Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-03-26 / 13. szám
Nagyvilág 1997. március 26. 7 „Nekem ez a pipa annyit jelentett, mintha kastélyt örököltem volna” Az ösztönös őrző Budapesti tevéi A rossz legyőzhető Ez a tajtékpipa volt a kezdet, a mintadarab, azután előbb a család, majd az ismerősök régi értékei következtek Domonkos László ________ Sa játságos rejtekhelyek találhatók ebben a magyar világban. Például Budapest egyik külső kerületében, Mátyásföldön, alig öt perc gyalogútra a repülőtéri HÉV-megállótól, kicsinyke zsákutca mélyén áll egy ház. S amint a kapun belép az ember, az erre fogékony azonnal azt érezheti: csodák világába került. A magyar népi építészet - később jószerével az egész magyar népművészet - áll előttünk, káprázatos gazdagságban, olyan tömény dekorativitás- sal és szinte szédítő pompában, hogy vélhetnénk: valamiféle szigetre jutottunk. Bizonyos fokig így is van: ez a ház és környéke, Laki Károly lassacskán híressé váló birtoka a magyar népi kultúra és a magyar nemzeti szellem nagyvárosi szigete. Olyan magángyűjtemény, ahol a megszállottságig eltökélt, elhivatott ügyszeretet nagyfokú szívóssággal és eszmei rendíthetetlenség- gel párosulva, csoda-szigetet alkothatott a nagyvárosban. A létrehozó-tulajdonos, a jövőre hetvenedik életévét betöltő Laki Károly Vas megyében, a Ság- hegy lábánál, Felsőmesteri községben látta meg a napvilágot, Odabenn - sok-sok egyéb mellett - látható Deák Ferenc órája is 1942-ben katonai középiskolába került, repülős csapattisztképzőbe járt, ám alig két esztendő múlva, az 1944végi totális mozgósítás idején a tiszti iskolásokat a később nevezetessé vált Szent László hadosztályba helyezték át. Százada megtagadta az esküt Szálasira, rövidesen orosz fogságba esett, a fiatal tisztjelölt összesen ötször szökött meg a hódító csapatoktól, míg végre hazakerülhetett falujába. 1956-ban hét napon át a budaörsi repülőtér parancsnoka, ezért 8 évet kapott, ezt később háromra csökkentették, amit becsülettel le is töltött. , Amit itt a házban s a ház körül láthatunk, tulajdonképpen egy örökség következménye. Öregapám, aki igazi dunántúli parasztember volt, valahányszor elköszönt tőlem, mindig a lelkemre kötötte, őrizzem ám meg minden körülmények között az ünnepi tajtékpipáját... A börtönben különös erővel támadt föl régi szeretetem iránta, akkoriban halt meg: ez a szeretet indított el engem, hogy létrehozzam ezt a gyűjteményt... A tajtékpipa volt a kezdet, „a mintadarab”, azután előbb a család, majd az ismerősök régi értékei következtek. Itt egyetlen vásárolt tárgy sincs, valamennyit kaptam. Azt hiszem, elég jó a kapcsolatteremtő képességem, sok embert megismertem, sokfelé jártam az országban és az elszakított területeken, később már hívtak is, én meg boldogan mentem... A magyar népélet tárgyi emlékei közül aztán fokozatosan olyan ritkaságok is kerültek hozzám, amiket magam sem ismertem azelőtt, legutóbb például Erdélyből ez a birkák fejősekor használt kupa... Tulajdonképpen 1960-tól, a szabadulásomtól folyamatosan gyűlnek a tárgyak, 1973-tól fogadhatok látogatókat is, jelenleg 2800-nál több darabból áll a gyűjtemény. Óriási élményekben volt részem az útjaimon, mindenfelé otthon éreztem magam ezeken a magyar vidékeken, s egy-egy jóízű beszélgetés voltaképpen többet jelentett s jelent ma is, mint maguknak a tárgyaknak a birtoklása. Azok csak jelképezik mindezt. És még oly sok mást is a nemzetünk életéből... Azt hiszem, van itt szinte minden, ami a népi kultúrához kapcsolható, az egész magyar nyelvterületről, ősi használati tárgyaktól díszítő jellegű darabokig, festett bútorok, cserepek, szerszámok, varrottasok, lehetetlen felsorolni... Varázslatos dolog ezek között élni, azt mondogattam mindig a gyerekeimnek, hát azért legyetek büszkék arra, hogy magyarok vagytok. Amit naponta láttok: ennyi gyönyörűséget hoztak létre az őseink. Mi bizonyítja jobban, milyen értékes, magas kultúrájú nép a miénk, ha nem mindez itt, körülöttünk? Azok az egyszerű parasztemberek, akik ezeket készítették és használták, milyen igényekkel rendelkeztek, micsoda szépérzékük volt...! Ezért külön bőszít az, mikor lépten-nyo- mon hangoztatják: „kis nép vagyunk, nem sok szavunk lehet Európa és a világ előtt...” Hát hogyan lennénk mi kis nép, ilyen kultúrával?!” Laki Károlynak nincs semmiféle néprajzi képzettsége. „Nem engedem magam befolyásolni semmiféle szakiroda- lomtól. Azt hiszem, csak az ösztöneimre hallgattam.” „Nekem az örökségem, a pipa, annyit jelentett, mintha 36 szobás kastélyt örököltem volna vagy még sokkal többet. Egy életre kitöltötte a világomat, állandó örömforrást adott. Az öregapámhoz fűződő szeretet nemcsak elindított, de azzal is megajándékozott, hogy elmondhatom: tényleg boldog ember vagyok...” (Következő számunkban folytatjuk) Az öregapám a lelkemre kötötte, őrizzem meg minden körülmények között a tajtékpipáját. Itt egyetlen vásárolt tárgy sincs, valamennyit kaptam. Molnár Imre__________ Szlovák anyanyelvű ismerősöm meséli, mennyire rosszul érzi magát a szlovák grafiti immár szinte mindenhol fellelhető egyik különleges műfajától, amely időnként arra szólítja fel az utca emberét, hogy „cigányokat a gáz (kamrájba”, „cseheket Prágába”, a magyarokat pedig már nem is a Duna mögé, hanem egyenesen a Dunába (annak is nyilván a fenekére) kell küldeni. Bár erről, hogy küldeni, vin- ni-vitetni, telepíteni vagy deportálni kell-e a megnevezetteket, nem szól a felirat. Szerzője demokratikus módon az olvasó fantáziájára bízza a megoldást. Megértem ismerősömet, aki különböző polgárjogi mozgalmakban is tevékenykedik, a saját bevallása szerint egyre kevesebb reménnyel. Megértem, hogy ő és minden jobb érzésű szlovák vagy nem szlovák mit érez e feliratok láttán, függetlenül attól, hogy ő maga érintett-e ebben a dologban vagy sem. Nem kell diplomás műveltség ahhoz, hogy az ember belássa, ott, ahol az effajta feliratok jelzik a haladás irányát, nem lehet még színlelni sem a kívül maradást, mert a költő jól ismert sora szerint, „ott mindenki szem a láncban”. Ismerősöm sem állt meg a jelenségek feletti rosszalló moralizálás szintjén. Nem is tehette, mert elmondta, hogy a lakótelepen, ahol régóta lakik, hosszú évek óta ismer egy egyedül élő idős asszonyt, név szerint Róza nénit, akit az egész lakótelep csak Róza mamának szólít, mert Róza néni a kisméretű lakótelep valóságos földön járó jótevő angyala. Csupa szív asszony, példás keresztény életet élve mindenkinek segít, ha tud. Magányos lévén, felkeresi a beteg, idős embereket, gyermekmegőrzést, amíg bírta takarítást, főzést, bevásárlást is vállalt. Egyetlenegy hiányossága azért mégis van: idős kora ellenére sem tanult meg tökéletesen szlovákul, így ha akarná sem tudná eltitkolni a származását. De Róza mama ezt soha nem is titkolta. Ezzel együtt is szerették őt, hisz sokan voltak, akik segítségre szorultak. Ismerősöm minden reggel Róza mama ablaka előtt jár munkába, gyakorta be is köszön hozzá, hajó idő lévén nyitva látja a néni földszinti szobájának ablakát. A minap azonban a köszönéssel együtt a lélegzet is belészorult, mert a néni ablaka alatt öles betűkkel a falra mázolva azt olvashatta, hogy „Magyarokat a Dunába és Rózát utánuk”. Ismerősöm aznap alaposan megkésve érkezett a munkába, mert a felirat láttán visszafordult, és nagyfiával együtt vízzel, súrolókefével tért vissza, és addig nem nyugodott, míg a falról el nem tűnt a felirat. Mostanáig reménykedik, hogy azt a néni nem látta meg. Mindenesetre napokig nem volt képes se köszönni, se felugrani a nénihez. Egyszerűen mintha megbénult volna, mesélte. Sehogy sem fért a fejébe, hogy Róza néninek, aki soha a légynek sem ártott, „üzlete sem volt a korzón”, azoktól az emberektől, akikkel annyi jót tett életében, ezt kellett kapnia. Nem tudtam, hirtelen mit válaszoljak a felháborodását csöppet sem titkoló ismerősnek, csak annyi jutott eszembe, rosszul teszi, ha nem látogatja meg a nénit. Sőt, épp a történtek miatt kell meglátogatnia. Keresztény lévén, ő maga is emlékezik talán a Szent Pál-i intésre: , A rosszat jóval győzzétek le! ” Ebben az igében az intésnél is fontosabb számomra az üzenet lényege. Az, hogy a rossz legyőzhető. Főleg akkor, ha nem engedjük elhatalmasodni. Addig nem nyugodott, míg a falról el nem tűnt a felirat. Vasárnapi pletykák Német amazonok Nem ismeretlen bolygóról érkezett nőnemű lények láthatók a képen: ilyen készenlétben a német rendőrnők új mellpáncélja. Fekete műanyagból készült, súlya másfél kiló, ütésálló, ára háromszáz márka. 1987-ben, Reagan elnök berlini látogatásakor rendszeresítették a speciális védőmellényeket a rendőrök számára. A nők akkor szóvá tették, hogy rájuk nem gondoltak. Azóta pótolták a mulasztást. A mellpáncél tervezői anatómiai tanulmányokat folytattak, méreteket vettek, tíz különböző kísérleti példányt gyártottak, míg végül elkészült a prototípus. „Sajnos a hölgyek nem fogadták olyan lelkesen az öltözetet, mint vártuk - nyilatkozta egy illetékes -, mert nem akarják, hogy egy-egy tüntetéskor a nemük szerint megkülönböztethessék őket.” Erőkar Uraim, nem árt óvatosnak lenni, ha netán összetalálkoznak ezzel a kaliforniai hölggyel. De legalábbis ne akasszák vele össze a bajszukat. A harmincéves Dót Jonesé ugyanis a legerősebb női kar, négyszeres szkandervilágbajnok. Az elmúlt tizenegy esztendőben mindössze egyszer szenvedett vereséget, akkor is csak azért, mert egy versenyen tizennégy győzelem után beszakadt a karizma. Amikor nem szkandero- zik, akkor súlyt lök, 1992-ben kilencedik volt az olimpián. S amikor nem sportol, akkor szí- nészkedik, két tévésorozatban is szerepet kapott már. Grieco - a költő Talán a varázslatos hawaii klíma teszi, talán a rendszeres thai boksz, hogy a szappan- operák sztárja, Richardo Grieco így is jobban néz ki, mint sok pályatársa kozmetikusok hadának munkája után. A kép azonban így még nem teljes, mert Grieco nemcsak egyszerű színész és modell, aki ha kell, akár ruhátlanul is megmutatja bájait, de elismert költő, énekes és zeneszerző is. Több mint négyezer költeménye van, és bár ebből még csak százhúsz látott napvilágot „Töredékek egy mocskos hamutartóból” címen, a kritikusok szerint minden dala felér egy műalkotással. Clark Gabié és John Way- ne voltak a példaképei, s mivel kettesben élt édesapjával, keménynevelésben volt része. Zárkózott, csöndes ember lett, és maradt is volna, ha nem feszíti a tehetség, így került a színművészet közelébe.
