Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1997-03-12 / 11. szám

Kultúra 1997. március 12. 13 Szász Endre: A giccs és a zsenialitás néha súrolja egymást. A giccsfestő nem mindig dilettáns. Személyesen ismerte Dalit „Ugyanarról beszélünk, csak másképpen" Bozai Ágota______________ A művészet furcsa szerelem: gyönyörű nő, amelyiken min­den luk be van nőve. Ebből kö­vetkezően kielégülés a művé­szetben nincs - vallja Szász End­re. „Volt Torontóban egy házam, kocka, üvegfalakkal, bent a mo­dem város közepében, egy park­ban. Az Vasarelyvel meg hiper­modern dolgokkal volt tele, mert oda az illett. Falusi házam­ban, Várdán barokk tárgyak vesznek körül. Nem azért, mert barokk lelkem lenne. Ezek a le­velek, indák itt a szék karfájára faragva visszavisznek a termé­szetbe, amitől elszakadtunk. Bennük megtalálom azt a tör­vényt, ami bennem is megvolt, csak már elfelejtettem a város­ban. Neurotikus hülyék lettünk a városban. Hogy giccsesedne a világ? Nem kell vele foglalkozni. Giccs, sze­mét, középszerű mindig volt. Michelangelo idejében is. A re­mekműveket megtartotta a be­léjük vitt alkotóerő. A giccset nem. A giccs és a zsenialitás kü­lönben néha súrolja egymást. A giccsfestő nem mindig dilettáns, ismertem olyanokat, akik na­gyon jól tudtak rajzolni, festeni. Csak mondanivalójuk nem volt. A kommersz kultúra a középszer fegyvere a tehetségessel szem­ben. Ami nem olyan, mint az övék, arra rögtön rámondják, Mikor az egyénisé­gem kibújt, rögtön elkezdtek pofozni. hogy giccs. Egyik albumom cím­lapján egy olyan képem van, amelyen felnyúl egy kéz a vö­dörből és egy szál rózsát tart. Erről azt írta az egyik műtörté­nésznő, hogy giccs, mert rózsa van rajta. Nem a művészeti élet, hanem a kritika meg a műtörté­net züllött. Mert a mi kritikusa­ink nyolcvan százalékát negy­ven évig protekció alapján ne­vezték ki. A képzőművészet is olyan, mint a zene: akinek egy kis érzéke van hozzá, azt lehet fejleszteni. De akinek nincs, an­nak hiába muzsikál Bach és Bee­thoven. Belőlük lesznek a kriti­kusok. Mikor kis ingecskében ül­tek a kerítésen, a gúnár leharap­ta a bögyörőjüket és most engem tanítanak, hogyan kell szerel­meskedni. Mikor az egyénisé­gem kibújt, rögtön elkezdtek po­fozni. S irtóra örültem neki. Na mondom, végre csinálok vala­mit. Mert a semmit érőt sosem pofozzák. Én ravaszságból min­dig elismerem a másik tehetsé­gét, mert nem akarom kiröhög- tetni magam, hogy azt mondom, nagy nulla, és közben zseniális művész. Személyesen ismertem Dalit, Pi- cassót, Chagallt, de nem irigyel­tem őket. Annyira feloldódtak a hírnevükben, hogy az már élet- veszélyes volt. Nekem már az is sok, ami van. Éjjel festek, mert nappal nem hagynak az ér­deklődők, akikre ugyan szüksé­gem van, mert nagyon ember­központi az, amit csinálok, és emberek nélkül nincs impulzus. De sok öt percre rámegy az em­ber élete. Fotó: Archív Én a magam részéről arra törek­szem, hogy minél többen értse­nek meg. A figurálisnál sokkal egyszerűbb vad, absztrakt képe­ket festeni. Én is festek ilyet. Ha olyan a közönségem: a szűkebb baráti körömnek vagy a felesé­gemnek. A vájt fülűek értik. De többnyire nem a vájt fülűek művelik a világ kultúráját és tör­ténelmét, teremtik a stílusokat. Öntörvényűségre törekedni di­vat ugyan, de őrültség. Hanyatt fekve sokkal jobb képeket tudok elképzelni magamnak, mint amilyeneket valaha is meg lehet az anyaggal meg az ügyessé­gemmel festeni. Gyönyörű, tö­kéletes képeket lehet elképzelni. Amiket megfesteni sose lehet. Szerintem Van Goghnak is, Rembrandtnak is, minden festőnek, az aláírás szomorú pil­lanat. Mert ott a művész elisme­ri, hogy „lényeget fogtam, ennyit tudok közölni, ennyit tu­dok visszaadni belőle, ennyit tudtam közölni abból, amit ér­zek”. Mert fösteni bajos. Divat most mondani, hogy ma­gamnak festek. Szamárság. Az ember magának nem fest. Ha megfestek egy képet, azért fes­tem meg, mert találkoztam a lé­nyeggel, amit el akarok monda­ni az embereknek. Mert ez a dol­gom, ez a hivatásom. És ez a vá­gyam. Értelmetlen dolognak tartom, hogy a művész hozzá nem férhető, meg nem érthető alkotásokra törekedjen a mo­dernség, újszerűség ürügye alatt. Amellett a művészetnek - bár azt hiszik - nem lényege az új. Éppen ellenkezőleg. A műal­kotások lényege az állandóság. A természet olyan alaptörvényei a témái minden képnek, hogy azok már akkor is voltak, amikor az ember nem volt, és lesznek Öntörvényűségre törekedni divat ugyan, de őrültség. akkor is, amikor már rég nem lesz ember. Ezt szavakkal meg­fogalmazni nem lehet. Ha meg­nézek egy Rembrandtot vagy egy Velázquezt vagy akármilyen mesterművet, az Áltamira-bar- lang ismeretlen mesterének he­verő bivalyát, akkor ugyanazt az élményt kapom tőlük, amit Pi- cassótól. Mert ugyanarról beszé­lünk, csak másképpen. Tele vagyunk tehetséges embe­rekkel. De Magyarországon tíz­szer annyit kell produkálni, mint másutt, hogy az ember elérje ugyanazt az eredményt. Ott az ember előtt a siker ajtaja, azt be­töri a Botond, aztán van egy tég­lafal, aztán egy betonfal. Ki­megy Amerikába, beleüt az ajtó­ba és kiesik az ablakon, mert minden lehetőség nyitva van. A hazai helyzet a szegénysé­günktől, meg az elnyomottsá- gunktól és a karakterünktől van. Mert mi individualista banda va­gyunk. A világ összes zsenijét úgy kellett Amerikában meg­venni. Minket ingyen megkap­tak, mert mi odakergettük a mie­inket. S ha véletlenül hazajön a pali, akkor addig piszkáljuk, amíg megint visszamegy. Én nem. Engem már nyugodtan rugdalhatnak. Nekem edzett fe­nekem van! Heti kultúra Könyvespolc Gergely József: Milyen szél Mészáros Károly _______ Ge rgely József verseit olvas­ván rég múlt idők elevened­nek fel bennem: a hatvanas évek vége, amikor reményteli költői álmodozásaim csúcs­pontjaként megjelent egy ver­sem az Irodalmi Szemlében, s melyet mindenkinek muto­gattam, de leginkább anyám­nak, aki a világon egyedül tudta átérezni az én roppant örömömet. Ebben a Szemle­számban Gergely József vers­sel, Duray Miklós és Wurczell Gábor novellával volt jelen, s felsorolhatnám valamennyi írást, mert harminc év távla­tából is emlékszem rájuk. Gergely József nevével akkor találkoztam először, az e kö­tetben is szereplő Zuhogó nyárra azonnal felfigyeltem. Ilyen verset csak avatott költő írhat. Az illúziótlan nyár... Valahogy ezt éreztük vala­mennyien. Utána is néztem, ki ez az ember, aki az ismeret­lenség homályában ilyen ver­seket ír. Gergely József akko­riban a Lévai Pedagógiai Szakközépiskola tanára volt, országos hírű kisszínpad ve­zetője, a szlovákiai magyar kisszínpadi-mozgalom meg- újítój a; Tőzsérék nemzedéké­nek tagja, Tőzsér Árpád és Cselényi László évfolyamtár­sa az 1956-1960-as években a pozsonyi Komensky Egye­tem Bölcsészkarán. Nem tu­dom, voltak-e korábbi publi­kációi (később is csak hébe- hóba találkoztam nevével), verseit olvasva azonban szá­mos kérdés merül fel: miért nem került a kilencek antoló­giájába, ahol talán helye lett volna? Két ok lehetséges: Vagy később kezdett írni, mint a többiek, vagy nem volt elfogadható versanyaga az ötvenes évek végén. Tény, hogy Gergely József később sem csatlakozott semmilyen csoporthoz, semmilyen irány­zathoz. Élt az irodalom peri­fériáján, s csak azon csodál­kozom: miképp tudott foly- ton-folyvást újítani, miképp talált rá a hangjára-vissz­hang nélkül. Vagy létezik egy belső visszhang, amely éppoly erős, mint a külső? Kötethez mind ez idáig nem jutott. A hatvannyolcas poli­tikai megújulást lelkesen fo­gadta, amiért állásából el­mozdították. Ezáltal az élet­nek is a perifériájára került. Élt, ahogy tudott: alkalmi munkákból, könyöradomá- nyokból. Elfecsérelt évtize­dek- mondja egy újabb kel­tezésű versében. Ritkán írt és ritkán ír. Amit azonban pa­pírra vet, az míves munka. Az 1989-es rendszerváltás után mintha kilépne eddigi önma­gából; a kötetben szereplő versek nagy részét az elmúlt hat esztendőben alkotta. Vil- loni vagánykodások, Füst Mi- lán-i elégikusság, bánat, múltba nézés, önmarcango- lás, kiszólások - minden­minden fellelhető ezekben a sorokban. Verseinek vissza­térő elemét adják az elsza­lasztott lehetőségek, az anya­apa motívum; az apa, aki va­lahol a szibériai hómezőkön tűnt el a sztálini lágerek fog­lyaként; az anya, aki szintén fiatalon halt meg. A történe­lem ugyancsak beletiport Gergely József életébe. Mint mindannyiunkéba. Mostan­ság - már hatvan körül - egy losonci munkásszálló lakója. Ott tűnődik elszállt életén. Regény enyitottak a kerti ka­pun, végigmentek az udvaron a körülöttünk ugrándozó kutyák közt, melyek megismerték őket a szür­kületben, és beköszöntek Pru­dencia Cotes anyjának a konyhá­ba. A kávé még nem volt készen.- Majd megisszuk később - mondta Pablo Vicario. - Most sie­tünk.- Úgy ám, fiaim - mondta az asszony. - A becsület nem várhat. Ők viszont mégiscsak vártak, és akkor meg Pedro Vicariónak tá­madt az az érzése, hogy a testvé­re szándékosan vesztegeti az időt. Mialatt a kávét itták, Pru­dencia Cotes, serdülőkora teljes pompájában, kijött a konyhába egy összetekert újsággal, hogy felélessze a tüzet. „Tudtam, hogy mire készülnek - mondta nekem -, és nemcsak hogy helyeseltem a dolgot, hanem hozzá se mentem volna feleségül, ha nem teszi azt, amit egy férfinak tennie kell.” Mi­előtt elmentek, Pablo Vicario le­tépett két fecnit az újságpapírból, hogy legyen mibe csomagolniuk a késeket. Prudencia Cotes a konyhában várta meg, amíg ki­mennek a kerti kapun, és azután is várt rendüledenül, három éven át, mindaddig, amíg Pablo Vica­rio ki nem jött a börtönből, és egyszer s mindenkorra feleségül nem vette.-Vigyázzatok magatokra - szólt Egyelőre bejelentett gyilkosság krónikája Gabriel García Márquez 16. rész utánuk. Clotilde Armenta tehát nem tévedett, amikor úgy látta, hogy az ikrek már nem olyan el­szántak, mint korábban, és egy üveg jó erős rumot adott nekik, hátha végleg kidőlnek tőle. , Azon a napon döbbentem rá - mesélte nekem-, hogy mi, nők milyen egyedül vagyunk ezen a világon!” Pedro Vicario kölcsön­kérte tőle a félje borotválkozó­készletét, és ő odavitte neki a bo­rotvapamacsot, a szappant, a tük­röt és a borotvát, benne egy vado­natúj pengével, de Pedro Vicario a henteskéssel szedte le a szakál- lát. Clotilde Armenta elámult e fe­ne nagy férfiasság láttán. „Olyan volt, mint egy gengszter a mozi­vásznon” - mondta. Pedro Vicario aztán elmesélte nekem - és így is volt-, hogy a laktanyában tanult meg késsel borotválkozni, és utá­na már csak így tudta csinálni. A testvére viszont a maga közna­pibb módján, dón Rogelio de la Flór zsilettpengéjével borotválko­zott meg. Aztán lassan, szódanul kiitták az üveget, egyre csak a szemközti ház sötét ablakát bá­mulva a kialvadanságtól eltom­pult tekintettel, miközben egy­más után jöttek az ál-vevők, és vit­ték a tejet, amelyre nem volt szük­ségük, és kérték a nem létező élel­miszereket, csak azért, hogy a sa­ját szemükkel is lássák: csak­ugyan ott vannak, és csakugyan meg akaiják ölni Santiago Nasart. A Vicario testvérek meg hiába nézték azt a szemközti ablakot, nem gyúlt benne vüágosság. San­tiago Nasar négy óra húsz perckor ért haza, de nem kellett villanyt gyújtania, hogy eltaláljon a háló­szobájába, mert a lépcső tetejénél levő lámpa éjszaka is égett. A sö­tét szobában aztán ruhásmi le­dobta magát az ágyra, mert mind­össze egy órája maradt az alvásra; így talált rá Victoria Guzmán, amikor fölment a szobájába, hogy felébressze. Az éjszaka több mint háromig együtt voltunk María Alejandrina Cervantes házában, amikor is María Alejandrina Cer­vantes hazaküldte a zenészeket, és saját kezűleg oltotta el az udva­ron a lámpákat a tánchely körül, hogy mulatt szajhái végre egye­dül is lefekhessenek. Három nap, három éjjel folyt a munka szaka- dadanul; előbb a díszvendégek­nek nyújtották a diszkrét szolgál­tatást, utána meg, immár tárt ka­pukkal, mindnyájunknak, akik hoppon maradtunk a lagzi forga­tagában. María Alejandrina Cer­vantes, akiről azt szoktuk monda­ni, hogy csak egyszer fog elalud­ni: ha majd meghal, a legelegán­sabb és leggyengédebb nő volt, akit valaha is ismertem; és a leg­szolgálatkészebb is az ágyban, ágyon kívül meg a legszigorúbb. Itt született, itt nőtt fel és itt élt, egy olyan házban, amelynek örökké nyitva volt a kapuja, né­hány kiadó szoba volt benne, meg egy hatalmas udvar, ahol hajnalig folyt a tánc a paramaribói kínai bazárban vásárolt lampionok alatt. Ő vette el egész nemzedé­kem szüzességét. S ok mindenre megtaní­tott, többre is, mint kel­lett volna, de főleg arra, hogy nincs szomorúbb hely a vüágon, mint egy üres ágy. Santiago Nasar magánkívül volt, amikor először megpillan­totta. Én figyelmeztettem. „Kar­valy ha héjára támad, maga látja kárát.” De ő meg se hallotta, úgy elkábította María Alejandrina Cervantes bűvölő sziszegése. Ér­te lángolt, érte hullatta az első férfikönnyeket tizenöt éves ko­rában, míg Ibrahim Nasar szíjjal ki nem verte az ágyából, és ki nem csapta egyjó évre az Égi Or­cára. Attól kezdve igazi, mély ér­zelem szövődött köztük, immár a szerelem zűrzavara nélkül, és María Alejandrina Cervantes olyan tisztelettel viseltetett irán­ta, hogy senkivel sem feküdt le, ha ő is jelen volt. Abban az utol­só szünidőben mindig korán ki­adta az utunkat, azzal a való­színűden kifogással, hogy fá­radt, de nem tette fel a kapura a keresztvasat, és a folyosón is ég­ve hagyott egy lámpát, hogy ti­tokban visszamehessek hozzá. Santiago Nasamak szinte va­rázslói tehetsége volt az átöltöz- ködéshez, és az volt a kedves szórakozása, hogy a mulatt lá­nyokat teljesen kivetkőztette ön­magukból. Feltúrta a szekrénye­ket, az egyiknek a ruháját ráadta a másikra, úgyhogy a végén sen­ki se tudta, hogy önmaga-e vagy valaki más. Egyszer az egyik lány a társnőjére pillantva azt hitte, hogy saját magát látja, és sírógörcsöt kapott., Azt hittem, hogy kiléptem a tükörből” - mondta. De aznap éjjel Maria Alejandrina Cervantes nem en­gedte meg Santiago Nasamak, hogy még egyszer s utoljára el­játszadozzon az átöltöztető tu­dományával, s olyan léha kifo­gásokkal hárította el, hogy a je­lenet rosszízű emléke aztán egész életére kihatott. (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents