Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-02-12 / 7. szám
8 1997. február 12. Ripo A losonci Vigadó évszázados falai között újra vidáman zajlik az élet ’’Ezek a falak történelmet sugároznak” PUNTIGÁN JÓZSEF Az utóbbi hónapokban az átlagosnál jóval többet lehetett hallani és olvasni a Losoncon zajló változásokról. Közülük is kiemelten a Vigadóról, pontosabban arról a most már „ Kongresszusi Központnak” nevezett épületegyüttesről, melynek részeként az elmúlt év végén adták át a nagyközönségnek a Vigadó szállodát. A város és környéke a múltban sem tartozott, s most sem tartozik a „központi forrásokból” agyontámogatott területek közé. A kétségkívül pozitív eredmények az új erőre kapott vállalkozóknak és vállalkozásoknak, s a mindezt támogató városvezetésnek köszönhetőek. Természetesen gondok, bajok, megoldatlan problémák itt is akadnak, de azt egyértelműen el lehet mondani, hogy az utóbbi évtizedek visszafejlődése után a város jelenleg bizonyos értelemben újjászületését éli. Ebben a folyamatban a Vigadónak, mint épületnek, s az épületet gondozó AVANT Kft.-nek kulcsszerepe volt és van. A folyamatot az épület restaurálása indította el, s a továbbiakban is az szolgált követendő példaként. „Ezek a falak' történelmet sugároznak”- hangzott el az épület 1993-as decemberi újramegnyitásá- nak ünnepi pillanataiban. Valóban így van! A Vigadó falán elhelyezett tábla szerint alapjait 1810- ben rakták le, noha ezt írásos dokumentum nem erősíti meg. Az az épület, melyet szinte minden tekintetben elődjének tekinthetünk, néhány méterrel távolabb, a jelenlegi Kubinyi téren állt, és Sárkány fogadónak hívták. Az épületben vendégeskedett Vörös- marthy Mihály is, aki 1840. március 24-én a Casino klub és a Kubinyi család meghívására Gaál József és Ráday gróf társaságában érkezett a városba. A Gyürki Franciska (Kubinyi Ferenc felesége) által irányított színjátszó csoport a fogadóban Gaál József Peleskei nótárius című színdarabját mutatta be. Az előadás bevételét a Pesti Magyar Színház támogatására ajánlották fel. Az épület valóságos elődjét a losonci, 1833-ban alakult Casino, valamint a kisdedóvó intézet építtették fel 1847 és 1849 között. Mindkét egyesület vágya volt, hogy saját helyiségekkel rendelkezzen. A város 1000 pengő forinttal és 100 000 tégla adományozásával járult hozzá az építkezésekhez. A Casino saját bevételeiből 6000 pengő forintot adott e célra. Eredetileg egyemeletesre tervezték, de miután a várostól 12 000 forintos kölcsönt is kaptak, a második emelet felépítését is elhatározták. A kölcsön 15 évre szólt, mely idő alatt a Casino saját bevételeit csak a város jóváhagyásával költhette (volna) el. Az épület terveit egy losonc-tugári építész, Miks Ferenc készítette el klasszicista stílusban, s a munkálatokat is ő vezette. Egy, a császári seregek 1849. március 24-i városi tartózkodását felidéző írásból tudjuk, hogy az épület akkor már állt és használható volt. Első emeletén szállásolták el a katonákat. 1848. augusztus 8-9- én a Grabbet tábornok vezette orosz cári sereg a várost bosszúból porig égeti. A Vigadónak is csak a falai maradnak. A felújításra sem a Casinónak, sem a kisdedóvónak nincs elég pénze, ezért úgy döntöttek, visszaadják a városnak. A Casino ennek fejében azt kérte, hogy az első emeletét „mérsékelt bérleti díj fejében” továbbra is használhassák. A város megmentéséért indított nagyszabású segélyakció eredményeként, melyben jelentős szerepet játszott Vahot Imre, a város magára talál, s addig soha nem látott fejlődésnek indul. A Vigadót 1856-58 között építik újjá Wieser Ferenc bécsi építész tervei alapján. Virágkorát Klamárik Danó ideje alatt éli, aki messze földön híres bérlője-ven- déglőse az épületnek. A századforduló táján jelentős átalakításokat végeznek el az épületen. A városban ez idő tájt vetődik fel az önálló színház felépítésének gondolata. Ez végül is nem valósult meg, de a Casino 1894. október 3-i saját épületbe való költözése után a Vigadó nagytermét modern, színházi bemutatókra is alkalmas teremmé alakították át, melyet 1895. december 11-én nyitottak meg. 1910 áprilisában elhunyt Klamárik Danó, s ez egyben az épület elhagyatottságának a kezdetét is jelentette, amit a közelgő háború csak elősegített. 1918 után az épületnek gyakorlatilag nincs gazdája. Állagával nem törődnek, a színházi előadásokon, bálokon és néhány értekezleten kívül alig zajlik benne élet. A losonci magyar sajtó már 1934-ben szóvá teszi az épület katasztrofális állapotát. 1942-ben „elhagyott Vigadóról”, 1943-ban „halott Vigadóról” olvashatunk. Az utolsó, szakértelmet mellőző javítására 1953-ban került sor. 1963-ban a besztercebányai színház fellépésén a színpad mennyezete leszakad, s ez pontot tesz az épület sorsára. Állapota rohamosan romlik, egy ideig néhány intézmény és üzlet működik benne, a hetvenes évek végétől azonban már teljesen elhagyatott. Később a Járási Művelődési Központ tulajdonába kerül, amelytől az 1989-es változásokat követően az AVANT Kft. vásárolta meg, és vállalta a jelentős összeget igénylő átalakítását. Az épület a város megmaradt történelmi magjának egyik legszebb ékessége. A Kubinyi térről nézve először a város peli- kános címere, valamint a Madách, For- gách, Szilassy, Kubinyi, Szígyártó, Zichy, Balassa családok címerei hívják fel rá a figyelmet. Tetején a kovácsoltvasból készült szélforgók az épület „Vigadó”, „Reduta” neveit hirdetik. A bejárati kapu melletti emléktábla rövid történetét, egykori látogatóinak névsorát ismerteti a látogatóval. Belsejét két oldalról, a Kubinyi tér felől és a Vajansky utcából is megközelíthetjük. A két bejáratot boltíves átjáró köti össze. Innen közelíthetjük meg a földszinten található exkluzív üzleteket, a Lehár cukrászdát, a pincét, de elérhető a Vigadó szálloda s az emeleti rész is. A lépcsőház falait Losonc múltját idéző eredeti metszetek másolatai díszítik. A legfelső hatalmas keretben Nógrád várait megörökítő allegorikus kép látható, a képek alkotója a füleki származású Szalai Nóra. Az első emeleten található a színpaddal, galériákkal ellátott díszterem, mely a közelmúltban újra a losonci kulturális és társadalmi élet központja lett. Mellette ízléses bárhelyiség, a Habsburg-terem és a Rózsaszín Szalon várja a vendégeket. A legfelső emeletet a vállalkozók irodái foglalták el. Itt székel egyebek között a Szlovák Ipari Kamara regionális ki- rendeltsége, a Kongresszusi Központot irányító Trade Center, a Szlovák Televízió losonci stúdiója és mások. Tetőterében az AVANT Kft. irodái találhatók. Klamárik Danó messze föl- dön híres bérlője-ven- déglőse volt az épület- nek. 1963-ban a besztercebányai színház fellépésén a szín- pad mennyezete leszakadt. Losoncon a századforduló táján pon sokat foglalkoztak az önálló utál színház felépítésének gondolaté- céln val. Ez az elképzelés végül is cem nem valósult meg, de ilyen al- páh kalmakkor is nagyszerű szolgála- álló tót tett a Vigadó épülete. Dísztér- nye: me már a múltban is a losonci min kulturális és társasági élet köz- előa Vagonokban az ismeretlen felé Nagy-nagy figyelemmel olvastam a Vasárnap 3. számában a deportálásokkal kapcsolatos írásokat, mivel a mi községünket - Tardoskeddet - is sújtották azok az idők, „amikor a szülőföldjén űzött vad volt a magyar”. Az akkor kapott sebek már behegedtek, de ma is sajognak. 50 év elmúltával is könnyekkel a szemükben emlékeznek a szlovákiai magyarok az embertelen, megalázó, katonai segédlettel végrehajtott deportálásra, kitelepítésre. Kiváltképpen azok, akik végigszenvedték. Tardoskedden is megindult 1946-ban a reszlovakizációs agitálás. Aki elutasította, az pár hónap múlva csomagolhatott, mert a kijelölt napon beálltak az udvarokba az UNRRA- teherautók, a katonák felpakolták rá a bútort, ruhafélét, majd a családtagokat, felnőtteket, gyermekeket, és kivitték az állomáson félreállított, marhavagonokból álló szerelvényhez. Minden vagonba 2 családot raktak be. Sírt mindenki. Azok is, akik a nyitott vagonajtókból néztek ki, azok is, akik kikísérték őket, mert ők akkor még nem kerültek sorra. Kilencéves kislányként éltem át ezt a borzalmat. Szüléimét az első transzporttal hurcolták el. Akkor vitték el a Balogh, Borbély, Bogdány, Bédi, Brenkus stb. nevűeket. A deportálási listák úgy látszik ABC-sorrendben íródtak. Estefelé bezárták a katonák a vagonokat, és elindultunk az ismeretlenbe. Kemény tél volt. Hogy meg ne fagyjunk, minden vagonban összeállítottak apáink egy-egy tűzhelyet, ahol tüzelni lehetett. Ám a nyílásokon besüvítő szél miatt úgyis nagyon hideg volt. A tehervonat elején - állítólag - volt egy fűtött személyvagon a gyerekek és anyák részére, de a félelem, az elhurcolás okozta rettegés visszatartott mindenkit. A családtagok nem mertek elszakadni egymástól. Körülbelül 3 napig tartott ez a félelmetes utazás. Csattogott velünk a szerelvény behavazott erdők, hegyek között. Várost keveset láttunk. Ceská Trebo- ván sajkában főtt ételt, meleg vacsorát osztottak nekünk a katonák. 1947. február 12-én ért szerelvényünk Tachovba, ahol az állomáson már várták a munkáltatók - névsorokkal. És elkezdődött az embervásárnak is beillő válogatás, majd traktoros vontatókon szállították el a családokat a környékbeli gazdákhoz, illetve a Velkostatek Tachov munkahelyeire. Mintegy 30-35 családdal együtt mi is - szüleim és édesapám fivérének két családja - ide kerültünk. Minket a másik Borbély családdal együtt a város szélén álló, a téglagyárhoz tartozó kiAki elutasította a reszlovakizációt, pár hónap múlva csomagolhatott. tört ablakú, kifosztott házba vittek, az onnan elhurcolt németek helyébe. Az ablakokat még a délután folyamán beüvegezték a gazdaság emberei, bekapcsolták a villanyt is. Félelmetes volt az első éjszaka az idegen, út szélén álló nyos házban. Féltünk. A: kokat gyúrótáblával, asz pal takartuk el, hogy véc ben érezzük magunkat. De nem háborgatott sen akkor, sem később. A na tok vezetőinek gondoskt jóindulatát az első naptc tűk. A családok részére £ előlegeztek, élelmiszerji osztottak ki, közölték: m család kap naponta 1 lite a „majuban”, és megtörte eligazítás a munkahelye] letően. Szüleim a rokonc együtt a téglagyárhoz ke ami a háztól (házunktól) egy 150 m-re volt. Egy cs mester vezetése alatt mii 20-an, falubeliek, tavasz rendbehozták a gyárépül
