Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-04-23 / 17. szám
Szlovákiai magyar családi magazin Melléklet Rimaszombat, a történelmi Gömör központja, jelenleg is járási székhely. Riport Látogatóban Frízföldön, a leghagyomány- őrzőbb polgárok között. 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. április 26-tól május 2-ig Vajon honnan erednek a „Felvidéki Polgári Mozgalom” röplapjai? Trükköm, trükköm Miklósi Péter___________________ Ezúttal a dátum is lényeges: 1997. április 16-án a Magyar Koalíció pártjai rendkívüli sajtóértekezleten elhatárolódtak azoktól a minap Rimaszombatban felbukkant röplapoktól, amelyeket a sosemvolt „Felvidéki Polgári Mozgalom” jegyez; s amely egy 1998januárjától létesítendő felvidéki autonómia, illetve az ezzel kapcsolatos machinációk támogatására buzdít - stiliszti- kailag sokat sejtető szlovakiz- musokkal. A dolog célja világos: a szlovákok és a szlovákiai magyarok, illetve a Szlovákia és Magyarország közötti feszültséggerjesztés nyilvánvaló szándéka. Ennyivel - és persze a legfőbb ügyésznek címzett, ismeretlen tettes ellen szóló följelentéssel - előzetesen akár lezárható lenne az egész, feltéve, ha ez nem egy újabb epizódja volna a hétköznapjainkat idestova két esztendeje belengő, ti- tokzatoskodó, kisded játékoknak. Mert a csodaországi kalandokban sincs annyi trükk, mint amennyi Szlovákiában fellelhető 1995 augusztusa óta... Akkor, egyesős, nyárvégi napon történt ugyanis, hogy az államfő fia, ifj. Michal Kovác először leitatta és vesén rugdalta önmagát, majd a hecc kedvéért önelrabolta magát az ausztriai Hamburgba. S azóta csőstül szakadnak a nyakunkba az ámulatosabbnál ámulatosabb sztorik. Nem sorolom fel mind, pusztán mazsoláz- gatok közöttük, ha szóba hozom például a Rudolf Báláz besztercebányai püspök lejáratását szolgáló és törvénytelen házkutatással, telefonlehallgatással fűszerezett képlopási affért, ha megemlítem a Gaulieder-ügyet, aki úgy tudott saját kezűleg borítékot címezni, hogy nem ő rótta rá a csalásról árulkodó betűket az inkriminált kopertára, majd a ködbe vesző nyomozati eljárás szerint még saját házának tomáCsőstül szakadnak a nyakunkba az ámulatos sztorik. cát is bedurrantotta némi robbanóanyaggal. De kereken egy esztendeje állítólag Róbert Remiás is önmaga tehetett arról, hogy bennégett az alatta felrobbant gépkocsiban; mint ahogy a Kereszténydemokrata Mozgalom legutóbbi nagygyűlésén, a téglamezei sportcsarnok lelátóján meg klotyóján talált több kiló robbanószer esetében is személyesen Ján Camogursky, a KDM elnöke a ludas. Ehhez képest még a bűvésziskola elemijében is csak ujjgyakorlatnak számít egy nemlétező szervezet röplapjait, a szó szoros értelmében, piacra dobni. A rimaszombati piacon. Nos, bárminő cselfogás csupán addig klassz bohóctréfa, amíg az valóban trükk. Ám ha tükröd SIStematikusan felfedi a trükköd, akkor jobb előjönni a far- bával s kimondani: Szlovákiában már csak részben működik a parlamenti demokrácia, helyette inkább a „titkosszolgálati demokrácia” van elhatalmaso- dóban. Persze, egy ponton van a dolognak sajátos logikája is, hiszen általában az játszadozik, akinek pénze van, és hát az vesse rám az első követ, aki tagadni merészeli, hogy nálunk bizony tejben-vajban fürdik a Szlovák Információs Szolgálat. Tavaly „csak” 750 milliót kapott az állami költségvetésből (az adófizetők pénzéből!), az idén viszont már 990 millió 427 ezer koronával sáfárkodhat Iván Lexa csu- paszem-csupafül-csupakéz csapata. Ennyiből busásan futja mindenre: robbantókra, provo- katőrökre, az emlékeikben csak egy-másfél esztendő elmúltával kapisgálni kezdő eltitkolt tanúkra és egyéb epizodistákra. Úgy tűnik, a kormányfő egyelőre élvezi a sok trükköt, elvégre aki kis híján egymilliárdot szavaztat meg ilyesmire, az nyilván tudja, miért teszi... De mi lesz, ha majd egyszer kiborul a serb- li?! Nem lenne üdvösebb - a még nagyobb balhét elkerülendő - már mielőbb odatartani a leleplező tükröt a trükkök vándormutatványosai elé? Vezércikk A csoda három napja KÖVESD! KÁROLY _______________ Ép pen arra készültem, hogy kisvártatva rálépek a század egyik csodájára, a mozgólépcsőre, amely a föld gyomrából majd könnyedén felsuhan velem a napvilágra, amikor az előttem haladó pasas megtorpan, mond egy cifrát a város polgármesterére, s egy jobbos kanyarvétel után elindul a lépcsőn felfelé - gyalog. Na persze, megállt a nyavalyás, s pont az orrom előtt. Ilyen az én formám. Nem sokáig csodálkozom, felslattyogok én is gyalog, miközben arra gondolok, vajon miért szidja ez a jóember éppen a polgármestert, amikor tudnivaló, hogy ellenzékiként került a székébe, s az ellentábor ott tart be neki, ahol csak tud. Fönt, a megállóban, természetesen tömeg. Begördül a troli, a század másik csodája, melyre némi könyökharc után felpréselem magam, s miközben dugóhúzó alakba csavarodva rázódom a munkahelyem felé, van időm átböngészni a városi közlekedés dolgozóinak ablakra ragasztott röpiratát, amely arról tudósít, hogy sztrájkkészültségben vannak. Ők már nem hisznek a csodákban, csak annyit akarnak, hogy javuljanak a viszonyaik, és polgárhoz méltóan utazhassanak a polgárok s nem - elnézést, szó szerint idézem- „marhaként”. S bár nem érzem magam se marhának, se baromnak (e szinonimák olvashatók a „dobytok” kifejezés magyar megfelelőiként a szlovák-magyar szótárban), pedig meglehet, sőt biztos, hogy egyesek-ötmilliomod magammal - annak tartanak, mi több, az lenne a csoda, ha nem annak tartanának, hiszen megtehetik a hatalom magasából (meg aztán ötmilliomod magammal az is vagyok, hogy ott lehetnek), azért a csoda attól még csoda marad. Amely idestova három éve tart, s amely csak nem akar elmúlni, s felváltani magát olyan közhasznú, hétköznapi kifejezésekkel, mint teszem azt: tisztességes munka, közmorál, jogegyenlőség, netán szorgalom, némi értékrend és társadalmi hierarchia, mely fogalmak tudnivaló, hogy előreviszik a társadalmakat. A csodák legfeljebb arra valók, hogy tá- tott szájjal bámuljuk; a többit meg majd a Mikulás bácsi meg a Jézuska meg a vasorrú bába meg a Kardos elvtárs... Esetleg a titkosszolgálat. Majd ők elintézik. A maguk módján. Például tagságunkat, mely a hátuk közepére se kell. A szöveg csodálatos: igen, mi azon vagyunk, mindent megteszünk, dehát. Dehát ki tehet arról, hogy robbantgató ügynököket küldöz a rohadt Nyugat a nyakunkra meg krumplibogarat, hogy lassan minden szomszéd ellenünk fordul, hogy nem hisznek a csodálatos meséinknek. Pedig mi munka van bennük! Hogy fogunk csodálkozni ebben a csodás világban, ha majd úgy járunk, mint az a szlovák focista, aki az angol kupa elődöntőjén tíz perc alatt kiállíttatta magát a bíróval. Pedig szegény semmit sem csinált: éppen csak elrúgta a labdát sípszó után, majd a mezénél fogva földre rántotta az ellenfelét. Két sárga után piros lap, hiába, meg kell szoknia, hogy ott másképp fütyülnek, mint itt. Pedig a koreográfia csodás volt: a meccs szünetében sugározta a „független” tévéállomások egyike az új, „független” rádió felavatását, s ott megvillogtatták kissé focistánkat is. Ki tudhatta azt előre, hogy mire itt tündököl, ott már ki lesz állítva? Az ember legfeljebb elmélázhatott, mennyit kereshet Szlovákia láttatásá- ért, az alulfizetett angol ligában, ha itthon (s még be is vallja a nyilvánosság előtt) nemigen fizet adót. Persze, úgy is járhatunk, mint a Sipox nevű cég, melyet úgy eltemettek a tévében a minap, hogy annál már csak a revitalizációs feltámasztása (banki megtámoga- tása) lesz csodásabb hamarosan. Aztán csodálkozhatunk, hogy a csodálatos makrogazdasági mutatóink dacára milyen gyatra a vásárlóerőnk... Prikler László felvétele A tűzfal poétikája
