Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-01 / 1. szám
12 1997. január 1. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Trainspotting Az új angol film címe nehezen lefordítható (szerencsére a forgalmazó nem is próbálkozott a magyarítással). A „trainspotting” szó valami olyasmit jelent: vonatfigyelés, vagyis semmittevés, zabhegyező. Az Irwin Welsh regényéből készült mozidarab a szigetországban - újabb hírek szerint már a tengerentúlon is - óriási sikert aratott, pedig nem látványos akciófilm, sem pedig megasztárokat felvonultató szerelmi románc. Az Edinburghban játszódó történet hősei baráti társaságot alkotó skót fiatalok. Valamennyien a társadalmi ranglétra alján élnek, egyszerűbben fogalmazva prolik, s mindannyian a leggyil- kosabb kábítószer, a heroin rabjai. Életük a „szer” függvénye, a pénzt kisebb bűntettekkel teremtik elő. Bár a film igen sötét, nemegyszer gyomorkavaró jelenetekben láttatja a drog- függőség okozta emberalatti helyzeteket, időnként megcsillan a humor is, amelynek forrása a skót nemzeti önismeretből fakadó önirónia. A rendező, Danny Boyle olyan új generáció megjelenését mutatja be, amelynek tagjai számára nincs értelmes cél. Ezt a jelenséget úgy tárja fel, hogy nem ítélkezik felettük, sőt együttérzését sem tudja megtagadni tőlük. A filmet lezáró látszólag optimista fordulat nem egyértelmű. A narrátor főhős, Mark Renton az egyetlen, akiben van annyi erő, hogy Londonba meneküljön a baráti társaság és a drog elől. Heti jegyzet Hallgatom a rádiót Vas Ottó Hallgatom a rádiót és időm se jut a csodálkozásra, mivel a lélegzetem is elakad, amikor iskolaügyünk egykori főfője azt mondja: jeles, külföldön is ismert, távozó énekesünk helyébe az Operába egy amatőrt érdemesebb lenne felvenni, mert az a profival szemben (aki gondolom csak úgy ímmel-ámmal, s főleg nemzetietlenül dolgozik) szíwel-lélekkel énekelne. (És gondolom, meleg kis helyének megtartása érdekében kultúrreformereink „lojális” báránykája lenne.) Sokkoló öüet. De miért ne?! A mindenre alkalmazható jó kis frázisunk is azt mondja: Mindent lehet, csak atomi kell. Próbáljuk ki! A legjobb cserének talán a színész-politikus váltás tűnik. Nem hiszem, hogy különösebb baj érné az államgépezetet, ha egy kis időre a kormányban, parlamentben műkedvelő politikusként hivatásos színészek foglalnának helyet, és talán fellendülne színházi életünk is, ha például a világirodalom kiváló alkotásainak címszerepeit (engedjed csak szabadjára dús képzeletedet, nyájas olvasó) képviselőink, minisztereink és államtitkáraink alakítanák. Nevek említése nélkül képzeljünk csak el bárkit közülük, mondjuk Rómeó és Júlia; Othello Jágó és Des- demona; Antonius és Kleopátra vagy Julius Caesar és Brutus szerepeiben, vagy azt, hogy az Othellót az Operában is ők énekelnék, esetleg a Rómeó és Júlia balettváltozatát is ők táncolnák jó amatőr módjára, szíwel-lélekkel. A közönség - a hazánkba látogató külföldi is - kezét-lábát törve rohanna a színházba, közelharcot vívna a jegyekért és halálra röhögné magát a nagy tragédiák előadásain, egy csapásra megoldva színházaink minden anyagi gondját, Szlovákia külföldi kedvező láttatásáról és valódi képéről már nem is beszélve. Vagy talán mégsem? Ne álmodozzunk ennyi földi jóról? Esedeg a „Mindent lehet...” frázisa helyett talán mégis érvényesebb a népi bölcsesség: „Suszter maradjon a kaptafaKarel Roden: „Belül kell csupaszra vetkőznünk. Az a nehezebb. És az az izgalmasabb.” Jó irányban, előre Jan Saudek felvétele Szabó G. László _______________ Me gütötte egy mondata a fülem: „Minden cél koporsó.” Don Juan szövegéből idézett nem kis egyetértéssel. Az ilyen kijelentések természetesen magyarázatra szorulnak. Karéi Roden viszont nem szeret magyarázni. Röviden, tömören fogalmaz, nincsenek körmondatai. Ha egykedvű, még válaszai sem. Interjút egy évben egyszer ad, de akkor sem szívesen. A kérdéseket nem szereti, a válaszadás elől igyekszik kitérni. Az az egy óra, amit együtt töltöttünk, mindkettőnk számára kínszenvedés volt. A végén azonban olyasvalami történt, amin mindketten elcsodálkoztunk. Beszélgetésünket, tíz lépésnyi távolságból, egy harminc év körüli prágai újságírónő figyelte. Amikor látta, hogy befejeztük, odajött, bemutatkozott és kertelés nélkül azt kérdezte: eladnám-e neki a felvett anyagot? Karéi Roden ugyanis jó színész. Nagyon jó színész. De ha magánemberként kell megnyilatkoznia, mintha átok ülne rajta. Élesnek, csípősnek, ingerültnek tűnik. Keserűnek. Sértődöttnek. Olykor kellemetiennek. Pedig nem mindig az. Miért Is állítja Don Juan, hogy minden cél koporsó? Kitűzünk egy célt, és elérjük. Mi jön utána? A nagy semmi. Egy újabb cél. Nézem a kollégáimat. A legjobbakat. Amióta feljutottak a csúcsra, egyfolytában nagyszerűek. És már nem is olyan érdekesek. Nem tudnak magasabbra lépni. Engem ez elrettent. Előbb ugye, jobbak akarunk lenni a sokévi átlagnál. Aztán ez is kevés. Törünk fel, egyre magasabbra. A legjobbak közé. Ez a célunk. Ott lenni köztük. És ott kezd egyszínűvé válni az ember. Már ott van? Remélem, még nem. Harmincnégy éves vagyok. Ha már ott lennék, „be is zárhatnám a boltot”. Játszani sem akarok annyit, mint mondjuk öt-tíz évvel ezelőtt. Akkor olyan „meccseket” is elvállaltam, amelyekről előre tudtam: az égvilágon semmi értelmük. Csak az időmet fecséreltem rájuk. Ma csak akkor játszom, ha szükségét érzem. Vagy ha olyannyira provokál a szerep. Prágából annak Idején elszerződött Ústi nad Labembe. Most ismét fővárosi színész. Verlaine-t alakítja „magasfeszültségre kapcsolva” Chris- topher Hampton Teljes napfogyatkozásában. Filmjei közül elég, ha csak A szolgák korát, a Massebát, a Corpus delictlt vagy a Don Giót említjük. Történt még valami lényeges a szakmai életében? London. Egy évet Londonban töltöttem. Tanultam. A National Theater színészmesterség- óráira jártam. Azóta nyugod- tabb vagyok. Türelmesebb. Tudom, hogy mit tudok. A lobbanékonyságom is alábbhagyott. Jobban működik az önkontrollom. Ezt mind annak az egy évnek köszönhetem. Angolból mennyire lett haladó? Annyira, hogy már meghagyják a hangomat, ha amerikai filmben játszom. Forgatok persze másokkal is. A leggyakrabban olaszokkal. Franco Néróval két filmben is partnerek voltunk. Egy krimiben és egy mesében. Amikor elváltunk, azt mondta, szól majd az érdekemben. Nem vettem komolyan. A mi pályánkon rengeteg az üres ígéret. De amikor Magyarországra hívták, a Honfoglalás című filmbe, engem is megkeresett a rendező, Koltay Gábor. Franco Nero tehát komolyan gondolta. Aztán mégsem lett semmi a dologból. Talán túlságosan magasnak találtak. Nem tudom. Dühös volt? Nem. Hogy viseli az Ilyen helyzeteket? Aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik. A sors pontosan tudja, mit akar. Jobb ez így lassan, átgondoltan. Annyi sok kiégett kolléga játszik körülöttem! Nekem van időm feltöltődni két szerep között. Nekik nincsen, ezért sem irigylem őket. Filmjei közül melyiket mutatná meg egy külföldi rendezőnek? A Caban fivérekkel forgatott Don Giót. Mást nem. Verlaine-ként ajánlaná magát? A színház az más. Ott nem látom magam. Ha azt mondják, jó vagyok, elhiszem. Verlaine szerepében pedig kimondottan jól érzem magam. Gyerekkoromban, ha mesét olvastam, mindig az a figura vonzott, amelytől félni lehetett. Természetesen én is a jónak drukkoltam, de a negatív figurát sokkal érdekesebbnek találtam. Cseh filmekben ritkán játszom pozitív hőst. Ennek sokáig nagyon örültem. Mostanában azonban kezd elegem lenni a nézők utálatából. A rosszból, illetve a negatív hősökből is megárt a sok. Verlaine szerencsére elég bonyolult jellem. Rimbaud iránt érzett szerelmét, testi-lelki kapcsolatát finoman kezelte a rendező. Mezítelenül rohangálni amúgy sem szeretek a színpadon. Kamera előtt könnyebben megy? Ott sem. A Corpus delictlben, Irena Pav- lásková filmjében mégis megtette. Annak ott funkciója volt. Ezzel együtt meglehetősen szemérmes altot vagyok. Hol a határ? Meddig képes elmenni? Nem tudom. Ezt így nem lehet megfogalmazni. Minden szerepnek mások a határai. Ez ugyanolyan, mintha most azt kérdezné tőlem, mitől fáj a fejem? A fene tudja! Lehet, hogy sok bort ittam az este. Vagy ettől az erős szivartól... De az is lehet, hogy az utóbbi hetekben kevesebbet alszom. Most ezen töprengjek? Attól még nem fogom jobban érezni magam. Ha egy percre ön lenne a „mindenható”, mit tenne? Megállítanám az időt. Nem mintha öregnek érezném magam... csak mégis! Sokáig azt hittem, az élet igenis hosszú. Most már tudom, hogy nem. Fut, rohan velem. „Szeretnék erősebb lenni. Főleg lelkileg...” Neil Jordan legújabb alkotása a merénylet áldozatául esett Michael Collins ír forradalmár szenvedélyes életéről Liam Neeson ebben az évben végre Oscar-jelölt lett Liam Neeson két éve, az akkor Oscar-díjjal jutalmazott Spiel- berg-film, a Schindler listájában játszott főszerepével az aranyszobor egyik várományosa volt, ám a Philadelphiában nyújtott alakítása révén Tom Hanks lett az év legjobb színésze. Az ír származású Liam Neeson - huszonhárom nem túl figyelemreméltó filmszereppel a háta mögött - a holocaust-filmdráma nyomán Hollywood élvonalába került. Mégis az igazi elismerést, a legjobb színésznek járó díjat az idén augusztusban kapta meg a velencei filmfesztiválon. Az ír forradalmár, Michael Collins életét feldolgozó film - sokak szerint - meghozhatja számára az Oscar-díjat is. Neil Jordán rendező (A síró játék című munkáját nemrégiben vetítette a Magyar Televízió) tizenhárom éve dédelgetLiam nyílt szívű ember, sugárzóan rokonszenves. te a film tervét, és mindvégig bizonyos volt benne, hogy a címszereplő senki más nem lehet, mint Neeson: „Liam nyílt szívű ember, személyisége bonyolult, de mindenekelőtt sugárzóan rokonszenves. Éppen ezért volt őrá szükségem...” Michael Collins a 20. század ismert forradalmár-hadvezéreihez - például Zapatához, Guevarához - hasonló figura. Benne is megvolt az a politikai intelligencia, karizma, amely egy népfelkelés vezérének elengedhetetlen tulajdonsága. Ennek ellenére kevésbé ismert személyisége a történelemnek, még saját hazájában is valamiféle sötét alakként tart- ják számon. Ennek egyik oka lehet, hogy nagyon fiatalon, 31 évesen merénylet áldozata lett; élete, munkája befejezetlenül maradt. Sokan őt okolják Írország e századi véres belháborúiért. Pedig 1916ban az írek függetlenségi harcának legszomorúbb napja, a történelembe Húsvéti felkelés néven bevonult, vérbe fojtott felkelés után Collins - aki egyébként a városi gerillaháborút tartotta a függetlenség kivívása egyetlen lehetséges módjának - belátta, hogy a britekkel való nyílt konfrontáció nem vezet eredményhez. 1921-ben részt vett a Szabad ír Köztársaság és a britek közti béketárgyalásokon. Ám az egységes állam helyett létrejött helyzet - a brit fennhatóság alatt maradt protestáns észak és a katolikus dél szétválasztása - megoldhatatlan konfliktusok forrása. Magasan felülmúl sokakat
