Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1997-03-26 / 13. szám

Kultúra 1997. március 26. 13 Kultúrák és régiók találkozása a Magyar Kultúra Alapítvány székházában Erdélyi orgonák, gömöri templomok Kövesdi Károly Könyveknek és műveknek olykor kalandos a sorsuk. Néha évtize­dekig kénytelenek várni, hogy a beléjük fektetett szellemi tőke és alkotói energia felszabadulva közkinccsé válhassék, hogy az ár­tó szándékon fennakadó, az em­beri-ideológiai butaság ellenha­tását legyőzni kényszerülő alko­tás rendeltetésének és küldetésé­nek eleget tehessen. Erdélyi Gé­za: Gömör vármegye klasszicista építészete című, az egykori me­gye szakrális és világi klasszicista építészetét bemutató monográfi­ája is hasonló stációkat járt meg. A mintegy két évtizede készült munkát a múlt év végén vehette végre kézbe az olvasó. A Tompa Mihály Kulturális Alapítvány jó­voltából, az ózdi helytörténész Nagy Károly kiadásában megje­lent kötetet előbb Putnokon mu­tatták be, a közelmúltban pedig Budapesten, a Magyar Kultúra „Többen is harcoltak szerzőnk igazáért.” A mikrofonnál a kötetet bemutató Koncsol László, mellette a szerző. Prlkler László felvétele Istennek és ember­nek tetsző szellemi munkába építhettük volna energiánkat. Alapítvány székházában tartott esten egy ugyancsak közbecsű kötettel, Dávid István: Műemlék orgonák Erdélyben című munká­jával együtt mutatták be. A könyv szerzőjét, Erdélyi Géza református püspököt nem szük­séges az olvasónak bemutatni. Munkájának elkészülte azonban - még tájainkon is - annyira szo­katlan emberi és ideológiai gör­csöket váltott ki a régi rendszer oszlopos kiskirályaiból, hogy a kötetet bemutató Koncsol László író, helytörténész (a könyv előszavának írója) értelem­szerűen nem kerülhette meg ezeket az aspektusokat a bemu­tatón. Már csak azért sem, mivel jómaga is részt vett azokban a megalázó és elkeserítő Don Qui- jote-i harcokban, melyek Erdélyi Géza művészettörténészi kandi­dátusi címének elsimertetéséért folytak a kommunista párt köz­ponti szerveivel. Arról nem is szólva, hogy (mivel lelkész akko­riban nem publikálhatott) a mo­nográfia megjelenésére a rend­szerváltásig remény sem igen le­hetett. „Huszonkét év telt el a mű érdemi részének megírása és megjelené­se között. Gondolja meg minden­ki: huszonkét esztendő! Mond­hatná könnyedén az ember, hogy sebaj, az a fő, hogy kinyomtatták, s ezzel is bebizonyosodott, hogy elátkozott, fasizmustól, kommu­nizmustól, nagyhatalmi önké­nyektől és véres nemzeti gyűlöl­ködéstől nyomorgatott régiónk­ban csak dolgoznunk kell lanka­datlan buzgalommal, s túl kell bi­zonyos dolgokat élnünk, akkor előbb-utóbb megoldódnak gond­jaink - de ha az ember belegon­dol, mennyi emberi erőt kellett ebbe a húszéves magánháborúba és egyéb értelmetlen csetepaté­inkba gyömöszölnünk a végül is dicstelenül elbukott sötét hata­lom ellen, hogy mennyi értelmes, fontos, Istennek és embernek tetsző szellemi munkába építhet­tük volna energiánkat és tiszta szolgálatunkat, sününk kell, si­rámunk régiónkat s az elszelelt évtizedeket, amelyekben élnünk adatott.” Koncsol László szavaira némi­képp rímeltek az est másik köny­vének, a Műemlék orgonák Er­délyben című munka szerzőjé­nek a szavai, aki kifejtette, hogy az ő könyve is sajnálatosan meg­késett mű, mert ha évtizedekkel előbb jelenhetett volna meg, sok Erdélyben található, azóta re­ménytelen állapotba jutó orgo­nát talán sikerülhetett volna megmenteni. Egyébként a Felvi­dék és Erdély szellemi párhuza­mát pedzegetve szó esett arról is, hogy századokkal ezelőtt ép­pen vidékünkről érkezett sok or­gonakészítő mester Erdélybe. S hogy az esten egybegyűlt kö­zönség a vizuális művészet egy­házi vonatkozásaiból is kapjon szellemi feltöltődésre szolgáló táplálékot, ugyancsak itt nyitot­ták meg Gyurkovics Hunor vaj­dasági festő Templomok és fej­fák című kiállítását. Az akvarelle- ket nézegető látogatók és a köny­vekkel ismerkedő közönség él­ményét Horváth Lehel kobzos zenéje és Écsi Gyöngyi éneke tet­te még teljesebbé, aki gömöri népdalokat és hitvalló énekeket adott elő. A gyönyörű énekek ta­lán mégis a keresztyéni türelem megnyugvásával töltötték el az egybegyűltek lelkét, mert, mint Erdélyi Géza egy kérdésre felelve mondta: ő nyugalommal vára­kozott, hitte, hogy munkája előbb-utóbb csak megjelenik, hi­szen az idő, ahogyan múlik, igaz­ságot oszt. Akárha Weöres Sán­dor kőbe érdemesülő verssora szólt volna a közönséghez: ,A por siet, a kő ráér.” Heti kultúra Könyvespolc Amadé László Szép rabom, madárkám Kulcsár Ferenc Kiadónk Amadé László vers­válogatásának megjelente­tésével folytatja azt a sort, melyet - több tucat kötetre tervezve - 1993-ban Szenczi Molnár Albert „Szorgos adó­sa vagyok hazámnak”, avagy „Életemnek leírása” című „önéletrajzának”, vala­mint Baróti Szabó Dávid Jer, magyar lantom című vá­logatott verseinek kiadásá­val kezdett el. A magyar kul­túrtörténetben egy kicsit is otthonos olvasó azonnal lát­hatja: az említett nevek- amellett, hogy az egyetemes magyar irodalom jeles sze­mélyiségei - nyomatékosan, mondhatnánk, életművüket is meghatározó módon kötődnek tájainkhoz, az egykori történelmi Felvidék­hez, ha úgy tetszik, a Fel­földhöz. Amadé László szinte egész életét a szülőföldjén, a Csal­lóközben élte le. Főúr volt, látszólag könnyelmű életvi­tellel, udvarlások, hódítá­sok, csalódások, kalandok, mulatságok, perek közepet­te zajlottak napjai - ugyan­akkor a korabeli európai ro­kokó egyik legjelesebb ma­gyar átültetőjét tisztelhetjük benne, a magyar dalforma ihletett megújítóját, 18. szá­zadi költészetünknek azt a formaművészét, akinél a forma rendkívüli változatos­sága egyben a teremtő erő záloga és eredetiségének, személyességének biztosíté­ka. Kicsapongó, bohém éle­tet élő főúr volt - ugyanak­kor, egy másik életrajzírójá­nak, Gálos Rezsőnek a sza­vaival: „Nagy hazaszeretete is családi hagyományul élt benne. Büszke volt nemzet­ségére - a legrégibb főűri családok közé számlálhatta ¿Amadé _^ns*lo rabom madárkám a magáét -, büszke volt rá, hogy a Zrínyiekkel, sőt Rá­kóczi Ferenccel is egy atyafi- ság.” Amadé Lászlónak életében csak egyetlen kis versesfüze­te jelent meg, s ez „az 1775- ből való kisded kötet a ránk maradt kilenc vallásos ének közül hetet tartalmazott”. A következő kötet hetvenkét esztendővel halála után, 1836-ban látott napvilágot, amely száztíz világi dalt fog­lalt magába. Majd követke­zett a Négyesy László gon­dozta 1893-as kiadás, száz­negyvennégy világi darab­bal és kilenc vallásos ének­kel (Várkonyi Báró Amadé László versei). A jeles iroda­lomtudós Előszavában így ír munkájáról: „A szöveg fon­tossága és hűsége volt főcé­lom, s e végből a rendelke­zésre álló forrásokat tüzete­sen fölhasználtam. Neveze­tesen a főcodex alapján, egy kézirati másolat és az 1836- iki kiadás figyelembe vételé­vel kritikailag megállapítot­tam a szöveget s az eltérése­ket a jegyzetekbe iktattam, hogy eljárásomat bárki el­lenőrizhesse és a változatok értékét megbírálhassa.” Gálos Rezső írta róla 1937- ben: „A Csallóközben, magyar rögök között, kedves búcsújáró helyén alussza örök álmát a költő. Ott várja a magyar föltámadást.” Regény mador atya viszont hosszú évekkel később, a calafelli si­vár elmegyógyinté­zetben, ahova a világtól vissza­vonult, bevallotta nekem, hogy igenis megkapta Clotilde Ar- menta üzenetét, és még más, nyomatékosabb üzeneteket is, még mielőtt elindult a ki­kötőbe. „Az az igazság, hogy nem tudtam, mit csináljak- mondta. - Az első gondolatom az volt, hogy nem rám tartozik a dolog, hanem a világi hatósá­gokra, de aztán elhatároztam, hogy útközben mégiscsak be­szólok Plácida Linerónak.” De mire kiért a térre, elfelejtette az egészet. „Magának ezt meg kell értenie - mondta nekem -: azon a szerencsétlen napon vártuk a püspököt.” Amikor az­tán végrehajtották a gyilkossá­got, kétségbeesésében és szé­gyenében nem jutott más az eszébe, mint hogy félreveresse a harangokat. Luis Enrique öcsém a beretesze- letlen konyhaajtón át ment be a házba: az anyám hagyta nyitva, hogy apánk ne hallja, amikor hazaérünk. Lefekvés előtt még kiment a fürdőszobába, de ahogy leült a vécére, el is aludt rajta, és amikor Jaime öcsém fölkelt, hogy induljon az iskolá­ba, ott találta a fürdőszoba kö­vén hason fekve és álmában du­Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája Gabriel García Márquez 18. rész dorászva. Az apácahúgom, aki nem volt abban az állapotban, hogy kimehessen a püspök elé, mert negyven fokos szeszláz­ban égett, nem tudta felébresz­teni. „Éppen ötöt ütött az óra, amikor kimentem a fürdőszo­bába” - mondta. Margót hú­gomnak aztán, amikor kiment megmosakodni, hogy szaladjon a kikötőbe, nagy nehezen sike­rült becipelnie a szobájába. Luis Enrique az álom túlsó partjáról hallotta még a püspök hajójá­nak első kürtölését, de nem éb­redt föl rá. Aztán, a dáridótól elcsigázva, még mélyebb álom­ba merült, mindaddig, amíg az apácahúgom, a futtában magá­ra kapott zárdái ruháját húz­kodva, eszelős visítással be nem rontott a szobájába:- Megölték Santiago Nasart! A két kés dühödt munkája sem­miségvolt ahhoz képest, amit Carmen Amador atya irgalmat­lan keze művelt a boncolás so­rán, amelyet Dionisio Iguarán doktor távollétében kénytelen volt elvégezni. „Olyan volt, mintha még egyszer megöltük volna a halál után - mondta a hajdani plébános calafelli ott­honában. - De az elöljáró pa­rancsa volt, és ha az a vadem­ber kiadott egy parancsot, lett légyen az bármekkora ostoba­ság, végre kellett hajtani.” Nem volt egészen igaza. Aponte ez­redes annak a képtelen hétfői napnak a zűrzavarában távíró­összeköttetésbe lépett a tarto­mányi kormányzóval, és tőle kapta azt az utasítást, hogy ad­dig is, amíg oda nem küldenek egy vizsgálóbírót, tegye meg a szükséges intézkedéseket. Az elöljárónak - katonatiszti múlt­jával - sejtelme se volt az igaz­ságszolgáltatás gyakorlatáról, ahhoz pedig túlságosan hiú volt, hogy mástól tudakolja meg a lépések sorrendjét. így aztán a boncoláson kezdte. Cristo Bedoya, aki orvostan­hallgató volt, a barátságukra hi­vatkozva felmentést kért. Az elöljáró arra gondolt, hogyha bejegelnék, talán elállna a holt­test Dionisio Iguarán doktor visszatéréséig, de nem akadt se­hol egy ember nagyságú jég­szekrény, illetve lett volna egy, a piacon, amely elég nagy lett volna, de az meg éppen rossz volt. A holttest a nagyszoba kö­zepén feküdt kiterítve, egyelőre egy keskeny vaságyon, amíg el nem készül a díszkoporsó. A há­lószobákból odavitték a ventil­látorokat, sőt még a szomszéd házakból is, de annyi volt az ember, aki mind látni akarta, hogy kénytelenek voltak félre­tolni a bútorokat, leakasztani a kampóról a madárkalitkákat és páfrányos cserepeket, és még így is elviselhetetlen volt a hőség. A halál szagától felizga­tott kutyák csak növelték a fel­fordulást. Egyfolytában ugat­tak, amióta beléptem a házba: Santiago Nasar akkor még a konyhában haldokolt. Égi Vi­rágszál pedig, aki zokogva si­koltozott, egy keresztvassal próbálta visszatartani őket.- Segíts! - kiáltott oda nekem. - A beleit akarják. B ezártuk valamennyit az istállóba, és lelaka­toltuk az ajtót. Plácida Linero később elvitte őket valahová, hogy ne legye­nek a közelben, amíg el nem te­metik a holtat. De dél felé, senki se tudta, hogyan, megszöktek onnan, ahol voltak, és őrjöngve rontottak be a házba. Plácida Linero most az egyszer kijött a sodrából.- A rohadt dögök! - kiabálta. - Öljétek meg őket! A parancsot tüstént végrehaj­tották, és a ház újra elcsendese­dett. A holttest állapota ekkor még senkit sem nyugtalanított. Az arca, amely semmit sem vál­tozott, olyan volt, mintha éne­kelne, és Cristo Bedoya a beleit is szépen elrendezte, és egy té­pés vászonnal lekötötte. Dél­utánra már azonban valami befőttlé színű nedv kezdett szi­várogni a sebekből, és odacsa­logatta a legyeket; aztán egy li­la folt ütközött ki az állán, és lassan, észrevétlenül, mint egy felhő árnyéka a víztükrön, a tar­kójáig terjedt. Arcán, mely min­dig szelíd volt, ellenséges kife­jezésjelent meg, és az anyja zsebkendőt terített rá. Aponte ezredes belátta, hogy nem lehet tovább várni, és felszólította Amador atyát, hogy végezze el a boncolást. „Ha egy hét múlva kell kiszednünk a földből, az még rosszabb lesz” - mondta. A plébános valaha a salamancai egyetem orvosi karára járt, de aztán úgy lépett be a szeminári­umba, hogy nem szerezte meg a diplomát, és még az elöljáró is tudta, hogy az őáltala végzett boncolásnak nincs hivatalos ér­vénye. De a parancsot végre kellett hajtani. (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents