Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-21 / 21. szám
1997. május 21. Kópé Nagy Zoltán illusztrációja Kolozsvári Grandpierre Emil A mennyei vacsora Volt egyszer két koma. Az egyiket Csinos komának hívták, a másikat Felefejnek. A nevét egyik sem érdemelte meg, mert Csinos koma rút volt, Felefejnek meg nem hiányzott egy darab sem a fejéből. Egyszer a két koma megéhezett, s elment halászni. Halásztak egész álló nap, de egy nyúlfark nem hosszú, még egy akkora halat sem fogtak. Utóvégre rájuk esteledett, de csak nem hagyták abba, hátha legalább kóstolóba fognak valamit. Kárba veszett minden igyekezetük, halat még látni sem láttakj nemhogy fogtak volna. Holott kopogott a szemük éhségükben. Akkor hagyták csak félbe a halá- szást, mikor úgy beesteledett, hogy se a vizet nem látták, se egymást. Messzi volt a falu, haza nem térhettek. Különben sem kívánkoztak haza, hiszen az éhség űzte őket ide a patakpartra. Körülnéztek hát hálóhely után. Ingben-gatyában jöttek el hazulról. Most meg fáztak kegyetlenül. Kaparásztak a bokrok alján, száraz fű után, hogy azon aludjanak. Amint kutatnak, kaparásznak, egyszer csak megvakkan valami a bokorban. Megfogják, nézik, hát egy kicsike verőmalac. Megörvendtek, hiszen olyan régen nem ettek már, hogy azt hitték, nem való a szájuk másra, mint beszédre. A malackát leszúrták, tüzet raktak, megpörkölték, s megsütötték nyárson szép pirosra. De mire a malac megsült, úgy összezsugorodott, hogy több volt a nyárs, mint a pecsenye. Csinos koma nézi, nézegeti a malacot. Utóvégre megszólal:- Hallod-e, koma. Mondanék én valamit.- Meghallgatom - válaszolt Felefej.- Ez a malac úgy megcsappant, hogy ez már nem is malac.- Kicsike, bizony - hagyta rá Felefej. Csinos koma tovább folytatta:- Ez a vacsora úgy megcsappant, hogy ez már nem is vacsora. Ha ketten esszük meg, nem jóllakni fogunk, hanem bosszankodni.- Ez bizony igaz - mondta Felefej -, de mit cselekedjünk, ha más vacsora nincs? Csinos koma hallgatott egy darabig, tűnődött, tépelődött. Aztán megint megszólalt:- Mondanék én valamit, koma.- Meghallgatom - válaszolt Felefej.- Aludjunk egyet, koma - mondta Csinos koma.- Aludhatunk - hagyta rá Felefej -, csakhogy attól nem lakunk jól.- De ne csak aludjunk, koma - folytatta Csinos koma -, hanem álmodjunk is. A malacot pedig az eszi meg, aki szebbet álmodott. Elgondolkozott Felefej erősen. Minél tovább gondolkozott, annál jobban tetszett neki az ajánlat. Vagy álmodik, vagy nem álmodik, de hazudik ő a komájának olyan álmot, hogy a szája is tátva marad. Ha meg ő mond szebb álmot, övé a malac. Még a gyönge csontját is megeszi. Ahogy ezt elgondolta, mindjárt el is aludt. Csinos koma csak ezt várta. Fogta a bicskáját, fogta a malacot, s enni kezdett jóízűen. Nem sietett, mert úgy ízlik az étel igazán, ha sokat forog a szájban. Mikor a hús elfogyott, leszopogatta a csontokat, s kiszívta a velőt belőlük.- No, ez jólesett - mondotta magában. Azzal elterült ő is, és aludt nyugodalmasan. Hajnaltájt Felefej fölriadt. Az éhség serkentette föl. Látta, hogy a komája húzza. Megbökte, hogy ébredjen föl. Csinos koma megdörzsölte a szemét, aztán megkérdezte:- Mit álmodtál koma?- Gyönyörűt álmodtam - dicsekedett Felefej -, amióta világ a világ, halandó ember ilyen szépet nem álmodott.- Mondjad csak - biztatta Csinos koma.- Hát én azt álmodtam - mesélte Felefej -, hogy az égből leeresztettek egy hosszú lajtorját. A vége éppen ideért, ahol most a lábam van. Meg is rúgtam egy kicsikét, hogy lássam, nem dől-e el. Meg se rez- dült, pedig akkor már tizenkét hófehér angyal lépegetett a fokokon lefelé. Jöttek szép lassan. Mikor ideértek hozzám, a főangyal megkérdezte, hogy nem haragszom-e meg, ha meghív vacsorára. Miért haragudnék? - mondtam én. Azzal már lépegettem is az angyalok között, föl a lajtorján. Odafönt terített asztal várt. Leültem, az angyalok etettek-itattak, hoztak mindent, amit szemem-szám kívánt. Csinos koma akkor megkérdezte:- És jól megvacsoráztál odafönt a mennyországban?- Én igen - mondta Felefej.- Gondoltam én, hogy így lesz - mondta Csinos koma -, azért, mikor ott láttalak a mennyei asztalnál, mindjárt felkeltem, s megettem a malacunkat az utolsó falá- sig. Mert ha te jóllaktál odafönt az égben, miért ne lakhattam volna jól én is idelent a földön? Elbúsult Felefej erősen, mikor ezt hallotta. De szégyellte volna beismerni, hogy komája túljárt az eszén. Szergej Jeszenyin A kutya A szikrázó űrbe meredt, szimmantott és nyítt és nyögött, de a vékony hold is lecsúszott, eltűnt egy kék halom mögött. Mint tűzvirág, elnyílt a hajnal, s fakó gyékényen, suta szalmakunyhóban hét piros kölyköt fiadzott a kutya. S mint akinek kenyér helyett kötődő kéz követ hajít: hullatni kezdte lassan a hóba szeme arany csillagait... Nyelvével fésülgette őket, ki nem ment volna percre sem; ott mókázott, s meleg hasából habos tej csurrant édesen. S hogy leragadt a nap szeme, s elcsitult a baromfihad: jött a gazda, zsákba kötötte mind a hét kis kutyafiat. Nyomába loholt a kutya - elmaradoztak a hegyek... A páncéltalan víztükör fázón, sokáig remegett. S amint gyötörten hazaért, nyaldosva izzadt oldalát: egyik kölykének nézte a holdat, mit ringattak a fák. Képes Géza fordítása Kovács Éva illusztrációja Kosztolányi Dezső Zsivajgó természet Kenguru- Kivételesen erszényt kaptam a Teremtőmtől, a saját bőrömből, tartós, finom kengurubőrből, akkorát, hogy abba összehordhatnám a világ minden pénzét s az állatok uzsorása lehetnék. Én azonban ebbe az eleven erszénybe inkább fiaimat helyezem. Ezek is kamatoznak. Fiaimtól unokák születnek, azoktól ükunokák. Példámmal leckét adok ti- nektek, hogy nincs nagyobb kincs a gyermeknél. Gyűjtsetek gyermekeket! Zebra-Valaha becsületes, fehér ló voltam. Egyszer véletlenül odadőltem egy vándorcirkusz kátrányos ponyvájához, azóta csíkos a köntösöm. így lettem a lovak bohóca. Bolha- A hölgyeket a tizennyolcadik században, mikor szépségflastromot, krino- lint viseltek, esténként egyénien szórakoztattam a gyertyalángnál. Azóta velünk egy jövedelmező iparágnak alapját vetették meg: a bolhaszínháznak. Hivatásos artisták lettünk, erőművészek, ezermesterek, a rovarok csepűrágói. Vásárokon pöttöm érckocsikat, ágyúkat vontatunk, egyenruhában, katonasipkában. Igazgatónk a karján táplál bennünket, tulajdon vérével. Szegény színésztársaim, tudjátok meg, hogy mi vagyunk az egyetlen színészek, akik igazgatónk vérét szívjuk. Szarvasbogár- Mindig állig fegyverben, páncélingben, vértben, kesztyűben, dzsidával, ke- levézzel, ahogy ilyen középkori harcoshoz illik. Könyörtelenül megcsípem azt, aki elém kerül. Nekünk, bogaraknak nincs szívünk. Egy hosszú csövön át kering sárgás-vizenyős vérünk. Jobb is így. Száz szemünkkel, mely finomabbra van csiszolva, mint a gyémántok lapocskái, minden irányban tudunk nézni, előre, hátra, magunk fölé és magunk alá. Aki ilyen élesen lát, annak nem is lehet szíve.
