Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-03-05 / 10. szám
4 1997. március 5. Háttér NATO-keringő, szlovák módra A lóvá tett emberek Tirana utcáin dühükben kormánypárti újságokat égetnek CTK/AP-f el vétel A hírhedt piramisjátékok a hiszékenységre és a befizetők pénzéhségére építenek Kicsalt és elszállt pénzek Kövesdi Károly ___________ Né mi megdöbbenéssel konstatálhatta a tévé híradását figyelő szlovákiai polgár a múlt héten a Slavínon koszorúzó orosz nagykövet kijelentését, miszerint ő személyesen is hajlandó segítséget nyújtani a NATO-vi- ta kérdésében. Szergej Zotov barátságos hangnemben ecsetelte, hogy az orosz és a szlovák nép soha nem viseltetett egymással szemben ellenségesen (amivel nagylelkűen „anul- lálta” azt a történelmi tényt, hogy a Ti- so-féle Szlovákia hadat viselt a Szovjetunió ellen), és mélységesen demokratikusnak tartja a jelenlegi szlovák kormány álláspontját, amely a szlovák polgárra bízza a NATO-tagság kérdését. Zotov úr megígérte, hogy szükség esetén szakértőket hozat Moszkvából, akik tévévitákban fejtenék ki Moszkva álláspontját és véleményét Szlovákia NATO-tagságát illetően. A dolog három vonatkozásban is érdekes. Először azért, mert egy frissen kinevezett, új nagykövet aligha tesz ilyen kijelentést csak úgy, a saját szakállára. Egy nagykövet általában országa hivatalos álláspontját képviseli. A kijelentés arról árulkodik, hogy Moszkva tevőlegesen is „beszáll” a szlovák kormány által kezdeményezett polgárijesztgetésbe. Másodszor azért, mert a szlovákiai polgárok „agymosása” meglehetősen egyoldalú lesz, ha a kormány által felügyelt médiák nem hívnak meg nyugati szakértőket az ugyanerről a témáról folyó vitákra (és miért tennék, amikor a Nyugat egyértelműen kifejtette erre vonatkozó álláspontját), hanem orosz tisztek és külügyi szakértők lepik el a képernyőt. Harmadszor pedig azért, mert a szlovák sajtó mélységesen agyonhallgatta a kijelentést (mint ahogyan magát a koszorúzást is, amely meglehetősen furcsa aktus volt, hiszen Oroszország nem vállalta fel a sztálinista Szovjetunióval a történelmi kontinuitást), beleértve az ellenzéki sajtót is. Fennforog tehát újra a nagy pánszláv sumákolás gyanúja. Ennek fényében talán nem is annyira meglepő Ján Camogursky nemrég elhangzott furcsa kijelentése, miszerint „hogyan magyaráznánk meg a szlovák polgárnak, ha a NATO rakétákat telepítene Szlovákiába, s Moszkva szlovákiai városokra irányítaná atomrakétáit”. Furcsa játék ez, akárhogyan is nézzük. Annál is inkább, mivel Szlovákia NATO-tagsága valahol a fellegekben lebeg, a szlovákiai polgárok riogatása viszont kézzelfogható, konkrét haditerv szerint zajlik, valami olyan formában, hogy előbb jól rájuk ijesztenek, aztán rájuk bízzák, döntsék el szabadon és „demokratikusan”, mit akarnak. Akarnak-e egy olyan szervezet tagjai lenni, amely talán nem is akarja őket... Ki tudja, hányán váltak földönfutóvá, miután a posztszocialista Kelet-Európábán, így legutóbb Albániában, milliók vesztették el egy életen át gyűjtögetett vagyonukat szélhámosok kezén. A pilótajátékokba (vagy ahogy másként nevezik: piramisjátékokba) tömegek szállnak be, a kicsalt dollármilliókból pedig a szervezők úgy élnek, mint hal a vízben. „Ácsoljatok akasztófákat, és húzzátok fel rá magatokat” - ri- koltozta egy tiranai asszony az Albánián végighullámzó tömeg- tüntetések egyikén. A mindenét elvesztett özvegy arra utalt, hogy Fieriben, egy albán kisvárosban felkötötte magát egy ötven év körüli férfi, aki a búcsúlevelében megírta: lakását, kocsiját, sőt külföldön dolgozó fiának hazautalt pénzét is betette a nemrég csődbe ment piramisszerű pénzügyi alapba. Az ilyen és ehhez hasonló tragédiák ma Albániában mindennaposak. A gyors vagyongyarapodással hitegető Xhaferi és Populi pilótajátékokba a 3,2 müliós lakosság háromnegyede ugrott bele, és most a politikai földrengéssel fenyegető népharag ellenére a kormány aligha tudja kártalanítani a rászedetteket. Ez a szerencsejáték nem új találmány. Az elmés mechanizmust a húszas évek Chicagóijában agyalta ki egy olasz bevándorlók családjában született szélhámos, Tóm Ponzi. Chicago akkoriban A1 Capone és az olasz maffia vadászterületének számított. Az olaszok már otthonról ismerték az ún. Szent Antal- láncot: „Küldjétek alamizsnát néhány megadott címre, és adjátok meg a címeteket másoknak, hogy ők nektek küldjenek. Aki megszakítja a láncot, vét a keresztényi alamizs- nálkodás kötelessége ellen.” A hiszékenységre építő módszer később Amerikán kívül (ahol igen szigorú törvényeket és büntetéseket hoztak ellene) másutt is felbukkant, például Olaszországban, ahol a hetvenes, nyolcvanas években több botrányt jegyeztek fel. A legnagyobb pilótajáték-botrányok Kelet-Európábán pattantak ki. Romániában másfél évvel ezelőtt az utolsó nagyobb pilótajáték, a Sabina Product is befuccsolt, végképp kiábrándítva a románokat a gyors meggazdagodás reményéből. A Sabina Product azt ígérte, hogy a nála letétbe helyezett valutára havi 15 százalékos kamatot fizet, amit hatezren el is hittek, s a leleményes szervezőnek, Ser- giu Bahaiannak 5 millió dollárral a zsebében sikerült kereket oldania. Ez azért is különös, mivel a románok akkor már túl voltak a leghírhed- tebb pilótajátékon. A mintegy négymillió állampolgárt lázba hozó Caritas folyószámláján, becslések szerint az ország akkori teljes készpénz- készlete, mintegy 826 müliárd lej futott át, és a „siker” egyik magyarázatául szolgálhat, hogy szinte a teljes politikai-gazdasági elit vett föl milliókat a számukra fenntartott kü- lönkasszáknál. A romániai piramisjátékok fénykora mintegy két és fél évig, a Caritas bukásáig tartott, de az állam soha kártérítést nem fizetett a vagyonukat vesztetteknek. Szerbiában az albániaihoz hasonló csalások 1992-ben, Jugoszlávia széthullása után kezdődtek, amikor egyes magánkézben lévő pénzintézetek mindenekelőtt a Dafiment Bank és a Jugoskandic takarékpénztár - havonta tíz, majd tizenöt százalékos kamatot ígértek a valutabetétekre. Bár a szakértők számára az első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy becsületes eszközökkel nem lehet ilyen magas hozamot garantálni, volt, aki a házát vagy a lakását is eladta, hogy minél több pénzt fektethessen be a bankokba. Elsőként a Jezdimir Vasziljevics vezette Jugoskandic „merült el” 1993 márciusának elején, s a másik pénzintézet, a Dafiment Bank is csak egy hónappal bírta tovább a pénzüket követelő polgárok rohamát. A két bank szerepet vállalt a magánpénzek külföldre menekítésében és a délszláv háború költségeinek fedezésében. Oroszországban is vagy negyvenmillió kárvallottja van a pénzügyi piramisoknak. A legemlékezetesebb botrány az MMM körül robbant ki 1994 nyarán, amikor az orosz fővárosban hatvan, vidéken hetvenhat fiókkal rendelkező társaság beszüntette papírjainak visszavásárlását. Áz MMM kisemmizett részvényeseit Moszkvában a rendőrségnek kellett megfékeznie. (HVG) Békések, de félelmetesek... Vlado Gloss felvétele Lehet, hogy egyoldalú agymosás kezdődik. Amerikában szigorú törvényekkel sújtották. Tűnődés Félmillió átrázott albán Bálint István, Magyar Szó, Újvioék ______ A pénzünket követeljük!, Le a diktatúrával! - ezek voltak a leggyakoribb jelszavak azokon a zavargásokká átnőtt tüntetéseken, amelyek már hetek óta feszültségben tartják Albániát, s amelyeknek már halálos áldozatuk, több mint 100 sebesültjük van. A zavargásokat kiváltó közvetlen ok a takarék- betétek után havi 25, sőt 100 százalékos kamatot kínáló „pénzintézetek” összeomlása, aminek példáját a környék szinte minden országa ismerte: a betétesek odacsalogatására az ellopott pénz egy részéből fizetik a kamatokat, amíg el nem jutnak odáig, hogy a beáramló összeg erre már nem elegendő és az egész összeomlik. Biztos, hogy fájdalmas csapás ez az összeomlás. Közvetlenül, hisz a 3,5 millió lakosú Albániában 400 000 betétes volt, 1 milliárd dollárjuk úszott el, és nemcsak a külföldről érkező segélyt tették bankba, hanem házakat, nyájakat adtak el, hogy a kamatokból éljenek. Közvetve, hisz miután szertefoszlott a nagy álom a jólétet hozó új társadalomról, a spekulánsok ezt az álmot váltották a meggazdagodás, a gondtalan élet álmának aprópénzére, hogy az is füstté váljon. De tudjuk, hogy ebből még nem lesznek véres zavargások: nálunk nemcsak a Jezdóknál és Dafiknál elhelyezett pénzek, hanem a föderáció által szavatolt devizabetétek is elúsztak, ebből mégis alig lett némi vérszegény tiltakozás. Mások ezek a zavargások, mint a Szerbián és Bulgárián végigsöprő, hetekig tartó tüntetések. Más a cél. Szerbiában a választási eredmények elismerését, Bulgáriában a rendkívüli választások kiírását, Albániában az ellopott pénzek visszatérítését akarják kikényszeríteni. Szerbiában és Bulgáriában a jobboldali ellenzék, Albániában a kommunistából lett Szocialista Párt karolta fel azt az elégedetlenséget, amely az utcára vitte az embereket. Más a hatalom hozzáállása: Szerbia és Bulgária baloldali kormányai részben önbizalomhiányból, részben azért, mert tudták, hogy ellenük a külföld keményebben lépne fel, tartózkodtak a nagyobb erőszak alkalmazásától. Eltűrték azt, amit a világ egyetlen rendőrsége sem engedne meg: hogy hetekre megnehezüljön, sőt megbénuljon a közlekedés az ország fővárosában, Albániában azonban a „demokrata” hatalom a külföld elnézésére számítva rögtön a dél-koreai taktikát alkalmazta, mihelyt 500 ember összegyűlt, erélyesen szét kell verni, amikor ehhez a rendőrség már nem volt elég. Berisha elnök még rendkívüli felhatalmazást is megszavaztatott magának az ellenzéktől mentesített parlamenttel és a hadsereget is bevetette, amiből amiatt lettek véres zavargások, hogy a tömeg nem hátrált meg, hanem erőszakra erőszakkal válaszolt. Közös alapjuk van mégis ezeknek a tiltakozó akcióknak. Mert nem az a lényeg, hogy mi a közvetlen kirobbantó ok, melyek azok a politikai erők, amelyek kihasználják és pillanatnyi politikai célok szolgálatába próbálják állítani. A lényeg: ezek a megmozdulások egyformán azt mutatják, hogy az elégedetlenségnek milyen veszélyes robbanóanyaga halmozódott fel térségünkben. Elég bármilyen ürügy, hogy ezt az elégedetlenséget mozgalommá növessze, sőt hogy égni kezdjen az a kanóc, amely a társadalmat veszélyeztető robbanóanyaghoz vezet. Ezt az elégedetlenséget eddig féken lehetett tartani a fordulat keltette reményekkel, új megoldásoknak az ígéretével, főleg nacionalista jelszavakkal és ködösítéssel. E kábítószerek hatása azonban csökken és az elégedetlenség feltör. Ez figyelmeztetés mindenkinek, hogy a felhalmozódott pusztító erővel nem szabad játszani, könnyelműen kockáztatva a robbanást, részben befelé és kifelé, hogy ideje csökkenteni a robbanásveszélyt.
