Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-04-02 / 14. szám
12 1997. április 2. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Csinibaba Tímár Péter hat év kényszerpihenő után ismét filmkomédiát forgatott. A hosszú hallgatás és a tény, hogy a Csinibaba a 28. magyar filmszemle egyik díjnyertes alkotása, továbbá legsikerültebb munkáinak (Egészséges erotika, Moziklip, Mielőtt befejezi röptét a denevér) ismerete a nézőt joggal tölti el várakozással. S hogy a saját maga által magasra emelt mércének sikerül-e megfelelni, nehéz eldönteni. Az alkotók bevallott szándéka, hogy a legszélesebb közönséget megnyeijék. Erre van is esély. Egy valaha sokat idézett szerző írta: az emberiség nevetve búcsúzik a múltjától. Tímár Péter filmje is ezt teszi. A kor, amelyet búcsúztat, a hatvanas évek eleje főképpen külsőségekben és a nagy slágerek révén idéződik meg. Azért jó pár poén forrása a korai Kádár-korszak politikai miliője is. Az egyik központi figura, az egykori ávós Simon bácsi (Gálvöl- gyi János), a tömbbizalmi és felesége (Molnár Piroska) boldogan emlegeti, hogy jó ideje nem történt semmi és biztosan nem fog történni még vagy harminc esztendeig. A háztömb - szigorúan szemmel tartott és megrendszabályozott - lakóinak életébe mégis betör valami: a Ki mit tud?, amelynek díjazottjai kiutazhatnak a helsinki VIT-re. És Helsinki ugyebár odaát van, onnan meg lehet lépni, mondjuk Kanadába. A csavargyár ifjú dolgozói közül páran tánczenekart alapítanak, a lányok vokálba tömörülnek, a hajdani bokszbajnok erőművészként indul az egyéb kategóriában. Az elődöntőkön még nem sejteni, de a tévé közvetítette döntőn már kiderül, az esélyek nem egészen egyenlőek... Tímár lassacskán megszokottá vált stílusa - a klipszerű vágás, a burleszkele- mek használata, a köznapinál is (finoman fogalmazva) egyszerűbb nyelvhasználat- ezúttal nem eredményez olyan frenetikus erejű paródiát, mint például első filmje, az Egészséges erotika esetében. A rendező nyilatkozta egy interjúban, hogy távol áll tőle a politikai szatíra műfaja. Talán éppen emiatt a filmben rejlő lehetőségek mintha nem lennének eléggé kiaknázva, vagyis egy kicsit rózsaszínűre sikeredett a korrajz. A szereplők azonban kivétel nélkül remekelnek. Nem is lehet érteni, Gálvölgyinek mién ez az első igazi filmfőszerepe... Nagy Natália, a film női főszereplője Kovács Zita felvétele Hosszú alkony. Janisch Attila filmje a nagy útról, amely sötétségbe torkoll Különös flört a halállal Szabó G. László ______________ Po starablás szemtanúja egy anyagi gondokkal küszködő fiatal családapa. A véletlen úgy hozza: övé lesz a pénz, de ahogy menekül, fellök egy idős asszonyt, és akaradanul a halálát okozza. Innentől kezdve már csak menekül. Leginkább önmaga elől. A pénzt eldobja, bűnétől nem tud szabadulni. Fogja hát a baltát, és sivár, kiüresedett életének ő maga vet véget. 1991-ben bemutatott Árnyék a havon című első játékfilmjével Janisch Attila (1957) a New York-i Museum of Modem Art fesztiváljára is eljutott. Munkáját csaknem mindenütt díjazták, ahol díjazhatták, új filmmel azonban csak most, hatéves szünet után jelentkezett. A Hosszú alkony, amellyel az idei budapesti filmszemlén a fődíjat és a legjobb rendezés díját nyerte el, Shirley Jackson amerikai írónő Az autóbusz című elbeszélése alapján készült. Kényelmetlen, sérelmekkel és meglepetésekkel teli utazása után az esős éjszakában, egy lerobbant fogadóban pihen meg a történet hőse, egy idős, de aktívan élő régésznő, amúgy egyetemi tanár. Álmai úgy keverednek a valósággal, hogy „a nagy utazás” teljes sötétséggel végződik. A Hosszú alkony ugyanis a halál filmje. A furcsa, titokzatos, már-már misztikus halálé. „Modem korunk szinte elrejti a halált - vélekedik Janisch Attila. - Az emberek nagy többsége oly mértékben fél tőle, miután nincs rá felkészülve és felkészítve sem, hogy meg sem fogalmazza, milyen a viszonya vele. Pedig itt van minden percünkben; nekem meghatározza a napjaimat, áthatja minden gondolatomat. Lehet, hogy ez az én ópiumom. Elhitetem magammal, hogy közel vagyok hozzá, aztán a döntő pillanatban majd én fogok a leghangosabban jaj- veszékelni. Hipo- chonder létemre állandóan a halállal flörtölök. Ha kell, produkálok is bizonyos látványos tüneteket. Mondjuk egy alapos visszérgyulla- dást. Nyolcadikos gyerekként Edgár Allan Poe volt a példaképem. Az összes drámájával, keserűségével és fiatal halálával. A szobám falán volt a képe, előtte a kis mécses, fekete szalaggal átkötve, és szinte feladatnak tűnt, hogy hát igen, negyvenévesen kell meghalni, így teljes az életmű. Most, hogy harminckilenc vagyok, már nem olyan vicces ez a gondolat, és aligha fogom teljesíteni. De volt egy csomó betegség is, amely arra ösztönzött, hogy erről az utolsó, magányos útról készítsek filmet. Azt nem tudom, milyen, ha egy pillanat alatt meghal valaki, de azt igen, hogy milyen a hosszú agónia. A nagyapám esetében ez egy évig tartott, ami azért is tűnt kegyetlennek az én szememben, mert nyolcvanéves korában még versenyt lehetett futni vele. És most az édesapám van ugyanebben a helyzetben. Kilenc hónapja fekszik a betegágyon, nem tud már sem mozogni, sem beszélni. A tekintetében ott van, hogy tudja, merre tart. Érti a helyzetet. Annak, aki nem fogja fel, sokkal nehezebb. Az ilyen ember számára a halál valóban szorongató, ijesztő pillanat.” Shirley Jackson misztikus történeteit régóta ismeri Janisch Attila. Másodéves főiskolásként már filmre vitte egy novelláját, s azt is Törőcsik Mari főszereplésével. „Tetszenek az írásai. Álom és valóság határán játszódnak, talán azért. Az autóbuszt mi gondoltuk tovább Forgách András író barátommal. Azt akartuk, legyen a film egy nagyon is követhető történet, amelyben az utazás a halál szimbóluma. Shirley Jackson hőse egy zsémbessé öregedett asszony, aki visszavágyik régi önmagához, de a gyerekkori világa, amelyet végül is megtalál, kiveti magából. Az én hősömnek is van valami bűne, de csak annyi talán, hogy él. S mivel aktívan és boldogan él, a halál gondolata nem foglalkoztatja. Ő ezt a késő délutáni, éjszakába nyúló utazást is kalandként fogja fel. Belevág a csábító természetbe, eltéved benne, és ezen a ponton jut be tulajdonképpen a novella történetébe.” Törőcsik Mari játéka láttán elfogynak a szuperlatívuszok. Minden jelzőt kisajátít. Érzékenységét, stílusának finomságát, arcának legmélyebb vonásait adja a szerephez, a teljes énjét, a legbelsőbb rezzenéseit, életének minden tapasztalatát, színészetének kvintesszenciáját. „Fábri Zoltán volt a professzorom a főiskolán. Ő ajánlott be hozzá. A Zizi volt az első közös munkánk, és ebből lett a biankó. Nehéz bármit is mondanom, hiszen a Hosszú alkony nélküle egyszerűen el sem készülhetett volna. Ehhez ő kellett. Meg is rémült egy pillanatra, amikor a forgatás harmadik napján rádöbbent, hogy ő maga lesz a film, hiszen minden beállításában ott van. Komoly és nehéz feladat várt rá, de én tudtam, hogy nem lesz erőn felüli számára, és ezt valószínűleg ő is érezte. Nagyon sok megpróbáltatásnak vetettük alá. A legtöbbször éjszaka forgattunk, az esőt ötfokos hidegben zúdítottuk a nyakába, és bár nem örült, hogy eláztattuk, szó nélkül elfogadta a szükségszerű rosszat. Imádom és végtelenül tisztelem őt. Vitáink nem voltak. Egy film sorsa, szerintem, már a választásnál eldől. Törőcsik Mari bennem azonos volt ezzel a történettel, ezért aztán nem is beszéltünk róla sokat.” Hogy mi jön ezek után? Mekkora szünet és milyen film? „Szerintem nem kell állandóan forgatni. Élni is kell. Feltöltődni. Én nemcsak rendező - apuka is vagyok. A kislányomat nem szeretném elhanyagolni. Terveim persze vannak. Még mindig e titokzatos műfajon belül. Alain Robbe-Grillet francia írónak van egy számomra izgalmas regénye, a Rukkoló. Ez lenne a harmadik filmem, amelyben a hős, a cselekmény erősen kötődik a tájhoz.” „Modern korunk szinte elrejti a halált. ” „Törőcsik Mari bennem azonos volt ezzel a történettel.” Jean Michel Jarre: „Csak akkor maradhatsz hiteles, ha mindig a saját zenédet ismétled, variálod újra és újra.” Semmi sem befolyásolja, húsz éve a saját útját járja SZENTGYÖRGYÍ RlTA _____________ Je an Michel Jarre nemrég Budapesten járt, hogy részt vegyen legújabb, Oxygene 7-13 című CD-je magyarországi bemutatóján és videóklipjének munkálatain. Az első alkotói korszak analóg szintetizátor hangzását folytató lemez állásfoglalás a kilencvenes évek zenegépeinek őrületével szemben. Honnan merítette az inspirációt az 1976-ban kiadott első lemez, az Oxygene hihetetlenül új, egyedi hangzásának a kikísérletezéséhez? Talán édesapja, Ma- urice Jarre motiválta? Nem mondhatnám, hogy édesapámnak túl sok szerepe lett volna ebben, hiszen ötéves koromban a szüleim elváltak. Az édesapám az Egyesült Államokba költözött, én az édesanyám mellett maradtam. Valószínűleg csak a kromoszómákban hasonlítunk egymásra. És mások? Nagyon sokra tartom és igazán kedvelem például Vangelis művészetét, de mi lényegében egy időben kezdtünk el szintetizátoron zenét szerezni, így ő nem hathatott rám. Igaz, annyiban hasonlítunk egymásra, hogy mind a ketten latin kultúrából, illetve angolszász zenei világból származunk. Elsők között kezdtünk elektronikus zenével foglalkozni, és mi még a nyolcvanas években, a techno évtizede előtt is aktívan zenéltünk, amikor már mások, akik szintén jelen voltak abban az időben, példul a Kraftwerk vagy a Teangerina Dream, hirtelen eltűntek, illetve egyéb tevékenységbe kezdtek. Vangelis zenéjében leginkább azt szeretem, ahogy a dallamokat az ő sajátos latin érzékével alakítja. Mennyiben tartja populárisnak a saját zenéjét? Semmi sem befolyásol, a saját utamat járom, de mindig remélem, hogy kedvezően fogadják majd, amit csinálok. Persze meg kell próbálni éppen sikeres irányzatokat utánozni, de egy idő után már képtelenség folytatni. Csak akkor maradhatsz hiteles, ha mindig ugyanazt az általad kitalált zenét ismételed, variálod újra és újra. Kizárólag így érheted el, hogy autentikusnak és meggyőzőnek érezzék a kifejezéseid. Amikor az első Oxygene lemezem anyagát megmutattam a kiadóknak, majdnem mind visszautasított. Azt mondták, ez így nem lesz jó, mert nincs benne ének, szokatlan hangszereket használok és különben is túlságosan furcsa az egész. Természetesen nem értettem egyet ezzel a felfogással, hiszen sohasem éreztem késztetést arra, hogy szöveget szerezzek a kompozícióimhoz. A dalszövegek megkívánják a leegyszerűsítést, számomra viszont az a legfontosabb, hogy minél többet és alaposabban dolgozzam a hangzáson, a zenei mintázat keletkezésén. Arra törekszem, hogy a zene szervesen hozzám tartozzon, vagyis minél érzékibb kapcsolatba kerülhessek vele. Még mindig úgy érzem, mintha csak most kezdődne velem minden. Állandóan az jár a fejemben, hogy az eddigi összes művem sem elég tökéletes ahhoz, hogy azt gondoljam, tényleg elértem valahová. Rengeteg tennivaló, továbbfejlesztendő, formálandó dolog áll még előttem. A magányos asszony: Törőcsik Mari Kovács Zita felvételei A rendező: Janisch Attila
