Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-04-23 / 17. szám
Kultúra 1997. április 23. 13 Jean-Pierre Vasarely: „Fantasztikus csalássorozat bontakozott ki a szemünk előtt” A Vasarely-hagyaték sorsa A Vasarely Alapítvány épülete Aix-en-Provence-ban KisTibor Szűk családi körben Párizsban eltemették Victor Vasarelyt, a század képzőművészetének egyik meghatározó személyiségét. Fia, Jean-Pierre Vasarely, aki maga is ismert alkotóművész, az életmű magyar vonatkozásairól, illetve az aix- en-provence-i Vasarely Alapítvány körüli botrányokról beszél. A magyarországi két Vasarely Múzeum - a pécsi és a budapesti - sorsát milyen módon érinti édesapja halála? Ez a két múzeum a Vasarely- életmű fontos darabjait mutatja be, ezek nélkül csonka lenne az életmű. A családot érthető módon foglalkoztatja e két létesítmény jövője, és bizonyosak vagyunk abban, hogy ez a jövő biztosított. Édesapámnak négy múzeuma van a világon. A magyarországi Vasarely- művek sorsa egyáltalán nem közömbös számunkra, hiszen Vasarely magyar ember volt, egész életében magyarnak tartotta magát, így azt szeretnénk, hogy a magyarországi Vasa- rely-létesítmények jövője hosszú távon is minden formában garantált legyen. Erre vonatkozólag vannak már konkrét elképzelései a családnak? Be kell vallanom, hogy még nincsenek körülhatárolt elképzeléseink. Most ugyanis szinte minden figyelmünket a délfranciaországi alapítvány sorsa köti le. Ennek rendezése most a legsürgetőbb. Hogyan látja a franciaországi Vasarely Alapítvány helyzetét? Mi okozta a pénzügyi zűrzavart? Az aix-en-provence-i alapítvány szomorú história. A család ez esetben egy kiterjedt csalás áldozatául esett. Mindez 1981 és 1993 között történt, amikor az ottani Vasarely Alapítvány az Aix-Marseille III. egyetem irányítása alatt állt az alapító okirat értelmében. Ez gondoskodott működéséről, mégpedig bizonyos Charles DebSasch dékán irányításával. A család annak idején úgy gondolta, hogy ez a felállás garanciát jelenthet számunkra. Be kell látnunk, tévedtünk. Az alapítvány elnöke - Debbasch úr - ugyanis a szóban forgó időszakban sok képet eltulajdonított. Ez csak édesanyám halála után, 1990-ben vált világossá számunkra, amikor hozzáfértünk az alapítvány levelezéséhez. Egy fantasztikus méretű csalássorozat bontakozott ki a szemünk előtt. Képek tömege tűnt el ebben a bő egy évtizedben, mégpedig az adóhatóság megállapítása szerint összesen 42 millió frank értékben. Ráadásul az alapítvány működésében is csaknem 20 millió frankos hiány keletkezett. Ez a dél-franciaországi alapítvány központi helyet foglal el a Vasareiy-életmű gondozásában. Édesapám ennek az intézménynek valóban rendkívüli jelentőséget tulajdonított. Több száz mű van itt elhelyezve, hozzávetőleg 5000 négyzetméteres alapterületen. Édesapám azt remélte létrehozásakor, hogy ezekkel a művekkel hozzájárulhat a kulturális neveléshez. A létesítményt Jasques Chirac mai államfő, akkori miniszterelnök nyitotta meg 1976-ban egy gyönyörű domboldalon, nem messze attól a helytől, ahol annak idején Cézanne élt. A Vasarely Alapítvány azóta Provence egyik kulturális és turisztikai látványosságává nőtte ki magát. Sajnos, a legutóbbi években a létesítményt többször be kellett hosszabb-rövidebb időre zárni, legutóbb ez év elején is. Milyen lehetőségeket lát az alapítvány megmentésére? Több lehetőség kínálkozik, és számunkra nyilvánvalónak látszik, hogy a Vasareiy-életmű bemutatása a jövőben is megoldható lesz Provence-ban. Folyik az igazságügyi eljárás az előbb említett kiterjedt csalás ügyében. Debbasch úrnak felelnie kell azért, hogy olyan képekkel manipulált, amelyek nem voltak a tulajdonában. A 42 millió frankos csalást szankcionálnia kell az igazságszolgáltatásnak. Nagy fejtörést okoz a 20 milliós deficit is, ami szintén az alapítvány egyetemi irányítása alatt keletkezett. Ez a teher azonban most miránk hárul, ami nyilván igazságtalan dolog. Most különféle jogi, adóügyi, pénzügyi, kulturális és egyéb hatósági érdeklődés és megfontolás tárgya a Vasarely Alapítvány. Várhatóan hosszú és bonyolult tárgyalások és eljárások következnek. Minthogy az egyik érintett fél egyetem, ez tovább nehezíti számunkra a dolgokat, mert Franciaországban egy egyetem megtámadása jogi úton szinte lehetetlen vállalkozás. Ezek az emberek minden módon védekeznek, és ezt nem is róhatjuk fel nekik. De azért annak nyilvánvalónak kell lennie, hogy a bajokért Debbasch és társai viselik a felelősséget. Hogyan telt Victor Vasarely életének utolsó időszaka? Sok mendemonda keringett az elmúlt hónapokban szellemi és fizikai állapotának gyors romlásáról. Édesapám szellemi hanyatlása karácsony óta volt érzékelhető. Közvetlenül ezt megelőzően még több magyar látogatót fogadott, és nagyon jól emlékszem, hogy magyar dalokat énekelt velük. Nagyon szerette a magyar népdalokat és fantasztikus memóriája volt, sok magyar versre és népdalra emlékezett; főleg a szerelmi költészet alkotásai maradtak meg emlékezetében. A régmúlt eseményeire pedig sokkal jobban emlékezett, mint a közelmúlt történéseire. Utolsó hónapjaiban, éveiben rendkívül foglalkoztatták magyarországi ifjúságának eseményei. Megrendítő volt a család számára, hogy egyik magyar ismerősünk 24 órával a halála előtt még magyar dalokat dúdolt édesapám fülébe. Biztos vagyok benne, hogy megértette. Heti kultúra Könyvespolc Ág Tibor Barsi Ernő Roncsol László Kemény a föld a patonyi határba’ Amikor patonyi történelmi kutatásaimat 1985 októberétől megkezdtem, figyelmem a falu népzenei hagyományaira is kiterjedt, noha az ottaniak rendre azt mondták, hogy hiába is kérdezősködöm, nem énekel ott már senki, különösen népdalokat nem. Rég polgárosít a település, magyarázták a tanultabbak, s ha voltak népdalai, elfelejtődtek, manapság legföljebb a magyar nóta járja, az sem gyakran, mert ugyan hol, mikor és kicsoda találna éneklő alkalmat ebben a mi sok vesződséget követelő életünkben. Számomra külön öröm és ajándék, hogy patonyi kutatásaimhoz két régi barátomat hívhattam segítségül. Ág Tibort a pozsonyi Ifjú Szívek Dal- és Táncegyüttes alapító tagjaként ismertem meg, igazgatónk és karnagyunk volt évekig, majd barátok lettünk, Barsi Ernő pedig mint egykori sárospataki diák, a református gimnázium és teológia, valamint a Budapesti Zeneművészeti Főiskola végzettje, a 450 éves pataki intézmény zenei életének monográfusa nőtt először a szívemhez. Az iskola jubileumán mindketten szóhoz jutottunk, ő kis hegedűhangversenyt adott akkor, s midőn a sors szeszélye egy győri kutatócsoport tagjaként Patonyba vetette, mint régi barátok láthattunk munkához. íme, triumvirátusunk szorgalmának első gyümölcsei! Az olvasónak azt is tudnia kell, hogy kiváló tudósunk, Ág Tibor akkor már három éve a diósförgepatonyi vegyes kart, a mintegy negyventagú Barátság Kórust vezényelte, míg Barsi Ernő a Győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola tanszékvezető tanára volt, s 1986 késő őszén kezdett ismerkedni felső-csallóközi településünkkel. Ág Tibor újra rögzítette Ilon néni dalkészletét, s az immár bizonytalanul intonáló idős asszony dallamainak lejegyzésénél mindkét felvételt igénybe vette. Később más adatközlőket is fölkutatott, Barsi Ernő pedig alkalomhoz kötött és gyermekdalokat szedett kalászba. Az utóbbiakat mindjárt el is vitte a patonyi óvodába, s a falu legkisebbjeit megtanította rájuk. A gyermekek azóta is kedvvel játsszák és éneklik, amit kiváló barátunk révén őseiktől örökül nyertek. A patonyi anyagot már a győri főiskola gyakorlóiskolájának növendékei is tudják, s a patonyi kórus kétszer is találkozott Barsi Ernő szülőfalujának, az Eger környéki Sálynak énekkarával. - Lám, milyen egyszerű fölélesztenünk egy félholt helyi kulturális hagyományt! Regény L azaro Aponte ezredes felkísérte őket a házba, majd Dionisio Iguarán doktor is utánuk ment az öszvérén, mellyel a sürgős esetekhez szokta vitetni magát. Amikor már nem tűzött olyan erősen a nap, a községháza két embere lehozta a dombról Ba- yardo San Románt a függőágyában, melyet egy rúd két végére akasztottak fel; ott feküdt, a feje búbjáig betakarva, körülötte a siratóasszonyok kara. Magdaléna Olivér azt hitte, halott. - Col- lons de déu -kiáltott fel. - Ezért is milyen kár! Bayardo San Románt megint csak az alkohol döntötte le a lábáról, de alig volt hihető, hogy él, mert a jobb karja lelógott a függőágyról és a földet súrolta, és valahányszor az anyja visszarakta a függőágyba, újra meg újra kibukott belőle, úgyhogy a szakadék szélétől a hajóidig egy hosszú csíkot húzott a porba. Bayardo San Román, az áldozat, ezt a kézjegyet hagyta nekünk emlékbe. A villa úgy állt, ahogy elhagyták. Az öcséim és én a vakációk alatti éjszakai csatangolásaink során néha felmentünk körülnézni, és az elhagyatott szobákban minden alkalommal kevesebb használható holmit találtunk. Egy ízben ráakadtunk arra a kis kézitáskára, amelyért Angéla Vicario a nászéjszakán elszalasztott valaEgy előre bejelentett gyilkosság krónikája Gabriel García Márquez 22. rész kit az anyjához, de nem tulajdonítottunk jelentőséget neki. Úgy láttuk, hogy a szokásos női holmi: tisztálkodó és szépítőszerek vannak benne, és csak akkor tudtam meg, hogy mire kellettek valójában, amikor Angéla Vicario hosszú évek múlva elmesélte nekem, hogy miféle bábatrük- kökkel készült becsapni a férjét. Ezt az egyeden nyomot hagyta maga után a házban, melyet férjes asszonyként öt órán át mondhatott magáénak. Jó néhány év múlva, amikor újra visszatértem, hogy e krónikához az utolsó tanúkat megkeressem, Yolan- da Xius boldogságának már a zsarátnokai is semmivé lettek. A tárgyak lassan eltünedeztek, noha Lázaro Aponte ezredes dü- hödten őriztette őket; még az a hatajtós, csupa tükör ruhásszekrény is, melyet a mompoxi mesterdalnokoknak ott helyben kellett összeállítaniuk, mert nem fért be az ajtón. Az öreg Xius eleinte nagyon örült a dolognak, mert arra gondolt, hogy a felesége mesterkedik a túlvilágról, ő veszi vissza a holmiját. Lázaro Aponte ezredes csúfolta is érte eleget. De egy este az az ödete támadt, hogy egy spiritiszta misével próbáljon meg fényt deríteni a rejtélyre, és Yolanda Xius lelke saját kezűleg erősítette meg, hogy csakugyan ő hordja el a boldogság limlomját, abba a házba, ahol a halálban lakik. A ház kezdett szétmállani. Az esküvői kocsi lassan darabokra hullott a kapu előtt és végül csak az eső- és napverte, tönkrerothadt váz maradt meg belőle. A gazdájáról sok éven át nem lehetett tudni semmit. A jegyzőkönyvben az ő vallomása is szerepel, de olyan rövid és formális, mint amit az utolsó percben ütöttek össze, hogy eleget tegyenek az előírásnak. Azzal az egy alkalommal, amikor huszonhárom év múlva megpróbáltam beszélni vele, meglehetősen agresszíven viselkedett, és nem volt hajlandó elárulni semmi olyat, ami egy kicsit is segített volna tisztázni a drámában játszott szerepét. Egyébként a szülei se tudtak sokkal többet, és arról sem volt fogalmuk, hogy mi keresnivalója lehetett egy ilyen isten háta mögötti faluban, azonkívül, hogy elvegyen egy lányt, akit még sosem látott. Angéla Vicarióról viszont olykorolykor lehetett hallani, és a távolság mindent megszépített. Az apáca húgom egy időben Felső- Guajirába járt térőutakra az utolsó bálványimádók közé, és mindig elidőzött nála egy keveset abban a Karib-tenger sójától kiszikkadt faluban, ahova az anyja elvitte, hogy élve eltemesse. „Üdvözöl az unokahúgod” - mondta, valahányszor hazajött. Margót húgom, aki az első években szintén járt hozzá, elmesélte, hogy vettek egy vályogtéglából épült házat, tágas udvara van, amelyet jól át tud járni a szellő; csak egy baj van a házzal: azokon az éjszakákon, amikor nagy a dagály, kiöntenek a vécék, és a halak reggelre ott ugrándoznak a hálószobában. Mindazok, akik akkoriban látták, azt mesélték, hogy föl se néz a hímzőgépről, mellyel mesteri tudással bánik, és hogy a szorgos munka meghozta számára a feledést. T f néhány év múlva, I a kétségek korI I 1 szakában, amikor azon igyekezve, hogy megértsek valamit magamból, lexikonokat és orvosi könyveket árultam a La Guajira- i falvakban, egyszer még abba az indiánfészekbe is elvetődtem. Egy tengerparti ház ablakában, a legforróbb órában egy félgyászba öltözött nőt pillantottam meg, amint a hímzőgép fölé hajol: drótkeretes szemüveg volt rajta, hajában sárgásfehér csíkok, a feje felett pedig, egy kalitkában, egy buzgón éneklő kanárimadár. Ahogy így elnéztem ezt az ablakkeretbe foglalt idillt, nem akartam hinni a szememnek, hogy csakugyan ő az, mert nehéz volt felismernem, hogy az élet ennyire hasonlíthat egy ponyvaregényhez. Pedig ő volt az: Ángela Vicario, huszonhárom évvel a dráma után. Ugyanúgy fogadott, ahogy régen: mint egy ritkán felbukkanó rokont, és a kérdéseimre nagyon értelmes válaszokat adott, melyekből az is kiderült, hogy van humorérzéke. Alig akartam elhinni, hogy ő az, olyan bölcs volt és szellemes. A legjobban az lepett meg, ahogyan eljutott addig, hogy megértse a saját életét. Néhány perc múlva már nem is hatott olyan öregnek, mint első látásra, hanem majdnem olyan fiatalnak, mint ahogy az emlékezetemben élt, és már semmi köze sem volt ahhoz a lányhoz, akit húszéves korában erővel hozzáadtak valakihez, akit nem szeretett. (folytatjuk)
