Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-03-12 / 11. szám
Politika 1997. március 12. 3 Bárdos Gyula és Bauer Győző számára akkor telt be a pohár, amikora tanács úgy döntött, hogy nem kell kisebbségi nyelvhasználati törvény Bauer Győző és Bárdos Gyula kilép a kormány nemzetiségi tanácsából Bokréta - magyarok nélkül P.Vonyik Erzsébet ____________ Fr appánsra sikeredett Miroslav Kusy professzornak a szlovák kormány mellett működő nemzetiségi tanácsról alkotott véleménye, miután végigülte egyik tanácskozását. A demokrácia- pártiságáról jól ismert politológus telibe talált, amikor úgy fogalmazott: a tanács létezése arra jó, hogy a kormány bokrétaként a kalapjára tűzve mutogathassa. Mostantól ez a díszes csokor - jelképesen - egy virággal szegényebb lett - a magyarok két képviselője, Bauer Győző, a Csemadok elnöke és Bárdos Gyula, az MKDM parlamenti képviselője kivált a 22- tagú testületből. Nyilatkozataikból kiderült: mindkettejüknél akkor telt be a pohár, amikor a tanács kimondta, hogy nincs szükség a kisebbségek nyelv- használatát szabályozó törvényre. Azóta, hogy a kisebbségek képviselőinek ellenvéleménye dacára ez a döntés megszületett, a kormány, a kül- vagy a kultuszminisztérium, illetve a parlament illetékesei szinte egyfolytában arra hivatkoznak, hogy lám, maguk a kisebbségek képviselői sem tartják szükségesnek a kisebbségi nyelvhasználatot védelmező törvény elfogadását. Bauer Győző nyilatkozata szerint ekkor fogalmazódott meg benne, hogy elérkezett a pillanat, amikor fel kell állniuk és nem szabad tovább a nevüket adni a tanács kisebbségellenes tevékenységéhez. Egy „kis” ízelítő a mindkét magyar tanácsbeli tag által megelégelt döntésekből: a nemzetiségi tanács elutasította, hogy törvénnyel szabályozzák a kisebbségi szervezetek működését, továbbá azt is, hogy a tanács beleszólhasson a kisebbségi kultúrára szánt pénzek elosztásába (amiről most a kultuszminiszter kénye- kedve szerint összeállított bizottságok döntenek, s ezekből nem hiányoznak Gyimesi magyarjai sem). Az elutasítás lett a sorsa annak a javaslatnak is, hogy a kisebbségi színházak kapják vissza jogalanyiságukat, amitől Iván Hudec parancsára fosztották meg őket. Ugyanerre a sorsra kárhoztatta a tanács azt a magyarok által beterjesztett indítványt, hogy a kisebbségek javára változtassanak a tanács összetételén. Jelenleg ugyanis a 22 tag közül 13-an a kormányt, a minisztériumokat és a Matica slovenskát képviselik, míg mindössze kilencen a Szlovákiában élő kisebbségeket, köztük a magyarokat is. Egyértelmű a kormányszervek és egyáltalán a többségi nemzet létszámbeli fölénye, s ezért nem meglepő, sőt, egyenesen törvényszerű, hogy csakis az „államalkotó” nemzetnek megfelelő döntések kaphatnak zöldet. Nem hullott termőtalajba az a kezdeményezés sem, hogy a kormánytagoknak és a kisebbségek képviselőinek legyen szavazati joguk, a többieknek tanácsadói státuszuk. A sorozatos hiábavaló próbálkozások a tanácsba delegált két magyar kedvét szegték és úgy látták jónak, hogy tovább nem asszisztálnak a kisebbségeket sértő és a külföldi szervezetek előtt pedig fennen lobogtatott döntések megszavazásánál. Kellett a nyilvánvaló jelzés belföldnek és külföldnek egyaránt: abnormális a tanács egész működési mechanizmusa, amelynek köszönhetően a szavazásoknál mindig lehenger- lik a kisebbségeket. Abban azonban nem vagyok egészen biztos, hogy ez a kormány elgondolkodik a történteken. Minden más szabványszerű kabinet ezt tenné, de nem a jelenlegi pozsonyi Meciar vezetésével. Hiányozni biztosan fognak a magyarok a testületből, habár a szlovák tévéhíradóhoz hasonlóan egy ideig talán a kormány is igyekszik palástolni, hogy a legnépesebb kisebbség képviselői nincsenek ott a tanácsban. De sajátos szlovákiai megoldást gond nélkül talál a kisebbségi tanácsot vezető Kálmán miniszterelnökhelyettes. Ez a kormány már nemegyszer bizonyította - a legpregnánsabban épp a Pro Slovakiában folyó pénzosztásba bevont személyek esetében - hogy ha kell, megtalálja az ő „magyarjait”. Félő, hogy ez esetben sem történik más, mint hogy a megüresedett két székbe belehuppanhatnak azoknak a cinkosai, akik a Pro Slovakia pénzét - az egyébként nekünkjáró pénzt - bőkezűen osztogatják azoknak, akik nem átallanak dör- gölőzni. Ilyen álmagyarok csatasorba állítása nem gond, mint ahogy az sem, hogy olyan egyént találjanak a megüresedő budapesti szlovák nagyköveti posztra, aki állítólag azért lesz jó nekünk is, mert magyar nemzetiségű. Talán érdemes lenne utánanézni, hogy ugyan mióta? A tanácsban leszavazzák a 9 kisebbségi képviselőt. Ez a kormány megtalálja az ő „magyar- jait”. Ovázási gondok főleg a kínai neveknél Twistre vált a Markíza Fekete Marian Szinte azzal párhuzamosan, hogy a Markíza vezetése oly könnyen beleegyezett Vadkerti Andrea rövid ideig tartó névváltoztatásába, a Twist rádió a korábbihoz képest is nagyobb mértékben kezdte elhagyni az ová- zást, amit Hudecék az államnyelvvédelmi törvényre hivatkozva a szlovákiai magyar sajtótól is elvárnának. Az önkéntes nyelvzsaruk nem annyira az államnyelvvédelmi törvényhez igazodnak, mint inkább Dusán Slobodník egykori kultuszminiszternek, a szlovák törvényhozó testület külügyi bizottsága jelenlegi elnökének egy korábbi kijelentéséhez: „a nyelv törvények fölött álló törvén}?’. Természetes emberi jog a névhez való jog. Annyira magától értetődő, hogy az ENSZ égisze alatt 1966-ban megfogalmazott nemzetközi emberi jogi kódex készítői nem is tartották szükségesnek, hogy erre külön kitérjenek. Később ez visszaütött. Egy példa: Bulgáriában a kommunista rendszer elleni támadásokat elsősorban az váltotta ki, hogy a törökök neveit szlávosították. A névhez való jog annyira elemi jog, hogy ezzel nem is szükséges foglalkozni - egészen addig, amíg nem sértik meg ezt a jogot. Az ember neve maga az ember. Ne feledjük: a náci haláltáborokban az emberektől először a nevüket vették el, amikor karjukra számot tetováltak! Szlovákiában a külföldi politikusnőktől, színésznőktől, sportolónőktől is elveszik a nevüket - hacsak nem kínaiak, japánok, koreaiak, vietnamiak stb. A szlovák sajtó például Teng Hsziao-ping lányát nem tudja ovázni. Nehéz kitalálni, hogy melyik is lehet a vezetéknév, így nem biztos, hogy jó szóhoz csapnák oda az -ovát. Nehogy olyasvalami jöjjön ki belőle, hogy Katarínová Tóth. A hivatalos szlovák politika képviselői többször is kifejtették, a női nevek magyar használata nem tartja tiszteletben a nők emberi jogait. Példaként említették; Harangozó Béla feleségét magyarul „Béla Harangozó Nő”-nek kell írni, ami nyilvánvaló ostobaság. Harangozó Béla felesége a magyar név- használat szerint lehetne: Harangozó Katalin, Harangozó Béláné, Harangozó Szlovák Katalin, Szlovák Katalin, Harangozó Béláné Szlovák Katalin. A magyar hivatalok, a sajtó és egyáltalán a világsajtó tiszteletben tartja az emberek nevét. A magyar helyesírásnak, az angol, a francia, az olasz vagy a spanyol helyesírásnak nem felel meg az ovázás, de Katan'na Tóthová nevét mindig úgy fogják írni, ahogy azt ő tartj a helyesnek, vagy ahogy ő írná a saját nevét. A világ egyetlen államában sem próbálnák megerőszakolni a nevét. Hudecék miért, milyen alapon tehetik meg azt, hogy mások nevén erőszakot kövessenek el? Vagy ki kell vámunk, hogy valamelyik külföldi sportolónő, politikusnő, közéleti személyiség beperelje a szlovákiai sajtót a nevéhez fűződő személyiségi jogainak megsértése miatt? A világsajtó tiszteletben tartja az emberek nevét. Nem ér a nevem Vlado Gloss felvétele Vonal alatt A Szlovákia-kép retusálása Szűcs Béla A szlovák kormány lázasan igyekszik meggyőzni a nyugati politikusokat arról, hogy nálunk minden a legnagyobb rendben van a demokratizálással. Közben az idő gyorsan repül és jó 100 nap múlva eldől, hogy be- kerülünk-e már az első körben a NATO-ba. Addig is a Meéiar- kormány rendületlenül szajkózza a magáét és megpróbálja szalonképessé tenni politikáját a világ előtt. Közben a lázasan utazgató miniszterek, diplomaták hazaérve elhallgatják, vagy szépen kiretusálják, jelentéktelen megjegyzésekké degradálj ák a külföldi kifogásokat. Csak az ellenzéki sajtóból lehet megtudni, ki mit mondott, milyen elvárásokat tolmácsoltak a politikusoknak. Oldalakat venne igénybe, ha felsorolnánk, hogy ki mindenki tett szemrehányásokat például azért, hogy az ellenzékkel úgy bánik a kormány, mint az ellenséggel, kirekeszti a parlamenti bizottságokból. A Nyugat hol diplomatikusan, hol nyíltabban figyelmeztet a számára megemészthetetlen nem demokratikus eszközökre, az államfővel szembeni viselkedésre, az ifjabb Kovác elrablása ügyének süllyesztőbe rakására, vagy Gaulieder képviselőnek akarata ellenére a parlamentből történt kizárására. A kormány- koalíció az ellenzéket vádolja a világban Szlovákiáról alkotott „torz kép” kialakításáért, de ez az állítás két okból sem állja meg a helyét. Először is a pozsonyi nyugati követségek tapasztalt diplomatáinak nincs szükségük az ellenzék súgására ahhoz, hogy lássák, mi történik az országban. Alaposan ismerika kormánypolitikáját, a közvélemény hangulatát és az ellenzék helyzetét. Másodszor: az ellenzéknek nem érdeke, hogy lehe- tedenné tegye Szlovákia mielőbbi belépését a nyugati integrációkba. Sőt! Nincs közöttük egyetlen párt sem, amely olyan kételyeket emlegetne, mint Meciar pártjának politikusai és koalíciós partnerei. A Magyar Koalícióra kígyót-békát kiáltanak, pedig mi, magyarok NATO-pártiak vagyunk. Jóllehet, felhívjuk a figyelmet a nemzetiségijogok sorozatos megsértésére, de csak azért, hogy ezek mielőbbi korrigálásával Szlovákia esélyesebb legyen az integrációra. A nyugati kifogások egyik ismétlődő oka a kormány által számtalanszor megígért és az alkotmányban is rögzített kisebbségi nyelvhasználati törvény megalkotása. Szinte nevetséges a kormány tagjainak magyarázkodása és a kisebbségekre vonatkozó állítólagos többtucat törvény emlegetése. Vannak, akik azt állítják, hogy nincs szükség kisebbségi nyelv- használati törvényre. Mások azt lódítják, hogy dolgoznak rajta, a külügyminiszter pedig legutóbb Brüsszelben azt mondta, hogy „ elfogadására még nem érett meg a helyzet”. Ugyan mikor jön el az ideje? Ha majd a magyar nyelvet kiszorítják a közélet minden területéről? Ha anyanyelvűnket már csak családi körben használhatjuk? A kormány kínos igyekezete, hogy a világ előtt idillire retusálja a szlovákiai helyzetet, úgy látszik, nem jár sikerrel. Különféle fórumokon, sajnos, már meg sem említik Szlovákia felvételét az első körben. Honi politikusok nem győzik dicsérni stabil gazdasági helyzetünket. Szüntelenül azt ismételgetik, hogy ifjú köztársaságunknak idő kell a belső problémák megoldásához, demokráciánk pedig szerintük van olyan stabil, mint a többibelépő országé. Sőt, nálunk már jóelőre népszavazáson kérjük ki a lakosság véleményét a belépésről. A szépítgetés, retu- sálás azonban nemigen segít. A fő probléma az, hogy meghívnak-e bennünket az első körben. Erre ma senki sem tud válaszolni. Igaz, hogy számos nyugati vezető udvariasan kijelentette, hogy Szlovákia helye a NATO-ban van, de... De mikor? Lehetséges, hogy valamivel később, lehet, hogy jóval később. Mindenesetre a demokratizálási folyamat még a legutolsó hónapokban is növelhetné Szlovákia esélyeit. De erre ez a kormány képtelen, talán majd a következő.
