Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-07 / 19. szám
{ Szlovákiai magyar családi magazin 32 oldalas színes magazin Nagyvilág Riport Az infarktust átvészelve a faragás lett a legkedveltebb időtöltése. A lakásokba kommandósok törnek be a gyanúsítottakat a földre rkényszerítik. / Heti tévé- és rádióműsor 1997. máj. 10-től 16-ig Az önkormányzatiságon alapuló döntés okosabban tudná mérlegelni, mit kíván a köz és a közösség A hitet is tegyük ki a balkonra? Méry Gábor illusztrációs felvétele Kövesdi Károly A harangozó kinyitja a nyikorgó fakaput, s felballagunk a dombon álló templomhoz. Jobbra a harangláb, balra a hársak övezte, közepes nagyságú református templom. Jólesik a lábnak, léleknek a késlekedő tavaszban a sarjadó füvön lépkedni. A templom hűvöse kevésbé kellemes: ridegség, nyirkos falak, melyek repedéseiből apró kupacokba gyűlik a lepergő vakolat, mész a kövezeten. Az enyészet ujjai végigsimították az egykor széphangú orgonát is, a harangozó szerint vizet kapott, azt is ki kellene tisztíttatni. De legsürgősebb a tető: korhadó gerendáit már végigszemlézték a műemlékvédelmi hivatal emberei. Pénz kéne, sok pénz. Gyűjtésből, központi támogatásból aligha futja mindenre. A padokon heverő székpárnák legalább kéttucatnyi lélekszámú gyülekezetről árulkodnak, ezért meglep a harangozó válasza, hogy bizony nem ritkaság, ha négyen-öten vannak a vasárnapi misén. Többnyire öregek. Nem tudom elhessegetni magamtól az eretnek gondolatot: vajon hány (református vagy katolikus - főleg az előbbi) templom vár alapítványi, szervezeti, támogatói pénzek millióira, hogy elkerülje a további romlást, a pusztulást? Az „erős hitünk” mellett mekkora anyagi bázisra lenne szükség, hogy olykor az utolsó pillanatban támogassák meg a lerogyni készülő tetőt, kerüljön injekció a megnyílni akaró falakba, hány orgonát kellene gondos kezeknek ápolás alá venni... Hány millióra, százmillióra lenne szükség sürgősen? S vajon megéri- e a fáradságot és az áldozatot, ha elfordultunk a templomtól, ha komfornista világunkban - ki a megélhetés kényszerétől, ki a hirtelen felszabadult meggazdagodási vágytól űzve - csak az anyagi javakat hajszoljuk? Vajon hol lehetne a lelkűnkön támadt repedéseket eltüntetni? Iskolában, családban, etnikai közösségben? Vajon helyes-e, ha a másutt (oktatásban, kultúrában, egészségügyben) is kínzóan hiányzó pénzt ilyen feleslegesnek tűnő „luxusra” fordítjuk, négy-öt em- bernyi gyülekezetek hitének gyámolítására? Vagy tegyük oda, ahol hasznot hoz, köznek és egyénnek, s majd kamataiból a fiáknak, unokáknak lesz anyagi-szellemi alap? Mondjunk le a jövőnkről, a lelkűnkről és fogadjuk el a „többségi demokrácia” jelszavát és elvét ezen a téren is? A könyvespolc után a hitet is tegyük ki a balkonra (Václav Klaus, még a megboldogult Csehszlovákiában), mert festjük a lakást? Nem szabadna ilyen gondolatokkal foglalkozni. Csak hát, a gondolat, ha kipattan, nehezen hessegethető el. Tudjuk, persze, mi lenne a megoldás: a polgár adóját nem az államnak kellene lefölöznie, s juttatni belőle vissza morzsákat, hanem az államnak kellene magát takarékra fognia. Az önkormányzatiságon alapuló döntés okosabban tudná mérlegelni: iskolát, templomot, gyógyszertárat, munkahelyeket, méltóbb életet kíván-e a köz egy- egy községben, régióban, vagy valamennyit egyszerre, kicsinyenként, hiszen szegény országvagyunk. Tudjuk persze azt is, hogy egyesek szívesen szemet húnynak a szegénységünk fölött, s bárókként élnek, harácsolnak össze gyárat, malmot, országot - és hoznak a zsebüknek kedves döntéseket, mialatt a polgár felesleges evidenciákon rágódik. A templomot s az iskolát - írta Reményik Sándor, aki néhány éve divatba jöhetett ismét. Azt nem adhatjuk. S mégis, a kis férgecske ott rágja az embert legbeliil: melyik lenne a fontosabb, a sürgősebb, a halaszthatatlanabb? Melyik az alap és melyik a felépítmény? A leghalaszthatatlanabb az lenne, ha gyökereinkre vigyázva, a demokratikus Európa közösségéhez tartoznánk, ha régi-új hű- béruraink eltűnnének a nagy atlanti homályban. A rozogácska padokat nézve, bizony fojtogat a kétség: embertelenül hosszú időre lesz szükség ahhcjSí, Imgy ilyen evidenciák eszéb«e jussanak az embernek. A polgár adóját nem az államnak kéne lefölöznie, s juttatni belőle vissza morzsákat. Vezércikk Szlovákiai kergekór Miklósi Péter___________ Eresztékeiben recseg-ropog a szlovák egészségügy. A beteg emberek kétségbeesettek, márpedig Szlovákiában szinte mindenki beteg. A szakambulanciákra, a rendelőintézetekre, a kórházi osztályokra a zsúfoltság és a lepusztult állapotok a legjellemzőbbek; s nem kevésbé vitathatatlan, hogy a rosszul fizetett, agyonhajszolt orvosok, ápolónők ritkán érnek rá mosolyogni. És ha még azt is tudatosítjuk, hogy az ország kórházaiban lassacskán a páciensek kosztjára sincs pénz, akkor a honi egészségügy helyzete láttán már-már gyógyíthatatlan alibizmusnak tűnnek a tárcavezető Lubomír Javorsky nyilatkozatai, aki azt ismételgeti: a kórházmizéria nem a minisztérium vagy az ő személyes hibája, hanem az objektív körülményeké... Ismerős szöveg, bő negyven évig ezt hallgattuk. Csak azt felejti el hozzáfűzni a kínosan pedáns küllemű miniszter úr, hogy hivatalba lépése óta sokkal fontosabbnak tartja a személyi tisztogatásokat és az ebben megnyilvánuló pártpolitikai szempontok érvényesítését, mint a betegágyra került szlovákiai egészségügy gyógyítását! Az pedig már csak hab a kormányzati nemtörődömség „tortáján”, hogy a népjóléti ügyek legfőbb illetékese, Olga Keltosová is kilőtt egy sorozatot az állampolgárokra. A minap kijelentette: állítólag a táppénzcsalók sokasága szétzilálja a betegbiztosítási rendszer alapjait. Az illetékesek tehát nem arról beszélnek, hogy szegény az eklézsia, hanem mondvacsinált érveket fabrikálgatnak az alapvetően gazdasági gondokból. Őszintén szólva, aligha hoznám föl e nyilatkozatokat - már csak azért sem, mert kormánykörökben és ehhez hasonló kijelentéseket naponta hallani mostanában -, ha nem lenne mindennek általános tanulsága. Nevezetesen az, hogy szomorú az olyan ország, ahol a kormányzat nem a szakmai hozzáállást, hanem a politikai befolyást, a bűnbakkeresést tartja legfőbb célkitűzései e- gyikének. Ha a tisztogatás, az örökös fenyegetőzéssel kierőszakolt ráhatás a leglényegesebb. Ha a köz egészségéért, a nép jólétéért felelősnek csakis saját mozgalma érdekei járnak az eszében ahelyett, hogy az ország népességének drámaian rossz egészségi állapotát is észrevenné. Remélhetőleg a lakosság van annyira józan, hogy nem fog végleg beleszeretni a jelen kormányzatba. Ami ennél is sokkal inkább figyelemre méltó körülmény, hogy a minisztériumi BMW- kben furikázó bűnbakkeresők lövészárkait - ahonnan az újkori pártpolitika szózuhataga- it lehet rázúdítani a népre - még a ‘89-es rendszerváltás előtti időkben ásták. Nagyon egyszerű, nagyon kézzel fogható politikai okok miatt. Azért, hogy a népet egyszer a keményebb, másszor a puhább diktatúrával tegyék felelőssé a hatalom hibáiért; mi több, bűneiért. A kormányzati urak és hölgyek erkölcsi érvelésében nincs semmi új. Ezekkel a frázisokkal (az objektív nehézségekről, a külföld rosszindulatáról vagy éppen a táppénzcsalók államkasszát rabló vakmerőségéről) igyekezett a kommunista kormányzat is az országépítés akkori útjára terelni az embereket. Talán mondanom sem kell: végzetesen. Az emberekre és a hatalomra nézve egyaránt, megfeledkezve arról, hogy épp a mindenkori hatalom elsődleges dolga s kötelessége lenne biztosítani az egészséges társadalom és a működőképes gazdaság feltételrendszerét. Olyanét, amelyben megéri jól és lelkiismeretesen dolgozni; amelyben nem dúl állóháború az államhatalmat képviselők és az államot alkotók lövészárkai között. Ez ugyanis a társadalomnak olyan kergekórja, amely nemcsak ragályos, hanem csapda is, amiből aligha lehet ép bőrrel kievickélni.
