Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-04-09 / 15. szám
12 1997. április 9. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Ha ölni kell Aki látta Alán Parker Lángoló Mississippi című filmjét, nehezen felejthető képet kapott az USA déli államában a hatvanas években még jócskán meglévő faji ellentétekről. Aki pedig figyelemmel kíséri a kilencvenes évek eseményeit, nem lepődik meg azon, hogy a Ku-Klux-Klan szelleme máig kísért. így hát a neves bestselleríró, John Grisham első regénye sajnos nem idejétmúlt problémákat feszeget. Megfilmesítésének gondolata már régóta foglalkoztatta Joel Schumacher rendezőt. A történet az amerikai dél egyik tipikus kisvárosában játszódik. Két fiatal fajgyűlölő férfi megerőszakol és kis híján megöl egy tizenegy éves fekete bőrű kislányt. A tettesek bíróság elé kerülnek, ám a bosszúszomjas apa nem bízván az igazságszolgáltatásban, a tárgyalás napján a bíróság épületében megöli őket. Az eset felkorbácsolja az indulatokat. Az apa bűnpere megosztja a közvéleményt, egyesek jogosnak tartják tettét, mások - a fehérek felsőbbrendűségében makacsul hivők - példás büntetést, halálos ítéletet követelnek. A fiatal védőügyvéd, Jaké - a halálos fenyegetések, az őt és családját ért merényletek után - kénytelen rádöbbenni, milyen veszélyes ügyhöz nyúlt. Mégis kitart álláspontja mellett, hogy bármelyik apa így cselekedett volna... A filmdráma kitűnő színészi alakításai - Sámuel L. Jackson az apa, Sandra Bullock az ügyvéd önkéntes segédje, Kiefer Sutherland az ügyvéd mestere, Matthew McConaughey az ifjú védő szerepében - né- müeg ellensúlyozzák a film maratoni (két és fél órás) hosszúságát. Ám a történet kiindulópontjának hamis voltát semmi sem igazolhatja. Ha ugyanis elfogadjuk az ön- bíráskodás jogos voltát - legyen szó bármilyen égbekiáltó bűntett megtorlásáról is -, amúgy sem túl békés világunk a véres káosz állapotába süllyedhet. A sorozat folytatódik X-akták a moziban A nálunk is óriási népszerűségnek örvendő, idén Arany Glóbusz-díjjal jutalmazott tévésorozat népes rajongótábora évek óta hiába várja a mozifilmváltozatot. Chris Carter, a sorozat szellemi atyja nemrégiben nyilatkozott a terveiről. A tengerentúlon szeptemberben induló és a jövő év tavaszán véget érő ötödik széria után búcsút mond a tévésorozatnak, mert minden energiáját mozifilmek készítésének szeretné szentelni. Az ötödik sorozat utolsó részeiben a két ügynök egy minden korábbinál szövevényesebb és veszélyesebb ügybe keveredik, amelynek megoldása még a befejező epizódokban is lezáratlan marad. 1998 nyarán kerül a mozikba az X-akták filmváltozata, amelyben a tévésorozatban függőben maradt ügy végkifejletét láthatjuk. (Chris Carter távozása ellenére a sorozat folytatódik, ugyanis a két főszereplő már a hatodik szériára is leszerződött.) Szabó Ildikó: „A továbbiakban nem foglalkozom privát történetekkel. ” Minden igaz, csak mégsem Szabó G. László Csajok után pasik. Válófélben levő nők után örökösen félrelépő férfiak. Az efféle folytatás azonban elmarad. Szabó Ildikó, a Hótreál, a Gyerekgyilkosságok és a Csajok rendezője új filmjének történetét nem a magánéletéből meríti. Ahogy ő mondja: most másban gondolkozik. Sok volt a „szellőztetésből”? Úgy érzi, túlságosan kitárulkozott? Frászt! Nem nyitottam én ki minden ablakot! Csak most új témát találtam. Valami egészen újat. Szűk családi körben milyen véleményeket gyűjtött be a Csajokkal? Irtó mázlim van. Árva gyerek vagyok. A bátyámon kívül egyetlenegy darab rokonom sem él. Egy ifjú pasival: fiával, Gergővel Kovács Zita felvétele Se nagynéni, se nagybácsi? Se, se. Senki. A bátyám meg csak annyit mondott: ’’Hülye vagy, húgocskám, csak nem forogsz.” Ezért nyúlt most Csáth Gézához? Nem ez lesz a következő filmem. Csáth Gézát félretettem. Jancsó Zoltán nevű barátommal írtunk egy forgatókönyvet. Ha- biszti a címe. Ha bizti? Vagyis, ha biztos? Nem. Habiszti. Ahogy mondom. A cigányoktól tanultam. Ezt ők így használják. Azt jelenti: minden igaz, csak a tej van vízből. Vagyis semmi sem igaz. Habiszti. A hazugság és az igazság spéci ötvözete. Kikacsintás. Illetve, hogy a kettő súrolja egymást. A film is erről beszél majd? Erről is. Meg száz év történéséről. És József főhercegről, aki József nádor fia volt, és hogy csak röviden jellemezzem: egy igazi polihisztor. Tizenkét nyelven beszélt, elképesztő kísérleteket hajtott végre, amelyek kilencven százaléka sikerült, tíz százaléka pedig nem. És én ezekkel foglalkozom majd. Egészen pontosan? Például nem tudta letelepíteni a cigányokat. Ő volt az első magyar főúr, aki egy kóbor cigánykaravánnak a saját birtokán akart otthont teremteni. Iskolát építtetett nekik, házakat. Az elgondolás szép volt és nemes, de eleve kudarcra ítéltetett. A kor szellemétől teljesen idegen volt. Mentségére legyen mondva, ezzel a gonddal azóta is küszködünk. A film története egy Habs- burg-herceg és egy cigány család sorsát mutatja meg száz év tükrében. Ami ugye, három emberöltő. Az első rész a vesztett szabadságharc után kezdődik, a második a századforduló Budapestjén játszódik, a harmadik pedig a ra- wensbrücki koncentrációs táborban ér véget, ahol a cigányokat ugyanúgy füstbe eregették, mint a zsidókat. A pozitív üzenete annyi a filmnek, hogy a tehetség örökíthető, továbbvisz és ha valamiért érdemes, akkor ezért igazán megéri élni. Nagyon beleszerettem a témába... Mint pár évvel ezelőtt Csáth Gézába. Csáthban megállítottak. Majd megírom azt is. Most a cigányok érdekelnek. A kiegyezés után ugyanis az ő zenéjük vitte tovább a magyarságtudatot, sőt 1848 szellemét is, aztán jött a századforduló, és kiemelkedett az ún. cigányarisztokrácia. Igen, a muzsikus cigányokra gondolok, akik a kor megbecsült művészei voltak. Ennél jobban most semmi sem foglalkoztat. Minden gondolatom e körül forog. Amikor befejeztem a Csajokat, teljesen üresnek éreztem magam, iszonyúan magányosnak. Leültem és azon töprengtem, hogyan tovább, merre induljak ezután. És akkor eszembe jutott Péli Tamás, a nemrég elhunyt cigány festő, akivel volt szerencsém találkozni. József herceg és a cigányok kapcsolatát tőle hallottam először. Elkezdtem könyvtárba járni, kutatni, érdeklődni, s mint szú a fába, teljesen belerágtam magam a történetbe. A Csajokban is megjelennek a cigányok. A Gyerekgyilkosságokban is. Meg tudja fogalmazni, mi vonzza önt feléjük? Szeretem őket. Ab ovo. Talán mert én is hasonló attitűddel, világmegközelítéssel, vérmérséklettel élek. Sok mindenben hasonlítunk. Egyébként pedig rettenetesen fontosnak tartom, hogy az együttélésünk zavartalan legyen. Nevetséges és fájó is számomra, hogy ebben a kis Kárpát-medencében üyen kevés ember nem fér meg egymással, holott az isten úgy teremtette a világot, hogy a paletta színes legyen. Én hiszek a keveredés erejében, szépségében, a gének, a kultúrák, a szokások ötvöződésében. Csak meg kell nézni a félvéreket, meszticeket... hát nem szépek? Már csak egy hatásos zárómondatra várok. De ha nem lesz, az sem baj. Azt írom, hogy csinos volt, nyugodt volt, csak valahogy vigyázott a nyelvére. Botrány kell? Kit pofozzak meg? Ezen ne múljon. A cirkuszról le tudok mondani. A frappáns befejezésről nehezebben. Jól érzem magam, ma valahogy rendben az életem. A múlt hetem pokoli rossz volt. Totál depresszió. Napokig el sem húztam a függönyt. Nem keltem fel, nem fürödtem, nem ettem, csak ittam, pisiltem, aludtam, zenét hallgattam. Le is fogytam szépen... Észrevettem. Itt kellene megállni. Szabó Ildikó visszanyerte az életkedvét. Holnaptól ismét a régi. Vagy nem. Attól függ, mit hoz az éjszaka. És főleg: kit? „Rettenetesen fontosnak tartom, hogy az együttélésünk zavartalan legyen.” Elgondolkoztató statisztika az Egyesült Államokból: a bemutatott filmeknek csupán az egy százaléka nem „hazai” Mennyit ér a film, ha külföldi, és mennyit, ha amerikai? Kulcsár István_____________ A kontinensek közötti filmháború újabb állomásához érkezett. Az már unalomig ismert, hogy az Egyesült Államok filmipara elárasztja az egész világot. Nem csupán a mozik, de a videotékák, az állami és kereskedelmi televíziók is ontják az amerikai filmeket. A brit hetilap, a Time magazin terjedelmes cikket szentelt annak az érdekes kérdésnek, hogy vajon az USA lakossága néz-e a hazáján kívül készült mozidarabokat? A legújabb statisztikák szerint az Egyesült Államokban bemutatott filmeknek csupán egy százaléka nem „hazai termék”. A hatvanas években a helyzet kissé jobb volt: a bemutatott filmek 4-5 százalékát tették ki a nem tengerentúlon forgatott darabok. Hollywood mindig is tárt kapukkal fogadta a külhonból származó filmeseket. A tavalyi év nagy sikerei közül például a Twistért a holland Jan de Bont, a Függetlenség napját a német Roland Emmerich, a Rés a pajzson című akciófilmet pedig a hongkongi John Woo rendezte. Ám azok a rendezők, akik nem az amerikai álomgyárban, ráadásul nem is angol nyelven dolgoznak, nem számíthatnak az amerikaiak érdeklődésére. Az egyik USA-beli filmforgalmazó cég, az October Films vezetője, Bingham Ray szerint a külföldi filmek forgalmazásával évek óta baj van. „Én nagyon szeretem a külföldi művészfilmeket, jó lenne nálunk is bemutatni őket. Ám minden törekvésünk hiábavaló. A Fehér léggömb című iráni film - a New York-i filmkritikusok a tavalyi legjobb külföldi munkának ítélték - forgalmazásának bevétele nem érte el az egymillió dollárt, ami üzleti szempontból bukást jelent.” Bingham Ray a bajok okát egyrészt abban látja, hogy az amerikai közönség nem elég nyitott a világra, másrészt az európai és a világ filmművészetének legnagyobb alkotói vagy meghaltak, vagy visszavonultak. Bergman, Kuroszava, Godard, Antonioni egyáltalán nem vagy csak nagyon ritkán forgat, Truffaut, Fellini, Buñuel halott. Pedig ezek a nevek annak idején nem pusztán a művészfilmek kevés számú értelmiségi közönségét, hanem szépszámú „mezei” nézőt is vonzottak. Az édes élet 1961-ben USA-beli bemutatásakor a forgalmazó 80 millió dollár bevételt könyvelhetett el. Az amerikai filmesek a régi szép időkben ihletet merítettek, új szemléletet tanultak az öreg kontinens alkotóitól. Manapság sem a közönség, sem a szakmabeliek nem kíváncsiak arra, mi készül a világ más tájain. így aztán sok jelentős alkotás egyszerűen nem jut el a tengerentúlra. Az amerikaiak többek között nem láthatták a tavaly elhunyt lengyel rendező, Krzysztof Kieslowski Tízparancsolat című munkáját, Theo Angelopulosz megrázó filmeposzát, az Odüsszeusz tekintetét, vagy a nagybeteg Antonioni valószínűleg utolsó filmjét, a Túl a felhőkön címűt. „Nem mondhatunk le ezekről a filmekről - mondotta Ray -, mert ha ezt tesszük, nem lesznek új Kuroszavák, Fellinik vagy Truf- faut-k. Minden film egyforma, amerikai lesz. És az nagyon nagybaj lenne...”
