Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-15 / 3. szám
Szlovákiai magyar családi magazin 1997. január 15. * 30. évfolyam Nagyvilág A népi táncok és a fafaragás a magyar hagyományokat •"7 tartják életben. / 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. jan. 18-tól 24-ig Riport Hegedűsék a Csáb- rág mellett laktak. Ez könnyítette meg a menekülésüket. Ötven éve történt: reszlovakizáció, lakosságcsere, deportálások Vesszőfutásaink Mindez ötven éve történt. De a deportálások, az akkori magyarüldözés tragédiáit fél évszázad múltán is csak úgy oldhatja békévé az emlékezés, ha nem lelünk párhuzamokra az akkori idők történései és napjaink valósága között. Mert ha van felelősségünk önnönma- gunkkal, kisebbségi sorsunkkal, a szlovákiai magyar közösséggel szemben, akkor 1997-ben minden taktikázás nélkül ezzel a kérdéssel kell szembenéznünk. E párhuzamállítás kapcsán azonban nem holmiféle balsorskutatásra, hanem helyzetünk és gondjaink objektív feltárására gondolok. Ama közéleti s társadalmi problémákra, amelyek kisebbségként bennünket duplán sújtanak ugyan, de amelyeket csak az ország demokratikusan gondolkodó szlovák lakosságával közösen oldhatunk meg. Mert itt és most nemcsak az ún. magyar kérdés forog közszájon, hanem a kérdések kérdése az, vajon Szlovákiában demokrácia és jogállam, vagy újfent állampárti demokratára és csupán jogálom lesz- e? Mert kormányzati szinten most is akad politikus, aki nyíltan kimondja: bennünket a Duna túlpartján látna a legszívesebben, de általában is előszeretettel alkalmazná a rövid udvar - hosszú ostor elvét! Nem ez a demokrácia útja. Mint ahogy ötven éve sem ez volt. Kitelepített magyar búcsúzik a falubelijétől Miklósi Péter _____________ Ha jégre csap a csákány, szikrák fröccsennek alóla... De hányszor csiholódnak jégszikrák a telkekből a történetem csapásai alatt! Trianon óta a felvidéki magyarság is gyakran érezhette a jeges szilánkokat pattantó ütéseket; kiváltképp azonban közvetlenül a II. világháborút követően, amikor a kassai kormányprogram, illetve a benesi dekrétumok a csehszlovákiai magyar kisebbséget minden tekintetben jogfosztottá nyilvánították. A nyílt, a külvilág előtt is vállalt magyarüldözés kemény évei voltak ezek. Ennek nyitánya a „visszaszlovákosítási” akció volt, amelynek keretében az erre létesített bizottságok 1946 júniusának két röpke hete alatt 326 679 főt nyilvánítottak re- szlovakizáltnak. A hivatalok nem titkolták: aki megmarad magyarnak, az elveszíti az állampolgárságát és nyilván a vagyonát is. A következő fejezet a lakosságcsere volt, ennek keretében (160000 hold földet és 15 700 házat hagyva hátra) 76 616 személy települt át Szlovákiából Magyarországra. A magyarüldözés legszomorúbb szakaszát azonban a deportálások jelentették, amit Vladimír Cle- mentis csehszlovák külügyi államtitkár az akkori Národná ob- roda 1946. november 13-i számában így indokol: „Jogunk van a magyarokat asszimilálni, és minden eszközzel nemzeti államot teremteni Csehszlovákiából. (...) Utolsó tehetőségünk csakis a magyarok belső szétte- lepítése tehet Csehszlovákia különböző területein.” 1946/47 telén a fegyveres kényszerrel végrehajtott kitelepítés során a csehszlovák kormány több mint 70 ezer embert deportált a szu- détanémet vidékre. Azokat, akik magyar létükre nem vallották magukat szlováknak. E helyzetben írta Fábry Zoltán ‘46A magyarüldözés legszomorúbb szakaszát azonban a deportálások jelentették. bán, A vádlott megszólal című munkájában: „Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihá- gási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom. Lekonyult fejjel járok és némán, és ha tehet, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóétet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelem- terhes élete. Es az ok? Egyetlenegy tény, a vádak vádja: magyarságom.” Vezércikk Kultúrmócsing Vojtek Katalin __________ A kormányzat, ha úri kedve úgy tartja, rendkívül változatos módon tud borsot törni az alattvalónak tekintett polgár orra alá. Akkor is, ha ad, akkor is, ha nem ad. Rossz, ha nem adja meg, ami jog szerint is jár, de legalább annyira rossz, ha ad, mert bőkezűen csak olyasmit szokott osztogatni, ami a kutyának se kell. Az adás-megvonás úri passziójának gyakorlásában a kultuszminisztériumjár elöl. Az ember - különösen, ha a sors ki- fürkészhetetlensége folytán szlovákiai magyarnak született - már szinte fél, ha azt hallja, hogy a kultuszminisztérium adni készül valamit. Márpedig erősen készül, mert nemrég annak az elhatározásának adott hangot, hogy a „vegyesen lakott területek” kulturális fellendítésére különös gondja tesz. Hogy mit ért ez alatt Hudecminiszter úr, aki arról híres, hogy nem szeret színházba járni, és kiállításra is csak akkor megy, ha azt hivatalából kifolyólag megnyitni kényszerül, abból már kaptunk némi ízelítőt. Újabban három veteránból verbuválódott agitprop-trupp járja Dél-Szlovákiát, hol itt, hol ott bukkanva föl, hogy stílusosan vegyes repertoárral boldogítsa a „vegyesen lakott területek” lakóit, a vegyeseket. Ez ugyanis a szlovákiai magyarok szinonimája, mert a szlovákokat államalkotó nemzetként emlegeti a hivatalos zsargon. A vegyesek tehát kulturális vegyes felvágottat kapnak: hejehujá- zó magyar nótát, andalító régi slágert, szirupos operettmelódiát, s hogy véletlenül el ne felejtsék, hogy ők vegyesek, az államalkotó nemzet mű- és népdalkincséből is kapnak nagylelkűen egy csokorra valót. Csak úgy, ingyen. Telik a Pro Slovakia alapból, amely vásári bazárárut kínál művészetnek álcázva a szebbre, jobbra, nívósabbra nem érdemesített vegyeseknek. S noha ezt az emészthetetlen kultúr- mócsingot a Gyimesi fémjelezte hosszú nevű párt kínálgatja, köztudott, hogy nem a saját zsebéből teszi, hanem a mi adóinkból. Mi, vegyesek fizetjük a kultúrszemetet, abból a pénzből, amely igazi kultúrát hivatott finanszírozni. Hogy mennyire becsüli a vegyesek szellemi nívóját a Hudec-féle minisztérium és Dél-Szlováki- ában matató hosszú nevű, meghosszabbított keze, sokat- mondóan bizonyítja a kínált repertoár minősége. Ámbár ez inkább azokat minősíti, akik központilag ilyen „kultúrát” osztogatnak. Nekik bizonyára ez a szint felel meg, ez az ő nívójuk, ezért csak csodálkozni lehet, hogy Hudec miniszter úr és a hosszú nevű párt ma- melukjai nem ülnek ott Goda Marika minden fellépésén, és nem tapsolják pecsenyére a tenyerüket. Aminthogy az is furcsálható, hogy a kiérdemesült trió miért csak a Csema- dok évzáróit szerencsélteti, s miért nem tartanak igényt műsorára a Matica slovenská dél-szlovákiai szervezetei is? Csak nem azért, mert magyar nóták is szerepelnek a repertoárján? Úgy látszik, a magyarokkal etetett kultúrmaszlagot, a tudatos szellemi kiéheztetést, leépítést és rombolást a szlovák kultuszminisztérium egyik legfontosabb missziójának tekinti. Az általa Brüsszelben (!) terjesztett anyagban (Report on Regional and Ethnic Minorities Culture) hosszú oldalakon keresztül ecseteli, milyen hatalmas állami dotációban részesül Szlovákiában „a szlovák kultúra rovására” a magyar kultúra, és mennyire „asszimilálódnak a szlovákok a (...) sokkal gazdagabb magyar kulturális étet hatására”. A terjedelmes opusculum minden egyes állításának annyi köze van a valósághoz, mint Hudec kulturális minisztériumának a kultúrához. Vagy még pontosabban: mint a magyarokra erőltetett kul- túrmócsingnak az igazi művészethez. Archív-felvétel
