Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-02-26 / 9. szám
8 1997. február 26. Ripor Pecunia non ölet (a pénznek nincs szaga) - mondták már a régi rómaiak is Ahová a király is gyalog jár Ordódy Vilmos Vespasianus római császár uralkodásának tíz esztendejét (69 - 79) főként a birodalom zilált pénzügyi helyzetének rendezésére fordította. Új fizetési rendszert vezetett be, többek között a nyilvános illemhelyeket is megadóztatta. Amikor fia, Titus fanyalogva a szemére vetette ezt a fura bevételi forrást, egy nagy halom aranypénzt öntött az asztalra, és azt mondta: szagold meg, fiam! Származhat bármiből, a pénznek nincs szaga. A fenti jól ismert történetből, a címből, valamint a fényképekből teljesen nyilvánvaló, hogy mai, kissé bizarr riportunk témája ilyen vagy olyan formában, de mindannyiunkat - férfiakat, nőket, aggastyánokat, gyermekeket, szegényeket, gazdagokat - egyformán érint. Mert oda, ahová a király is gyalog jár, tehát a WC-re, vagy ha úgy tetszik, az illemhelyre, klóra, toalettre, árnyékszékre, budiba, klotyóra, naponta többször kényszerülünk. Olykor, ha nem is szívesen, idegen helyen vagyunk kénytelenek igénybe venni a hajdan titkos szobának is nevezett kis helyiséget. És mindenki saját tapasztalatból tudja, egyáltalán nem mindegy, hogy hol és milyen körülmények közt végezzük el dolgunkat. Mielőtt nekiindultunk volna feltérképezni Pozsony nyilvános illemhelyeit, belenéztünk a Szlovák Kereskedelmi Felügyelőség e témával kapcsolatos jegyzőkönyveibe. A múlt évben végzett ellenőrzések során rengeteg hiányosságot észleltek. Néhány példa: a vajnoryi borozó női illemhelye üzemen kívül volt. A férfi WC ugyan működött, ám oda a csaknem bokáig érő víz (?) miatt legfeljebb kalocsniban lehetett bemenni. Az előírt szappannak, toalettpapírnak, törülközőnek nyoma sem volt. Az Angyalokhoz elnevezésű bisztró egyetlen klotyóját férfiak, nők egyaránt használták. Ilyen anomáliát, tehát “koedukált” toalettet több helyen is találtak az ellenőrök. A bíráló megjegyzések közt gyakran ez olvasható: papír, törülköző és meleg víz hiánya, összetört mosdók, csukhatatlan ajtók, „népi motívumokkal” telepingáit falak. A legnagyobb forgalom a pályaudvarok környékén található. Ott percenként érkeznek, indulnak távolsági buszok, egymást követik a gyors- és személyvonatok. Kíváncsiak voltunk, milyen körülmények közt és mennyiért végezhetik el dolgukat az utasok. A nivyi buszállomáson a hagyományos vécés néni helyett egy iskoláskorú legényke „irányította a forgalmat”. A fizetendő összeg egy táblácskán van feltüntetve: a piszoár használata 1, a kabiné 3 korona. Ezenkívül zuhanyozni is lehet. Mennyibe kerül a tusolás? - kérdezzük a sráctól. „Azt elfelejtették velem közölni,”- hebegi zavartan, majd mentegetőzve hozzáteszi: „Tetszik tudni, én itt csak helyettesítek. Eddig senki sem akart tisztálkodni...” A vasúti főpályaudvaron már a modem technika dominál. Az alagsorban levő illemhely bejárati ajtaja ötkoronás érmére nyílik, és a terepet ipari kamera pásztázza. A szolgálatos kávét szür- csöl, és időnként a képernyőre pillant, hogy ellenőrizze a helyzetet föld alatti birodalmában. Egy sokszoknyás néni, miután észreveszi, hogy a tévében nem normál műsor, hanem „helyszíni közvetítés” folyik, a fejéhez kap, és szömyülködve sopánkodik: „Te jó ég, csak nem akarják az én hátsómat is filmezni?” „Ne aggódjon, néni, a kabinok ajtaja mögé nem kukucskál a kamera” - nyugtatja meg őt a férfi, aki hozzánk fordulva azt magyarázza, hogy a vizuális ellenőrzést a WC-t üzemeltető vállalat főnökei biztonsági okokból rendelték el. „Ha verekedést, lopási, rablási kísérletet észlelünk, a vasúti rendőrség pillanatokon belül itt van és rendet teremt.” A 21 esztendős Palo másodállásban vállalta a 12 órás szolgálatokat. „Nemrég nősültem, most bútorra gyűjtünk pénzt. Ha meglesz a steksz, abbahagyom.” A fizetéséről nem beszél konkrétan, annyit azonban megjegyez, hogy megéri a fáradságot, mert a béren kívül itt-ott borravaló is cseppen. Szinte hihetetlenül hangzik, de egy német utas állítólag 100 márkással honorálta a kabinhasználatot. Az említett, tisztán tartott helyen a fáradt, izzadt utas, ha úgy gondolja, egy harmincasért le is zuhanyozhat. Merőben más a helyzet a vino- hradyi vasútállomás egyetlen illemhelyén, amelyet az utasok csak a teijengő bűz alapján találhatnak meg. A szokásos megjelölést ugyanis valaki letörte az ajtóról. A négy fülke közül csak egy üzemképes, ám azt sem lehet becsukni, hiányzik a kilincs. A hihetetlenül koszos mosdó csak dísznek van, a csapot valaki rég ellopta. Az undorító „csendéletet” málló vakolat és a falfirkák teszik teljessé. A TESCO közelében levő modem, pénzérmés, henger alakú alumínium vécé nem működik. Szerencsére a közelben van egy nyilvános, föld alatti illemhely. Itt egy ötösért nyílik a vasajtó. A spórolósak inkább az áruházi WC-t veszik igénybe. Tisztább és ráadásul ingyenes. A rendre felügyelő és a papírt osztó középkorú férfi azért kitett asztalkájára egy kistányért. És neki van igaza. Gyakran akadnak adakozók. A városközpontban levő néhány kocsma mellékhelyiségeit hadd ne minősítsük. Oda csak az tér be, akinek jó a gyomra, és már nagyon muszáj. Viszont az ország legnagyobb sörözőjének, a Mamut becenévre hallgató ivónak férfi és női mellékhelyiségeit példaként kell említeni. A barna csempék, tükrök, mosdók ragyognak a tisztaságtól. Mindenütt van szappan és hideg-meleg víz. A „tiszteletdíj” mindössze 1 illetve 2 korona. A 70 esztendős Marcella néni nagy kartondobozban tárolja a toalettpapírt, szekrényében katonás rendben sorakoznak a törülközők. Felszereléséből nem hiányzik a Domestos, a súrolóporok, a légfrissítő. „Régi bútordarab vagyok a sörözőben. Már a szoci idejében is itt dolgoztam. Most, hogy bérbe vettem ezeket a mellékhelyiségeket, a magam ura vagyok.” - mondja elégedetten. Az elnöki rezidenciával szemben levő aluljáró illemhelyén zeneszó mellett végezheti a járókelő a dolgát. Egy tangóharmonikás vándorzenész itt keresi meg a mindennapi cigaretta és bor árát. A férfivécé bejárati ajtaját egy tégla tartja nyitva. A piszoároknál egy takarítónő serénykedik. Fotós kollégám azonnal megörökíti. Bár ne tette volna. A toalettet bérlő idős hölgy olyan ribilliót csapott, mintha a Pentagon legtitkosabb objektumát kapta volna le. „Van engedélyük? Hogy képzelik, csak úgy se szó, se beszéd fényképezni? Ha megjelenik valahol a kép, beperelem magukat...” - fenyegetőzött. Elballagtunk a Safárik téri „földalattiba” is, ahol a vizelés még ma is ingyenes. A vécét az Óváros tartja fenn. „A nyugdíjamból képtelen vagyok kijönni, ezért vállaltam ezt a munkát” - magyarázza az idős néni. Kérdésünkre, nem volna-e kifizetődőbb bérbe venni a klotyót, határozott nemmel felel. Nagyon kicsi itt a forgalom. Van olyan nap, hogy 6-8 korona az összbevétel. Merőben más a helyzet a város egyik legnépszerűbb, külföldiek által is sűrűn látogatott diszkójában. A vécés néni - egy mokány, rövidre nyírt fiatalember, pénztáros és kidobóember egy személyben. Ő nem panaszkodik a kis forgalomra. Mielőtt beszélni kezd, kiköti: se név, se fotó, se egyéb megjelölés, ismertetőjel. „A mai világban nem ajánlatos, hogy felfigyeljenek az emberre. A régi rendszerben ácsként dolgoztam. A fele gubát sem kerestem meg a mainak. Igaz, olykor testőrséget is vállalok, ám az utóbbi hónapok véres eseményein okulva erről már inkább lemondok. Ide mercedeses meg béemvés fiatalok járnak, akik, ha nincs aprójuk, könnyű szívvel idedobnak egy pisilésért húsz koronát. Felmérésünkből kiderül: a fővárosi illemhelyek minősége igencsak tarka képet mutat. A vasúti főpályaudvaron már a modern technika dominál. Egy német utas százmárkással honorálta a kabinhasználatot. A régi pozsonyi föld alatti vécékből már csak néhány maradt meg hírmondónak. Állapotuk elég siralmas. Az utóbbi évtizedekben ugyan épült a fővárosban néhány nyilvános illemhely, ám több közülük be dául a Duna jobb Jankó Kráf parki is. A turisták álti tott Főtéren és 1 hová menni... „Magyarán is ember lenni!” Halápik Júlia A helyszín egy kisvárosi óvoda. A gyerekek békésen játszanak. Ám egyszer csak elszabadul a pokol. Két apróság egyszerre akar játszani ugyanazzal a játékkal.- Add ide, az az enyém! - kiált a szőke fürtű kisfiú.- Nem adom! Nekem kell! - to- porzékol a barna copfos kislány. Mikor már a dolog hajcibálássá fajul, közbelép az óvó néni:- Hraj sa pekne, Evicka! Preco ju bijes, Jankó? A gyerekek a szlovák szó hallatán abbahagyják a huzakodást. Percekig néma csend honol. Majd egy idő után suttogó tónusban folytatják. Ekkor nyílik az ajtó, és belép egy apuka. A barna copfos csapot-papot hátrahagyva rohan feléje.- Szia, apu! - kiáltja csillogó szemmel. Az óvó néni utánaszól:- Pozdrav sa pekne, Evicka!- Csóko... Bozkávam! - szépít nyomban a kislány. Az apuka elégedett mosollyal barackot nyom kislánya feje búbjára, és kézen fogva vezeti a kijárat felé. Az ajtóból még visszaszól:- Viszontlátásra! Egy kívülálló, avatatlan személy biztosan alaposan felháborodna: már megint egy magyar óvoda szlovák óvó nénivel. Pedig a helyzet éppen fordított. A helyszín egy szlovák tanítási nyelvű óvoda, magyar anyanyelvű óvó nénivel, kötelező szlovák nevelési nyelvvel és olyan magyar anyanyelvű gyerekekkel, akiknek a szülei úgy döntöttek, hogy gyermekeiket idegen nyelvű oktatási intézményben kívánják taníttatni a jobb érvényesülés hiedelmében. Hogy milyen kóros következményei lehetnek az ilyen nemzetiségi eltévelyedéseknek, arra ékes példa az alábbi történet. Napi bevásárlásaim során ismertem meg Zsuzsát, akit az ember első látásra diplomásnak nézne. Csinos jói öltözött, értelmes lány, szalámit szeletel egy élelmiszerboltban. Mivel már közeli ismerősömnek számított, megkockáztattam a figyelmébe ajánlani egy újonnan megjelent hazai magyar könyvet. Ahogy ezt kimondtam, Zsuzsa egy pillanatra abbahagyta a szeletelést és kiegyenesedett. Száját széles mosolyra húzta, s nem titkolt büszkeséggel vágta ki:- Én nem tudok magyarul olvasni! Látva a meglepetéstől megmerevedett arckifejezésemet, hozzátette:- Én szlovák vagyok! Szlovák iskolába jártam! Csupán jólneveltségem tartott vissza attól, hogy ki ne mondjam azt, ami a nyelvem hegyére kívánkozott: „A szlovák iskolában talán másképp tanítják a szalámiszeletelést, mint a magyarban?” Félreértés ne essék, én nem nézem le senki foglalkozását. Sőt! Manapság az ember örülhet annak is, hogy egyáltalán valamilyen munkát kap. De ez a kislány egy közismert magyar pedagógus házaspár egyetlen gyermeke! Nyilván azért adták szlovák iskolába, hogy jobban érvényesüljön; hogy még többre vigye, mint ők. Ez - sajnos - nem jött be, mint ezerszámra van rá negatív példa az országban. Mégsem okulnak belőle a magyar szülők. Az egészben az a legszomorúbb, hogy a szlovák kólákból kikerülő magyar g; rekek kifejezetten büszkék ó ra, hogy nem tanultak meg ; anyanyelvükön írni-olvasni. magyar irodalmi és magyar történelmi ismereteik hiány nak káros következményein már jobb nem is szólni. Utólag tudtam meg, hogy a 1 vezetőben szereplő óvónő el eljárást indított az igazgatór - szülői panasz alapján -, m velhogy magyarul „merészel szólni a magyar gyerekekhe: káros hatást gyakorolva a ki nyék nyelvi fejlődésére. Mer magyar édesanyáknak és a r gyár édesapáknak feltett szí déka, hogy magyar anyanye „édes” gyerekeikből elvhű ss vák polgárokat nevelnek.
