Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-03-05 / 10. szám
1997. március 5. Kultúra Heti kultúra Heti jegyzet Völgyi Vera Pihentetőül időnként ponyvaregényt olvasok, de mostanában egy-egy ilyen véres romantika ahelyett, hogy elzsibbasztana, felküld a plafonra. A kiadók mintha elfelejtették volna, hogy léteznek szerkesztők, korrektorok, akik kitakarítják a szöveget. Tegnap Arthur Herzog egyik legfrissebb regényének fordítójától megtudtam, mi a legjobb módszer arra, hogy a rendőrök mielőbb megtaláljanak egy elrabolt kislányt. Önkénteseket kell keresni! Hát persze! Esetünkben vagy 15 „néhai” rendőrt alkalmaznak. Ez aztán az ütőképes csapat! Más könyv: a főszereplő nő fejvesztve menekül egy bálból, de annyi ideje még van, hogy magára terítsen egy „stógát”. Azt is nagyon bírom, amikor egy ponyva magyar változatában a szereplők azt találják mondani: „Hi, hogy vagy?” ,JHi, jól!” Mit röhögnek ezek fürtön fúrt? Csinosabb lenne, ha a fordító megoldaná a talányt egy hétköznapi „szia” alkalmazásával. Ön tudja, miért isznak folyton szódát az amcsik? Herzog már említett könyvében a veremben raboskodó kislány azzal a csellel küldi el fogvatartóját, hogy elfogyott a szódája. S a pedofil úr már rohan is. Elképzelem, hogy gyorsan beszerez egy cseh szódásüveget, tudja, azt a fémhálósat, ami olyan meghitt hangulatot áraszt, valahonnan patront is kerít, ami egyébként a lehetetlennel egyenlő arrafelé. Veremnyi idill. (Na jó, igazságtalan vagyok, mert műanyag flakonos szóda természetesen kapható a tengerentúlon is.) Más alkalommal és másutt meg így kezdődik egy ígéretes kapcsolat: „meghívlak egy szódára!” Hát nem gyönyörű? Vagy a nyomozó az üdítőautomatánál így szól társához: kérsz egy szódát? És persze kér. Pedig ihatna kólát, gyömbért, tonikot is. Lehet, hogy a ponyvaregényekben mindenki fogyókúrázik? Nos, ha van néhány üres órája a hét végén, telepedjen kedvenc karosszékébe, vegyen kézbe egy ponyvát és fejtse meg. Rossz hír Távol Daliástól A Dallas című filmsorozaton átok ül, állítja néhány bennfentes, legalábbis a szereplőket illetően. S ilyenkor példának Linda Gray, Charlene Tilton vagy Barbara Bel Gedees problémáit szokták felhozni. Victoria Principal, a tévéregény szépséges Pame- lája talán ezért lépett ki időben a produkcióból (eltűnését a történetben karambollal magyarázták), s új pályát választott: plasztikai sebész férje, Harry Glassman oldalán most kozmetikai cikkeket gyárt, fimesskazettá- kat készít. Ám üzleti sikerei ellenére sem teljes a boldogsága: elterjedt ugyanis annak a híre, hogy betegeskedik. Ezek szerint a régtől rebesgetett dallasi végzet alól ő sem tudta kivonni magát, hiába igyekezett távol kerülni az olajbáró Ewingoktól. Ott volt az Arany Glóbusz átadásán Los Angelesben. Ott lesz az Oscar-díj közelében is Hollywood magyar hangja Gordon Eszter felvétele Szabó G. László______________ Pár évvel ezelőtt Bécsben, Ste- ven Spielberg sajtótájékoztatóján one girl show szemtanúja lehetett nyolcvan külföldi újságíró. A Schindler listájáról faggathatták volna Amerika egyik legjelesebb rendezőjét, csak éppen nem tudtak kérdezni. Bugyuta kíváncsiskodásuk egyértelműen azt jelezte: fogalmuk sincs, milyen a film és mi történik benne - hiszen egyikük sem látta még. Mentve a helyzetet, már vagy tizedik kérdését tette fel egy kimagasló szőkeség. Ő ugyanis látta már a filmet, és volt miről kérdeznie Spielberget. A bécsi sajtókonferencia így vált kettőjük meghitt magánbeszélgetésévé, Návai Anikó pedig egy tucat sajtóügynökség „közvetlen munkatársává”. A neki adott válaszokkal ugyanis minden tudósító szabadon gazdálkodott. Ha a televíziós riporterek Oscar- díját is kiosztanák Hollywoodban, ön bizonyára a legnagyobb eséllyel indulhatna a jelöltek között. Tudósításai ugyanis tartalmasak, pontosak, szellemesek és bármilyen furcsán hangzik is: elegánsak. Szakmai tudását, felkészültségét sohasem fitogtatja, kérdései mégis izgalmasak, lényegretörőek, s bárkit képes elcsípni, megszólaltatni, aki ma sztárnak számít a világon. De hol volt eddig, vagy inkább 1990-ig? Los Angelesben élek, csak időnként tűnök fel Magyarországon. Pályafutásom a Magyar Rádióban kezdődött. 1976- ban vezető szerkesztője lettem az Ötödik sebességnek. Aztán férjhez mentem, lett egy híres-hírhedt éttermünk, amelyre a belügyminisztérium szerette volna rátenni a mancsát, hogy megtudja, ki vacsorázik ott s kivel. Mert olyanok vacsoráztak ott olyanokkal? Mondjuk Konrád György a bécsi izraeli nagykövettel. Mellesleg Kádár János és Aczél György is megfordult nálunk, mert jó volt a kaja. De ha az én történetem érdekli... Mi aztán egyik éjszakáról a másikra disszidálni kényszerültünk a férjemmel, és el is mentünk két szatyorral úgy, hogy a gyerekünk, aki nyolchónapos volt akkor, itthon maradt. Politikai fogoly volt tizenhat hónapig, mert az akkori magyar kormány egyszerűen nem volt hajlandó eleget tenni a helsinki egyezményben vállalt kötelezettségének, és család- egyesítésben részesíteni a kiskorút. A régi Fehér Ház és negyven szenátor közbenjárására végül is sikerült kiharcolnunk, hogy a fiunk kikerüljön hozzánk. Én azután a Voice of America tudósítója lettem és 1990- ben, a változások idején, jöttem először Magyarországra. Azóta megalapítottam egy céget, az Atlantic Sajtóügynökséget, és gyakrabban járok haza. A film hol lépett be az életébe? Még rádiós koromban. A Voice hollywoodi tudósítójaként rendszeresen ott voltam minden vetítésen. Évente 260 filmet láttam. A Golden Globe ünnepségen többször is részt vettem már, csak a televíziónak korábban nem készítettem semmit. Magyar riporter járt már ott ön előtt? Nem. És kicsi az esélye, hogy még egy bejusson. Egyébként én sem vagyok magyar állampolgár. Magyar származású amerikai. Ahhoz pedig, hogy ott lehessek mondjuk az Oscar-díj átadásán, nemcsak engem kell hogy ismerjenek, hanem a munkámat is. És ez már stílus kérdése, amelyet otthonról hoztam. Vagy ha nem, akkor kifejlesztettem. Életem első Oscar-cere- móniája után fogtam ugyanis a tollat, és köszönőlevelet írtam az ottani sajtófőnöknek. Aki aztán felhívott telefonon és azt mondta, tizenhárom éve dolgozik az Os- car-kiosztón, több ezer újságíróval volt már dolga, de köszönőlevelet most kapott először - és könnyes a szeme. Történt mindez 1986-ban, és azóta is minden évben megírom a levelet. És minden évben tárt karokkal várják... Nem így van. Hiába tudják, Kiemelkedően nagyszerű hogy ki vagyok, a harcot újra és újra meg kell vívnom. Gondolom, annál nagyobb szakmai sikert mondhat magáénak. Én ezt nem így élem meg. Inkább úgy érzem, hogy egy olyan országnak, mint Magyarország, amely 134 Oscar-nomináltat és 34 Oscar-díjast adott a világnak, kijár, hogy ott legyen az ünnepségen. Hogyan képzeljem el két interjú között a vörös szőnyeg mellett? „Képre készen”, csendben és elegánsan várja, hogy lecsaphasson a közeledő sztárra? Üvöltözöm. Kiabálok, hogy De- mi, Demi, állj meg, gyere ide! És ezt mindenki így csinálja. Akivel már többször találkoztam, azzal könnyebb a dolgom, az nemcsak a CNN kamerája előtt fog megállni. Azért viszont, aki még nem ismer, nekem is meg kell küzdenem. Maradjunk a legnagyobbaknál. Ki az az egy, akit emberileg a legjobban kedvel? Rám a legnagyobb hatást mindig Tóm Hanks gyakorolja. Nagyon kedves, nagyon kulturált és nagyon intelligens. A legemlékezetesebb élmény kihez fűzi? Mondok egy régebbi és egy frissebb élményt is. Dustin Hoff- mannal beszélgettem, amikor Golden Globe díjat kapott az Esőemberért. Én elég magas vagyok, ő elég alacsony. Rajtam ráadásul magas sarkú cipő volt, ezért leguggoltam előtte. Mire ő mosolyogva arra kért, álljak csak mellé nyugodtan - és felállt a dobogóra. Sharon Stone-t mindig is okos nőnek hittem, de tavaly aztán meg is győződhettem róla. Az Oscar-jelöltek sajtótájékoztatóján találkoztam vele. Harminc újságíró volt jelen a szobában, többet nem engedtek be. Én vagy két méterre ültem a pódiumtól; Lukin Ágnes, akivel a tévéműsorokat csináljuk, egy kicsit távolabb talált helyet. És akkor Sharon Stone egyszer csak arról kezdett beszélni, hogy a Casino európai turnéján nem is annyira Párizsban, mint inkább Szentpétervá- rott érezte jól magát. Erre odanéztem Ágira, és csak úgy szó nélkül jeleztem neki, hogy ugye, milyen jó fej, és ezt Sharon Stone azonnal „levette” az arcomról. A másodperc tört része alatt rájött, hogy ez kell nekünk, és elkezdett Kelet-Euró- páról beszélni. Az itteni emberekről, az itteni gondolkodásról. Nagyon helyes volt és igazán okosakat mondott. »Egyik éj- szakáról a másikra disszidálni kényszerültünk...” Nyolcvanöt éves lenne Jirí Trnka, a bábfilm világszerte ismert és elismert cseh mágusa Lehet, hogy a mennyei színpadon már Puckkal incselkedik Katerina Posová __________ Ma jd harminc éve távozott a bábfilm mágusa. Ott valahol fent most bizonyára a Szentivá- néji álom Puckjával incselkedik, Bajaja királyfi lovacskájával beszélget, a Császár csalogányának trillázását vagy a Préri dalát hallgatja és tengerkék szemével egy kényelmes felhőről figyeli ezt a romlott világot, ahonnan az agresszív, idétlen Walt Dis- ney-sorozatok áradata talán mégsem fogja végleg kirekesz- teni az Ő bájos, szép filmhőseit, alkotásai emberséges poézisét. Jirí Trnka (1912-1969) festőt, grafikust, szobrászt és illusztrátort, de főképpen univerzális báb- és rajzfilmalkotót már életében számtalan film- és művészettörténész méltatta, értékelte. És hatalmas életművének szakavatott összegező feldolgozására bizonyára sor kerül még. Én most csupán egy nagyon régi, nagyon kedves személyes élménnyel szeretnék megemlékezni róla. Az ötvenes évek derekán, huszonévesen, a vadonatúj prágai Magyar Kultúrában dolgoztam, afféle szervező mindenesként. S mert az intézet a város kellős közepén, a Vencel tér egyik alsó sarkán működött (a ház azóta az egyik metrólejáró áldozatául esett), az akkor még elég ritka magyar turisták persze mind benéztek hozzánk, hogy tanácsot, segítséget, eligazítást kérjenek. Leggyakrabban az volt a gond, hogyan tudnának a hozott karóráért, barackpálinkáért, téliszalámiért némi csehszlovák koronát szerezni és érte nájloninget, bugyit, melegítőt, tornacipőt vásárolni, esetleg betérni a híres Svejk-kocsmába vagy az U Fleku-ba. Akkoriban ugyanis térségünkben csak filléres útipénzeket kaphatott egy közönséges halandó. Ünnepnek számított tehát, ha valaki azt kérdezte, hogyan jut fel a prágai Várba, hol a Nemzeti Galéria vagy milyen koncertre érdemes elmenni. Egy szép nap bejött hozzám egy kislány és arra kért, vigyem őt el Jirí Tmkához. Mert ő bábfilmes akar lenni és most csak azért jött Prágába, hogy személyesen megismerhesse a Mestert! Boldogan, de szorongva láttam neki a feladatnak. Hiszen Trnka filmjei akkor már világszerte nagy sikert arattak, itthon is mindenki felnézett rá. Megkerestem hát a Stúdió telefonszámát, de alig mertem tárcsázni. Ekkora merészségért úgyis ki fognak nevetni, gondoltam. Aztán a torkomban dobogó szívvel, akadozva előadtam az ismeretlen vendég kérését egy rokonszenves női hangnak. Meghallgatott, majd kijelentette: - Várjon, megkérdezem az Öreget. - Pár perc múlva közölte: - Jöjjenek holnap fél tizenkettőkor, de az Öreg csak tizenöt percig ér rá. Dolgozik. Viszontlátásra! - és letette a kagylót. Nem hittem a fülemnek, hogy sikerült. De az alig húszéves kis vendég nyilván már tudta, hogy „a szakmában” ez így szokás. És elégedetten elment várost nézni. Másnap ott álltunk a Mester előtt. Kezet nyújtott és barátságosan megkérdezte: - Hát mi érdekli, kislány? Bevallom, nem tudom, mit beszéltek azok ketten. Buzgón tolmácsoltam, talán jól és pontosan, mert a beszélgetés simán folyt, fennakadás, újrakérdezés nélkül. Az „Öreg” mély, kissé recsegő hangján, jellegzetes harcsabajusza mögül készségesen magyarázott, rajzokat mutatott, a polcon megmozgatott egy félig kész Svejket, aztán az órájára nézett, felállt és az ajtóig kísért minket. A tizenöt perc letelt... Nem emlékszem, hogy hívják, nem tudom, hol él és valóra vál- totta-e terveit az a kislány. De amíg élek, hálás maradok neki, hogy jóvoltából én is megszoríthattam Jirí Trnka kezét, aki hat egész estét betöltő és több tucatnyi rövid bábfilmet készített. S ahány cím, annyi remekmű. Pedig mindössze ötvenhét évet élt...
