rá, „mintha csak a felesége lánya volna”. Bernarda viszont az apjához hasonló szörnyetegnek titulálta a lányát, és a nagymama hálószobájából egyenesen a rabszolgák közé száműzte. A kolostorba való kényszerítés után a gyermek teljesen magára maradt. Az apácák a kislányt démonikus tulajdonságokkal ruházták fel. Majd hirtelen, minden átmenet nélkül, még a kutyaharapást is elfelejtették. Különösen a főapátnő szorgoskodik, hogy a kislányt megron- tottsággal vádolhassák. Mióta a kislány a kolostorban tartózkodik, a kert olyan virágzásnak indult, amely már nem lehet a természet műve. Mint ahogy az sem, hogy emberi han gon beszélt egy disznó, no meg „Azért írok regényeket, hogy könyveimmel minél több barátot szerezzek.” a kecske is hármas ikreket fia- dzott. A püspök jóval gyakorlatiasabb ember. Nem hisz semmiféle babonákban (különösen hogy még er kölcstelenség is szárad a leik ám fél az apátnő rettenthetel lenségétől. Ezért inkább a kevésbé kock; tos megoldást választja: elfogadja a tételt, miszerint a kis lányt megszállta az ördög. Rafináltságára jellemző, ho£ Pilátusként mossa kezeit. Az ördögűzés tudományát rá za Cayetano Delaurára, a pü: ki megbízottra (aki állítólag nem más, mint a püspök édesgyermeke). A főapátnő szerint „a démoni nak akkor se higgyünk, ha ig. zat mondanak”. Delaura, a püspöki megbízott semmi démoniságot nem táp talt a lányon, és plátói szerelt re gyulladt Sierva Maria iránt
