Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-21 / 21. szám
8 1997. május 21. Riport Az egyházak pótolhatatlan szerepe a magyar nemzeti kisebbségek közösségépítésében Bátorság a hűséghez SziLVÁSSY JÓZSEF Párbeszéd a budapesti Olimpia Szálló éttermében.- Nálunk, a Nyárád mentén privatizálták az erdőket, pénztelenek az emberek, ezért irdatlan meny- nyiségű fát vágnak ki, helyben feldarabolják, a fűrészport meg otthagyják. Ott csúfítja a tájat, ha nagy szél kerekedik, akkor valóságos porfelhőként kavarja végig a falvakon. Támogatást kértünk az Új Kézfogás Alapítványtól, szeretnénk briketté préselni a sok fűrészport, olcsó tüzelőhöz jutnának az iskolák és mások, megtisztulna a Nyárád partja is.- Környékünkön is sok a fa. Mi meg asztalosműhelyt hoztunk létre, és koporsókat készítünk. Ötszázezer lejt is elkérnek manapság egy koporsóért, sok ember alig tudja megfizetni, mi ennél sokkal olcsóbban adjuk majd. Szokványos mai szöveg, gondolhatná bárki. De csak addig, amíg nem teszem hozzá, hogy Pakó Bence és Darvas Kozma József erdélyi katolikus lelkészek beszélgettek ebéd közben - divatosan szólva - projektjeikről, vagyis terveikről.- 1945 óta most először találkoznak a Kárpát-medence magyar történelmi egyházainak képviselői. A Határon Túli Magyarok Hivatala évek óta arra törekszik, hogy a szomszédos országokban élő magyarság szülőföldjén találja meg boldogulását lelki, szellemi és anyagi értelemben. Ebben a helyi közösségépítésben, ugyanúgy, mint negyvenöt előtt, meghatározó szerepe van az egyháznak. Ezért szerveztük meg ezt a kétnapos budapesti találkozót - tájékoztat Törzsök Erika, a hivatal nemrég kinevezett elnökasszonya.- Nem véletlen, hogy 1945 után a kommunista rezsimek fő célja Magyarországon és máshol is az egyházak autonómiájának, anyagi alapjainak, iskoláinak a felszámolása volt - hangsúlyozta Kozma Imre, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetője. Megpróbálták, ahogy harsogták is, a múltat végképp eltörölni. És romboltak lelkeket, műemlékeket, közösségeket. Ezt a gondolatot fűzte tovább Kató Béla illyefalvi református lelkész:- A letűnt rezsim talán legnagyobb bűne az volt, hogy kiskorú- sította az embereket. Nagyon sokukkal elhitette, hogy nem felelősek önmagukért. Ha valami netán jól ment, az a párt meg az eszme érdeme volt, a sok rosszat eltussolták, bűnbakot kerestek, konkrét felelőse szinte semminek sem volt. Az önmagáért, a családjáért és a nagyob közösségek jövőjéért felelős, gondolkodó és szuverén módon cselekvő egyén szerepe elszürkült. Igyekeztek bennünket manipulálható tömeggé deformálni. Minderről nagy visszhangot kiváltó előadásában Erdélyi Géza református püspök jelen időben beszélt, utalva a mostani szlovákiai helyzetre, gyülekezetek és más közösségek újabb megpróbáltatásaira. Gábor Bertalan nagykaposi katolikus plébános pedig mai lelkiállapotunkról rajzolt fel sötét tósen hazatérnek szülőföldjükre, hogy itthon végezzék hivatásukat. Hozzá hasonlóan a tanácskozás mintegy százötven résztvevője kiemelte az egyház pótolhatatlan szerepét a mai nemzedékek értékrendjének, világlátásának formálásában. Egyértelművé vált az is, hogy ebben a régióban a közösségépítés anyagi, egzisztenciateremtő területein sem mellőzhető a papság, amely az értelmiségi elit szerves része.- Számunkra, számomra követendő példa az a bibliai történet, amikor Péter apostol az egyik je- ruzsálemi templom bejáratánál koldussal találkozott, aki kitárt karokkal esedezett alamizsnáért. Péter azt válaszolta, hogy neki sincs aranya, ezüstje, majd így A bukovinai csángómagyarok még a csíksomlyói körmenetben is az utolsók. nusú, de sajnos, reális képet. Mégsem az elkeseredés, hanem a lelkészekhez méltó felelősségtudat és cselekvőkészség jellemezte a tanácskozást.- Bajban, történelmi szélvészek és más veszélyek idején az ember ösztönösen a gyökerekbe kapaszkodik - mondja Gulácsy Lajos munkácsi református püspök. - Kárpátalján szinte leírhatatlan a szegénység, bizony ma is sok ember napokig, heteken át éhezik, de nyolcvankilenc után fillérekből, verejtékes munkával, külföldi, főleg holland, német és amerikai protestáns testvéreink adományainak segítségével felújítottuk málladozó falú templomainkat, sőt újakat is építettünk. Ezek ma is menedéket jelentenek a világ zajától, a sok-sok napi keserűségtől. De közösséget is formálnak egymással, az emberrel, a magyarral, de mindenekelőtt Istennel. Őt illeti a hála és a dicsőség azért, hogy ma már 97 gyülekezetben közel tízezer magyar gyermek jár hittanórára és három magyar egyházi gimnáziumunk is működik. Jelenleg ötven teológusunk tanul külföldön, akik rövidefolytatta: „alamizsna helyett Jézus Krisztus nevében mondom neked, hogy kelj fel, és járj!”- Meggyőződésem, hogy a lelkészek erkölcsi kötelessége nemcsak az, hogy a templomok hűvösében hirdessék az igét, hanem feladatuk a kőfalakon kívül is ilyen értelemben cselekedni. Mert tájainkon egyre több az olyan ember, aki csak önmagával törődik, és sokasodik azoknak a száma is, akik önmagukkal sem törődnek. Van viszont minden faluban, minden közösségben legalább egy személy, aki többet, mást akar, elhivatottságot érez ahhoz, hogy a kelj fel, és járj! eszme munkásaivá váljék. Minden akadály, nehézség ellenére százak, ezrek fogják követni őket, mert a fiatalok és az elesett öregek, de mások is olyan bizalommal fordulnak feléjük, mint valamennyien a meleget adó napsugár irányába - mondta Kató Béla. Neve és működésének színhelye, a Sepsiszentgyörgy melletti Illyefalva ma már fogalom. Itt, és lassanként már az egész Háromszéken, alapítványok okos működtetésével, svájci támogatással mára valóságos gazdasági és közösségi autonómia-szigetek jöttek létre. Az egyik alapítvány a fiatalok anyanyelvi oktatását, külföldi képzését és továbbképzését támogatja, a további pedig szigorú gazdasági feltételek mellett beruházásokat, projekteket finanszíroz. Mára itt összességében évi több millió dolláros forgalmat, tisztes nyereséget termelő pékségek, húsfeldolgozó üzemek, kézműves és más szövetkezetek, értékesítő-hálózatok működnek. Olyan munkahelyek létesültek, amelyek szülőföldjükhöz kötötték az embereket, megállították az elvándorlást, de a más vidékről ide- szivárgó „káderek” betelepedését is. Ma már saját oktatási központjuk is van, ahol gyakorló gazdák és más szakemberek tanfolyamokon gyarapítják tudásukat. Részben saját pénzen, részben pedig ugyancsak alapítványi támogatással Németországban és Svájcban sajátíthatják el a legkorszerűbb ismereteket.- A kör akkor zárul be és az egyház szervező szerepe akkor ér majd véget, amikor sikerül létrehoznunk és működtetnünk saját hitelszövetkezetünket. Ezzel válik majd teljessé és életerőssé helyi gazdasági vérkeringésünk, ezáltal pedig létünk is. Több, ennél látszólag kisebb, de ugyanilyen fontos elhatározásról hallottam a két nap során. Pap Tihamér nagyszőllősi katolikus lelkész újabb kárpátaljai gimnáziumok tervéről beszélt. Még nem kész tényekről, hanem csak ugyanilyen elgondolásokról szólt K. Kettős János horvátországi református lelkész, hiszen az ő szülőföldjén ma még csak a szörnyű pusztítások számbavételénél, a romok eltakarításánál tartanak. Talán már tavasszal visszaköltözhetnek szülőfalvaikba az elűzött magyarok is. S talán sikerül újra felépíteniük szétlőtt templomaikat és iskoláikat. A zárófogadáson Göncz Árpád arra kérte a jelenlévőket, hogy tanítsák meg életörömre, egymás iránti szeretette és szolidaritásra a rájuk bízott híveiket. Ez a kétnapos tanácskozás ennek a közös óhajnak a valóra váltásához, megmaradásunkhoz és szülőföldön való boldogulásunkhoz nyújtott erkölcsi erőt, sok életrevaló ötletet. Németh László intelme járta át és erősítette meg a lelkeket: Hűség a küldetéshez, bátorság a hűséghez. Koller Gyula (jobbra) boldogfai esperes, a Remény című katolikus hetilap főszerkesztője Pusztaszeri Lászlóval, a HTMH munkatársával beszélget. A budapesti tanácskozáson az előadókon kívül több szlovákiai lelkész is részt vett, akik a tanácskozások szünetében ugyancsak magvas eszmecseréket folytattak oltártestvéreikkel. Az ökumenikus záróáldásnak is volt hazai magyar szereplője: az egyik fohászt Kohut György, a Szlovákiai Baptista Szövetség elnöke mondta. Rimaszombati levél Amikor először elolvastuk a Rimaszombatot bemutató reklámmellékletet, először csak csodálkoztunk. A csodálkozást az újraolvasás során előbb a hitetlenkedés, majd a felháborodás és a döbbenet váltotta fel. Erről az írásról sok minden elmondható, csak az nem, hogy tárgyszerű, hiteles és valós. Ebben a nem túl terjedelmes városképben annyi a kifogásolhatnivaló, hogy a puszta felsorolása is hosszú lenne. Csupán néhány dologra szabadjon felhívni a figyelmet:- Rimaszombat sorrendben második ismert földesura természetesen nem (a Balog-nemből sarjadt) Széchy, hanem (a Kacsics nemzetségbeli) Szécsényi Tamás, aki nem erdélyi hadvezér (amint ez a forrás helytelen fordításából tetszik), hanem erdélyi vajda, ami a középkori Magyarország egyik fő méltósága. A híres rimaszécsi Széchy család csak a 16. század vége felé szerez a városban részbirtokot.- Milyen az a kereskedelmi .jobbágyváros”? Amire Önök (ill. forrásuk) gondol, azt mezőváros néven ismeri a művelődéstörténet.-A város 1786 és 1790 között, majd 1803-tól (1883-ig Pelsőccel váltakozva) lett Gömör-Kishont megye központja. Ezt megelőzően Kishont soha nem volt önálló megye, csupán bizonyos mérvű autonómiát élvezőjárás (majd kerület) Hont megyén belül. A műemlékek bemutatása is sajátságos. Mindössze két észrevétel:- a felfedezés erejével hat a szerző azon megállapítása, hogy az 1901-ben épített vármegyeháza barokk (!) stílusú,- ugyancsak új megállapításnak számít, hogy a Kishonti kerület székháza (ma könyvtár) francia (!) stílusban épült (milyen az?). Figyelemre méltó, hogy a szerzőnk számára Ferenczy István, Blaha Lujza és Tompa Mihály mellett egy Libusa Minácová nevű írónő és a helyi kommunista mozgalom képviselőjeként, majd csupán a szocializmus elkötelezett híveként ismert Réthy István a kiemelendő példa. Már- már hiányérzetünk támad, hogy a város „fejlődését” (lásd alább!)megalapozó és ennek érdemeként 1994-ig díszpolgári címet viselő Klement Gottwald (vagy nálunk az 1945 utáni éveket fémjelző Ondrej Klokoc) nincs ebben a sorban... Hogy a város olyan szülötteinek, mint az első magyar lapot szerkesztő Decsi Sámuel, vagy Hatvani István professzor, Szentpétery József ötvösművész, a magyar antifasiszta líra képviselőjeként ismert és a „szülevárosról” trilógiát is író Győry Dezső, vagy a városa felé mindig féltő szeretettel forduló és annak egy legendáját ifjúsági regényében is feldolgozó Szombathy Viktor neve fel sem merül? Hát mi az ő érdemük a fentebbiekhez képest??? Kilenc nevet, köztük nyolc szlovákot említ szerzőnk azok közül, akik bölcsője ugyan nem itt ringott, ám érdemeik a város felvirágoztatásában hervadhatatlanok - mármint szerzőnk szerint. Egyikük-másikuk ez irányú munkájában sikerrel lehet kételkedni. Egyetlen példaként említjük a szlovák íróvá lett cseh Peter Jilemnicky esetét. Kétszer járt Rimaszombatban, egysze sorkatonaként, máskor a kort munista párt megbízásából. Aligha ok az emlékezésre. A r gyár személyiségekhez már s< kai kevésbé méltányos: Mik- száth-év lévén - bár, tartunk i le, nem az utóbbi ismerete ok - mindössze ő képvisel bennii két. Valójában Putra Edével p bán, amiről persze szerzőnkn sejtelme sincs, hisz Eduard Putra néven szerepelteti. Hog mások is tanítottak, ill. tanult az érthetetlenül említés nélkt hagyott Egyesült Protestáns Gimnáziumban? Hát persze ( a sokoldalú közéleti-művelőd tevékenységéről emlékezetes Fábry János, ill. Kiss József, a zsidó életérzés első megszóla tója a magyar irodalomban,
