Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1997-04-23 / 17. szám

Szlovákiai magyar családi magazin Melléklet Rimaszombat, a történelmi Gömör központja, jelenleg is járási székhely. Riport Látogatóban Frízföldön, a leghagyomány- őrzőbb polgárok között. 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. április 26-tól május 2-ig Vajon honnan erednek a „Felvidéki Polgári Mozgalom” röplapjai? Trükköm, trükköm Miklósi Péter___________________ Ezúttal a dátum is lényeges: 1997. április 16-án a Magyar Ko­alíció pártjai rendkívüli sajtóér­tekezleten elhatárolódtak azok­tól a minap Rimaszombatban felbukkant röplapoktól, amelye­ket a sosemvolt „Felvidéki Pol­gári Mozgalom” jegyez; s amely egy 1998januárjától létesítendő felvidéki autonómia, illetve az ezzel kapcsolatos machinációk támogatására buzdít - stiliszti- kailag sokat sejtető szlovakiz- musokkal. A dolog célja vilá­gos: a szlovákok és a szlovákiai magyarok, illetve a Szlovákia és Magyarország közötti feszült­séggerjesztés nyilvánvaló szán­déka. Ennyivel - és persze a legfőbb ügyésznek címzett, is­meretlen tettes ellen szóló föl­jelentéssel - előzetesen akár le­zárható lenne az egész, feltéve, ha ez nem egy újabb epizódja volna a hétköznapjainkat ides­tova két esztendeje belengő, ti- tokzatoskodó, kisded játékok­nak. Mert a csodaországi kalan­dokban sincs annyi trükk, mint amennyi Szlovákiában fellel­hető 1995 augusztusa óta... Akkor, egyesős, nyárvégi napon történt ugyanis, hogy az államfő fia, ifj. Michal Kovác először lei­tatta és vesén rugdalta önmagát, majd a hecc kedvéért önelrabol­ta magát az ausztriai Hamburg­ba. S azóta csőstül szakadnak a nyakunkba az ámulatosabbnál ámulatosabb sztorik. Nem soro­lom fel mind, pusztán mazsoláz- gatok közöttük, ha szóba hozom például a Rudolf Báláz beszter­cebányai püspök lejáratását szolgáló és törvénytelen házku­tatással, telefonlehallgatással fűszerezett képlopási affért, ha megemlítem a Gaulieder-ügyet, aki úgy tudott saját kezűleg borí­tékot címezni, hogy nem ő rótta rá a csalásról árulkodó betűket az inkriminált kopertára, majd a ködbe vesző nyomozati eljárás szerint még saját házának tomá­Csőstül szakadnak a nyakunkba az ámulatos sztorik. cát is bedurrantotta némi rob­banóanyaggal. De kereken egy esztendeje állítólag Róbert Re­miás is önmaga tehetett arról, hogy bennégett az alatta felrob­bant gépkocsiban; mint ahogy a Kereszténydemokrata Mozga­lom legutóbbi nagygyűlésén, a téglamezei sportcsarnok lelátó­ján meg klotyóján talált több ki­ló robbanószer esetében is személyesen Ján Camogursky, a KDM elnöke a ludas. Ehhez ké­pest még a bűvésziskola elemi­jében is csak ujjgyakorlatnak számít egy nemlétező szervezet röplapjait, a szó szoros értelmé­ben, piacra dobni. A rimaszom­bati piacon. Nos, bárminő cselfogás csupán addig klassz bohóctréfa, amíg az valóban trükk. Ám ha tükröd SIStematikusan felfedi a trük­köd, akkor jobb előjönni a far- bával s kimondani: Szlovákiá­ban már csak részben működik a parlamenti demokrácia, he­lyette inkább a „titkosszolgálati demokrácia” van elhatalmaso- dóban. Persze, egy ponton van a dolognak sajátos logikája is, hi­szen általában az játszadozik, akinek pénze van, és hát az ves­se rám az első követ, aki tagadni merészeli, hogy nálunk bizony tejben-vajban fürdik a Szlovák Információs Szolgálat. Tavaly „csak” 750 milliót kapott az álla­mi költségvetésből (az adófize­tők pénzéből!), az idén viszont már 990 millió 427 ezer koroná­val sáfárkodhat Iván Lexa csu- paszem-csupafül-csupakéz csa­pata. Ennyiből busásan futja mindenre: robbantókra, provo- katőrökre, az emlékeikben csak egy-másfél esztendő elmúltával kapisgálni kezdő eltitkolt ta­núkra és egyéb epizodistákra. Úgy tűnik, a kormányfő egye­lőre élvezi a sok trükköt, elvégre aki kis híján egymilliárdot sza­vaztat meg ilyesmire, az nyilván tudja, miért teszi... De mi lesz, ha majd egyszer kiborul a serb- li?! Nem lenne üdvösebb - a még nagyobb balhét elkerülendő - már mielőbb odatartani a lelep­lező tükröt a trükkök vándormu­tatványosai elé? Vezércikk A csoda három napja KÖVESD! KÁROLY _______________ Ép pen arra készültem, hogy kisvártatva rálépek a század egyik csodájára, a mozgó­lépcsőre, amely a föld gyomrá­ból majd könnyedén felsuhan velem a napvilágra, amikor az előttem haladó pasas megtor­pan, mond egy cifrát a város polgármesterére, s egy jobbos kanyarvétel után elindul a lépcsőn felfelé - gyalog. Na persze, megállt a nyavalyás, s pont az orrom előtt. Ilyen az én formám. Nem sokáig cso­dálkozom, felslattyogok én is gyalog, miközben arra gondo­lok, vajon miért szidja ez a jó­ember éppen a polgármestert, amikor tudnivaló, hogy ellen­zékiként került a székébe, s az ellentábor ott tart be neki, ahol csak tud. Fönt, a megállóban, természe­tesen tömeg. Begördül a troli, a század másik csodája, mely­re némi könyökharc után fel­préselem magam, s miközben dugóhúzó alakba csavarodva rázódom a munkahelyem felé, van időm átböngészni a városi közlekedés dolgozóinak ab­lakra ragasztott röpiratát, amely arról tudósít, hogy sztrájkkészültségben vannak. Ők már nem hisznek a csodák­ban, csak annyit akarnak, hogy javuljanak a viszonyaik, és polgárhoz méltóan utazhas­sanak a polgárok s nem - elné­zést, szó szerint idézem- „marhaként”. S bár nem érzem magam se marhának, se ba­romnak (e szinonimák olvas­hatók a „dobytok” kifejezés magyar megfelelőiként a szlo­vák-magyar szótárban), pedig meglehet, sőt biztos, hogy egyesek-ötmilliomod ma­gammal - annak tartanak, mi több, az lenne a csoda, ha nem annak tartanának, hiszen megtehetik a hatalom magasá­ból (meg aztán ötmilliomod magammal az is vagyok, hogy ott lehetnek), azért a csoda at­tól még csoda marad. Amely idestova három éve tart, s amely csak nem akar elmúlni, s felváltani magát olyan köz­hasznú, hétköznapi kifejezé­sekkel, mint teszem azt: tisz­tességes munka, közmorál, jogegyenlőség, netán szorga­lom, némi értékrend és társa­dalmi hierarchia, mely fogal­mak tudnivaló, hogy előrevi­szik a társadalmakat. A csodák legfeljebb arra valók, hogy tá- tott szájjal bámuljuk; a többit meg majd a Mikulás bácsi meg a Jézuska meg a vasorrú bába meg a Kardos elvtárs... Esetleg a titkosszolgálat. Majd ők elin­tézik. A maguk módján. Példá­ul tagságunkat, mely a hátuk közepére se kell. A szöveg cso­dálatos: igen, mi azon va­gyunk, mindent megteszünk, dehát. Dehát ki tehet arról, hogy robbantgató ügynököket küldöz a rohadt Nyugat a nya­kunkra meg krumplibogarat, hogy lassan minden szomszéd ellenünk fordul, hogy nem hisznek a csodálatos meséink­nek. Pedig mi munka van ben­nük! Hogy fogunk csodálkozni ebben a csodás világban, ha majd úgy járunk, mint az a szlovák focista, aki az angol kupa elődöntőjén tíz perc alatt kiállíttatta magát a bíróval. Pe­dig szegény semmit sem csi­nált: éppen csak elrúgta a lab­dát sípszó után, majd a mezé­nél fogva földre rántotta az el­lenfelét. Két sárga után piros lap, hiába, meg kell szoknia, hogy ott másképp fütyülnek, mint itt. Pedig a koreográfia csodás volt: a meccs szüneté­ben sugározta a „független” tévéállomások egyike az új, „független” rádió felavatását, s ott megvillogtatták kissé focis­tánkat is. Ki tudhatta azt előre, hogy mire itt tündököl, ott már ki lesz állítva? Az ember legfel­jebb elmélázhatott, mennyit kereshet Szlovákia láttatásá- ért, az alulfizetett angol ligá­ban, ha itthon (s még be is vall­ja a nyilvánosság előtt) nem­igen fizet adót. Persze, úgy is járhatunk, mint a Sipox nevű cég, melyet úgy eltemettek a tévében a minap, hogy annál már csak a revitalizációs feltá­masztása (banki megtámoga- tása) lesz csodásabb hamaro­san. Aztán csodálkozhatunk, hogy a csodálatos makrogaz­dasági mutatóink dacára mi­lyen gyatra a vásárlóerőnk... Prikler László felvétele A tűzfal poétikája

Next

/
Thumbnails
Contents