Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-04-30 / 18. szám
Kultúra 1997. április 30. 13 Hatalmas siker volt Jósé Carreras harmadik fellépése a cseh fővárosban Még mindig Rómeó? Legközelebb Bécsben lép fel Méry Gábor felvétele KubányEva Bejrútból érkezett prágai szereplésére az elmúlt napokban Jósé Carreras, a világhírű spanyol tenorista. A koncert előtt meglehetősen szigorú biztonsági intézkedések mellett időt talált az újságírókkal való találkozásra. A prágai Interkontinental szálló egyik éttermében a sajtó képviselői közül sokan furcsállották, miért is választja el azt az asztalt, amelynél a világ egyik legkeresettebb tenoristája és kísérete ült, egy kerítéshez hasonló valami, ami csak a középen ülő Carrerasnál volt nyitott... A sajtótájékoztató elején Jósé Carreras aranylemezt vett át a Warner Music ismert lemezcégtől a három tenorista 1994-es, Los Angeles-i koncertjén készült lemezfelvétel 25 000 eladott példánya után, amelyet Csehországban vásároltak meg a zenekedvelők. „Remélem, Luciano Pavarottival és Placido Domingóval a jövőben is rendezünk közös koncerteket. Ebben az évben Pavarotti szülővárosában, Modenában, majd Velencében, valamint Barcelonában lépünk fel, és mindhárom koncertünk jótékonysági célú lesz. A következő év elején ünnepli Juan Carlos spanyol király 60. születésnapját, és ebből az alkalomból szintén tervezünk közös fellépést” - válaszolta Jósé Carreras a három tenorista legközelebbi koncertjeivel kapcsolatos kérdésekre. A híres hármas legfiatalabb tagja, aki már tizenegy éves korában El Trujaman, egy kisfiú-elbeszélő igényes szerepét alakította nagy sikerrel Manuela de Falla Dona Pedra bábjai című operájában a barcelonai Líceumban, rendkívül gazdag pályafutása során számtalan lemezfelvételt készített. De hiányzik közülük Gounod Rómeó és Júliája. „Rómeó szerepét 1983-ban alakítottam Barcelonában. Nagyon szerettem ezt a csodálatos szerepet, és az volt a tervem, hogy a világ más színpadain is fellépek majd benne. Sajnos, az 1987- ben fellépő és csaknem egy évig tartó betegségem áthúzta az említett szereppel kapcsolatos terveimet. A felgyógyulásom után pedig már más ajánlatok, szerepek vártak” - magyarázta a barcelonai születésű tenorista. Csehországi és szlovákiai rajongóinak Bécsben nyílik legköny- nyebben alkalmuk arra, hogy láthassák kedvencüket. „Nagyon szeretek a bécsi Állami Operában énekelni. A prágai koncertem után rögtön az osztrák fővárosba repülök, ahol Massenet Herodiade című operájában két alkalommal lépek fel. Bécsben június közepén szerepelek ismét, mégpedig Verdi Stiffelio című operájában, amelyben először 1993-ban, a londoni Királyi Operában énekeltem” - mondta a világhírű tenorista. Az említett alakításért egyébként Jósé Carreras az 1992/93-as évadban Lawrence Olivier-díjat kapott. A világhírű tenorista naptárában már jó előre foglaltak a különböző koncertekkel, rendezvényekkel kapcsolatos időpontok. A közeljövőben egy olyan album elkészítése szerepel a tervei között, amelyen ismert operett-, illetve musicalmelódiákat énekel. Tervezi továbbá Leoncavallo Komédiások és Bizet Carmen című operáinak a lemezre éneklését is. Nincs kizárva, hogy az utóbbi mű színpadi és filmváltozatában - amelyet esetleg Carlos Saura rendezne - is szerepelni fog. „Meglepett az ezzel a szereppel kapcsolatos kérdés, hiszen erről a tervről a beavatottakon kívül jóformán senki nem tud. Nagyra értékelem Saura Carmenról készült filmváltozatát. Főleg azért, mert sikerült kiemelnie ennek az operának a nemzeti jellegzetességeit. Szó van arról, hogy a Warner kiadó gondozásában elkészítjük a Carmen lemez- és filmváltozatát” - válaszolta Jósé Carreras. A prágai Kongresszusi Központban megrendezett énekesten Carreras Lorenzo Bavaj zongorista kíséretében lépett fel csaknem 2400 néző előtt. A műsorán ezúttal jelentős zeneszerzők kevésbé ismert művei szerepeltek. Ezt a repertoárt egyébként először 1994- ben adta elő a bécsi Musikverein koncerttermében, ahol az egész előadásról lemezfelvétel készült, amely Serenata néven jelent meg az Erato gondozásában. A nagy sikerű prágai énekesten a spanyol tenorista több mint kétszázötven év zenetörténelméből adott ízelítőt. Először Scarlatti, Bononcini és Marcadante dalait énekelte, majd Bizet, Massenet és Verdi kevésbé ismert alkotásait adta elő. A műsor második felében Zandonai, Leoncavallo és Puccini dalait énekelte. A közönség hosszan tartó tapssal jutalmazta a világhírű művészt, aki néhány ráadással toldotta meg fellépését. Ez az énekest volt egyébként a harmadik prágai szereplés Jósé Carreras rendkívül sikeres pályafutása során. Először 1971-ben szerepelt a cseh fővárosban, amikor a Tyl Színházban Alfredo szerepét alakította Verdi La Traviata című operájában. Második alkalommal pedig 1994-ben lépett fel a Rudolfinumban, Montserrat Caballéval együtt. Jósé Carreras nem titkolta ro- konszenvét a cseh főváros iránt. ,A koncertjeim során többnyire nincs időm városnézésre, mert a fellépések előtt pihenni szoktam. De turistaként ajövőben nagyon szeretnék visszajönni, hegy alaposan megismerjem ezt a c o- dálatos várost” - jegyezte meg a világhírű tenorista. „Nagyon szeretek Prágában és Bécsben énekelni.” Heti kultúra Könyvespolc Gábriel García Márquez: Baljós óra A rothadás bűze lengi be a híres-nevezetes Macondótól nem messze fekvő falut, amely a kolumbiai polgárháború után néhány évvel látszólag békésen szunnyadozik. Ezt a feszült csendet, a baljós nyugalmat zavarják meg a rejtélyes falragaszok, amelyek reggelente megjelennek itt-ott a házak falán, s bár titkot nem árulnak el senkiről - csupa olyasmit tesznek közhírré, ami már úgyis jó ideje közszájon forog ezek a falragaszok indítják el az események végzetes láncolatát. „Nem a falragaszok okoznak álmatlanságot az embereknek, hanem a falragaszoktól való félelem” - mondja az egyik szereplő, s lassanként azt is megtudjuk, mi is táplálja igazából a falubeliek félelmeit: a rothadás bűze (melyet egy bozótban fennakadt tehén áraszt) már-már emberi alakot ölt, amikor az elöljáró, a véres polgárháborúban győztes új hatalom helyi képviselője rászabadítja a terrort a falura. A Baljós óra Gábriel García Márquez első nagy sikere volt; 1962-ben e művével nyerte el hazájában a regény nemzeti díját, s bár a Száz év magány elsöprő sikere kissé talán háttérbe szorította az író korábbi műveit, most újra felfedezhetjük ezt a bravúros kisregényt, amelyben a történelem - az emberi emlékezetbe és az emberi kapcsolatok szövedékébe bújva - ugrásra kész szörnyetegként lapul. Heti hír Májusi musicalbemutató: Az első sírásó Madách Imre Az ember tragédiája című műve nyomán Papp Gyula és Marno János Az első sírásó címmel írt rockoperát. A darab bemutatója május 8-án, 19 órai kezdettel lesz a Budapest Sportcsarnokban, 'oltay Gábor rendezéséin Miller Zoltán alakítja vdámot, Keresztes Ildikó vát, Márton Csaba Lucifert, a Föld szellemét pedig Varga Miklós. Ahogy azt a műsorfüzet írja: a darab címe, Az első sírásó azt is jelenti: Az ember tragédiája nem érhet véget a síron túl. A valóságos történet végtelen sok meglepetést tartogat még számunkra. Elég, ha egymás szívhangjára figyelmesebben hallgatunk. Regény A nyja, aki nem tudta viselni az öregségét, úgy fogadott, mint egy veszélyes kísértetet. Nem volt hajlandó a múltról beszélni, így csak az anyámmal folytatott beszélgetéseinek egy-egy töredékét meg az én fejemben megmaradt néhány mondatot tudtam felhasználni ehhez a krónikához. Minden lehetőt és még annál is többet megtett, hogy Angéla Vicario már éltében halott legyen, de szándékát a saját lánya hiúsította meg, mivel soha nem csinált titkot az őt ért sze- rencsédenségből. Ellenkezőleg: mindenkinek, aki csak hallani akarta, elmesélte, hogyan történt az eset, a legkisebb részletekig, kivéve azt az egyet, ami később sem derült ki soha: hogy valójában ki rontotta meg, hogyan történt, és mikor; mert azt, hogy Santiago Nasar tette volna, senki se hitte el. Két egymástól távoli világhoz tartoztak ők ketten. Soha senki se látta őket együtt, még kevésbé kettesben. Santiago Nasar büszkébb volt annál, hogy észrevegye. „Az a tyúkeszű unokahúgod” - mondta mindig, amikor valamiért szóba került. Egyébként, ahogy mondani szoktuk róla, ő afféle tyúkleső karvaly volt. Egyedül járt, mint az apja, és ahány kóbor cselédlány csak felbukkant a környező hegyekben, mindet lekapta a láEgy előre bejelentett gyilkosság krónikája Gabriel García Márquez 23. rész bárói, de nem tudtunk róla, hogy a faluban bárkivel is dolga lett volna, kivéve a Flóra Miguellel fenntartott formális kapcsolatát, meg azt a másik jóval viharosabbat Maria Alejandrina Cervan- tesszel, mely tizennégy hónapig tartó őrület volt. A legelterjedtebb-talán mert a legrosszindulatúbb-verzió az volt, hogy Angéla Vicario fedezni akarta az igazi szeretőjét, és azért választotta Santiago Nasar nevét, mert nem gondolta volna, hogy a két bátyja neki mer menni. Magam is megpróbáltam kihúzni belőle az igazságot, amikor másodszor meglátogattam, és vittem magammal a gondosan felsorakoztatott érveimet, de ő csak felpillantott a hímzéséből, és máris visszaverte mindet. - Ne erőlködj - mondta. - Ő volt. Minden egyebet készségesen elmesélt, egészen a nászéjszakán bekövetkezett összeomlásig. Elmondta, hogy a barátnői kioktatták: addig itassa a férjét az ágyban, amíg holtrészeg nem lesz, csináljon úgy, mintha sokkal jobban szégyelíné magát, mint a valóságban, hogy a férje oltsa el a lámpát, mossa meg magát egy jó erős timsóoldattal, amitől olyan lesz, mint egy szűzlány, és kenje be a lepedőt krómvörössel, hogy másnap reggel, mint újdonsült asszony, kirakhassa az udvarába. Két dolgot azonban kihagytak a számításból a ravasz tanácsadók: azt, hogy Bayardo San Román az átlagnál sokkal jobban bírja az italt, és hogy Angéla Vicario az anyja által beleplántált korlátoltság mélyén a szín tiszta becsület magvát rejteget i. „Nem csináltam meg semmit, amit mondtak - mesélte -, mert minél többet gondolkodtam róla, annál inkább beláttam, hogy milyen nagy disznóság, és ilyet nem szabad megtenni senkivel, és legkevésbé azzal a szerencsétlen emberrel, aki elvett feleségül.” így aztán ellenkezés nélkül hagyta, hogy a kivilágított hálószobában levetkőztessék, immár túl minden tanult félelmen, amely tönkretette az életét. „Egy csöppet sem volt nehéz - mondta -, mert el voltam szánva a halálra.” V alójában azért beszélt üyen nyíltan, szégyenkezés nélkül az őt ért csapásról, hogy eltitkolja azt a másik, igazi csapást, amely miatt magában gyötrődött. Amíg rá nem szánta magát, hogy nekem elmesélje, senki sem tudta, még csak nem is gyanította, hogy amióta visszavitte a szüleihez, Bayardo San Román végleg belépett az életébe. Az voít a kegyelemdöfés. „Egyszer csak, ahogy az anyám elkezdett ütn i, őt láttam magam előtt” - m< 11 rdta. Az ökölcsapások is kevés bé fájtak, mert tudta, hogy őmiatta verik. Akkor is őrá gondolt, némiképpen megrökönyödve magán, amikor az ebédlő d íványára borulva zokogott. „Nt m a verés miatt sírtam, és nem is amiatt, ami történt - mo adta, hanem őt sirattam.” És aztán is rá gondolt, miközben az anyja ámika-tinktúrás borogatást tett az arcára, meg amikor kiáltozni kezdtek az utcán és félreverték a harangokat, majd bejött az anyja, és azt mondta, hogy alhat már, mert túl vannak a nehezén. Aztán hosszú időn át gondolt rá, minden remény nélkül, mígnem egyszer el kellett kísérnie az anyját a riohachai kórház szemészetére. Útközben betértek a kikötői szállóba, amelynek ismerték a tulajdonosát, és Púra Vicario a szálló bárjában egy pohár vizet kért. Miközben a vizet itta, háttal a lányának, Angéla Vicario a terem tükörfalán megpillantotta a saját megelevenedett gondolatát. Elakadt a lélegzete, hátrafordult: Bayardo San Román ott ment el mellette, de nem vette észre: már kint is volt az utcán. Angéla Vicario összetört szívvel fordult vissza az anyja felé. Púra Vicario, aki közben kiitta a poharát, a ruhája ujjával megtörölte a száját, és a pult mellől mosolyogva nézett rá az új szemüvegével. Angéla Vicario most először, amióta megszületett, ebben a mosolyban látta meg az anyját a maga valójában: egy szegény asszony, aki egész életét feláldozta a saját hibái oltárán. „A pokolba” - mondta magában. Úgy felzaklatta a látvány, hogy hazafelé menet az egész utat hangosan végigénekelte, otthon pedig rávetette magát az ágyra, és három napig sírt egyfolytában. De utána újjászületett. „Egészen belebolondultam-mondta. -Végleg és menthetetlenül.” Ha csak lehunyta a szemét, őt látta maga előtt, a tenger hangjában az ő lélegzését hallotta, éjfélkor arra riadt fel az ágyában, hogy az ő forró testét érzi maga mellett. így telt el egy hét, örökös zaklatottságban. Aztán leült, és megírta neki az első levelet. (folytatjuk)
