Új Szó, 1997. december (50. évfolyam, 276-299. szám)

1997-12-23 / 295. szám, kedd

6 KULTÚRA ÚJ SZÓ 1997. DECEMBER 23. Kettős portré Ferenc György és Ulman István fafaragókról. Az azonosságok és párhuzamosságok ellenére is igencsak különböznek egymástól Fapihélc es faforgácsok Katona László fafaragó népművész emlékére Nem tudom, mennyit formálta őket a fa, amellyel összekötötték életüket, s amelyet ők igyekeznek érzelmeik és gondolataik mentén forjnálni. Arcélüket szavakkal rajzolgatva bizonyára kitetszik majd, hogy az azonosságok és párhuzamosságok ellenére is igencsak különböznek egymástól. Kezük alól fapihék szállanak, lábuk alól faforgácsok pattannak - az ég felé. DUSZA ISTVÁN I.Könyörtelen gyengédség Ferenc György lakóhelyén, Nagykapos egyik csendes utcájában áll az a ház, amelynek kialakítása, ha nem is bevallottan, de szemmel láthatóan a műterem-műhelyt szolgálja. Minden, ami körülötte van, lakható családi ház, nyáron hűvös, télen meleg, de mindenkor otthonos hangulatú. Némi kerttel, gyümölcsfákkal feldíszítve. Eti, a ház asszonya több, mint feleség, és több, mint társ. Férje róla mintázhatná a türelem szobrát. Ferenc Gyuri szűkszavú ember lévén, mindig fanyar humorral beszél a világról. Tömör, kifejező mondatai a kezében tartott véső és fakalapács könyörtelen gyengédségéhez hasonlóan érintik meg hallgatójuk lelkét. Szavai legalább annyira formálják a vendéget, mint vésői a fát: - Időnként fel kell töltődnöm. Nem tudok futószalagon faragni. Ebben a műfajban próbálkoztam sok mindennel. Magányos farkasként, a legközelebbi pályatársamtól is legalább százötven kilométerre lakom. Szinte mindenben magamra kell hagyatkoznom. Az az ösztönző szellemi közeg is megszűnt, amely a Ticce alkotótábort a közös érdekek mentén összetartotta. Megosztott bennünket az idő meg a politika. Egyre nehezebben tudok kapcsolatot teremteni azokkal, akikről még tíz éve azt hittem: hasonlóan látjuk a világot. Faragtam néhány köztéri dolgot, állnak emlékoszlopaim, honfoglalási emlékmű is kikerült a kezem alól. Ennek ellenére nagyon szeretném, ha folytatni tudnám a faszobrászkodást. Amikor a gondolat és az érzés elválaszthatatlan indulatokkal szinte kimarja a fából a felesleget. Löffler Béla bácsitól tanultam mindazt, amit tudok, ezt soha nem felejtem el mondani. Ennyivel tartozom neki. Művelődési táborok, alkotótáborok, népművészeti fesztiválok sátrai alatt tanyázva ismertük meg egymást. Gyuri hallgatásaiban is dobolt a bizonyosság: most jó veletek, belőletek töltődöm, veletek merülök alá a gondolataitok aprócska öblében. A bölcs emberek gyermekeket megértő megbocsátásával szemlélt bennünket, amikor az emlékoszlopok és kopjafák éjszakákon át tartó faragása közben merészen odaengedett szerszámaihoz. Tudta: a javát már előtte kiválogatta közülük és félretette. Szerszámok nélkül meg nem megy. Ezért a jó szerszámot óvni kell a dilettáns forgácsszaporítóktól. Aztán néhány órára elkergette a lábatlankodókat, s befejezte, amit maga akart látni. Tulipánszirmok, rózsák, csillagok, világnyi gömbök, napsugarak a fában. Megrepedt szívű szent emberek, kard hasította, nyílvessző szántotta arcú katonák. Szélben álló asszonyok, megtört parasztemberek. Történelmi visszavágyódások és kortársi könyörtelenségek... Ferenc Gyuri tudja, mit akar. Csak hallgat róla. Mint ahogy hallgatott nyáron is, amikor nála jártam. Nem szeret beszélni előre a még meg nem valósult dolgokról. Akkor is csak nagy unszolásra tette elém a félig sem kész leleszi címert. Láttam rajta, menynyire féltő büszkeséggel hajlik a diófadeszka fölé. Mégiscsak szülőfaluja, ősei földjének történelmét szimbolizálják a jelek. Aztán újra hallgatott. Majd a búcsúzáskor néma tekintettel, a látogatást jólesően nyugtázó kézfogással és Eti finom főztjének ízeivel, illataival kísért ki az utcára. Nem mondta, talán akkor még nem is tudta, hogy novemberben kiállítása lesz Kassán, a Csemadok-házban. Márai Sándor mellszobráról is csupán a vers- és prózamondóverseny kassai döntőjén szereztem tudomást. Nem az ő hibája, s talán az is lehet, hogy a szobor már előbb elkészült, s az alkotója számára a lezárt dolgok társaságába került. Mint minden, amit eddig csinált. Egy közösségnek szánja szobrait, s bár életét, családját nem ezekből tartja fenn, mégiscsak a figyelmet, az érdeklődést hiányolja leginkább. Mert közlendője reUlman István: „A megrendelő biztos lehet benne, hogy megismételhetetlen egyedit visz haza." (A szerző felvételei) Ferenc Gyuri: „Időnként fel kell töltődnöm. Nem tudok futószalagon faragni." mélhetőleg sokáig lesz Ferenc György fafaragónak. II. A kézművesség dicsérete Ulman István Várhosszúréten van otthon. Háza is a szülői ház kertjében épül. Amolyan Kós Károlytól ellesett formákba építve a gömöri táj természetes anyagait: követ, téglát, fát. Több ez, sokkal több, mint holmi úri passziók kivagyisága. Példa a megtartó maradásra, a magából minden mozdulatával, szavával a közösséget gyarapítani akaró ember tárgyainak és életének szervességére. Talán már Ulman Pista sem tudja, hogy negyedszázaddal ezelőtt milyen zavaros gondolatok jártak annak az alig felnőtt fiatalembernek a fejében, akivel Dinynyés Jóskát láttuk vendégül a Szilicei fennsík egyik vadászházában. Annyi azonban bizonyos, hogy ő akkor is Dózsa-szobrát faragta át legalább ötödik változatában. Kereste az anyagot és a szerszámot, amellyel kifejezheti az egyre inkább az ember bensőjét szinte szétszakító érzelmekkel teli gondolatokat. Ugyanakkor használni akart mindazzal, amit csinált. Most sem tud várni. Mindig a cselekvés a lényege. Nem tett mást akkor sem, amikor a rendszerváltozás után vállalkozni kezdett: a kultúra területén. Sok minden közrejátszott abban, hogy végül is más irányba fordította a szekere rúdját. Mert faragni mindig faragott. Kicsit és nagyot. Parányi reliéfet vagy gombaszögi színpadképet. Aztán kapukat, kopjafákat, emlékműveket. Emlékműveket az elesett hősöknek, az elhurcoltaknak, a megalázottaknak, az őseiknek, akik ezer éve a történelem viharaitól űzve más népekkel együtt találtak hazára e tájon. Hogy emlékezni szép és emlékezni kell, ez a késztetés szült a gömöri emberekben daccal kevert elszántságot. A krasznahorkai honfoglalási emlékmű hatalmas, gerendányi szálka lett a hatalom szemében. Mindenáron ki akarta onnan piszkálni azt. Akadtak társai, akikkel megvédték az emlékművet. De nemcsak azt, önbecsülésüket és összetartozásukat is, amelyből egyre kevesebb mutatkozik meg bennünk: - Nagyon boldog vagyok, hogy néhány ember a környezetemben hozzám hasonlóan gondolkodik. Lehet, hogy az utókor soha meg sem említ bennünket, ennek ellenére megpróbálunk önmagában is maradandót alkotni. Ezekben a dolgokban konok is vagyok, hiszen eltökélten a valamikori híres gömöri kézművesség feltámasztásán munkálkodom társaimmal, barátaimmal. Példát akarunk mutatni, hogy a várhosszúréti faluközösség képes önmaga felemelésére. Nem véletlenül kötődünk Kós Károly szellemi hagyatékához. Olyan példa ő a mi számunkra, aki építész volt, s ha kellett, könyvet írt a mezőgazdaságról és az erdélyi ló eredetéről és Szent Istvánról. A falum gyökereinek a megőrzése ilyen indítékokból foglalkoztat. Négy-öt éve nagyon intenzíven szervezzük a falunapokat, amellyel meg szeretnénk alapozni azt a közösséget, amelyet szolgálni lehet, s amely képes lesz önmaga szolgálatára. Nincs egyedül, hiszen a Csemadok-szervezet képes összefogni azokat, akik hisznek mindabban, amit Ulman Pista az érdekükben tesz. Sok tekintetben konokul cselekszi mindazt, amit tesz. A falu öregjei által a harmincas években megépített művelődési házat és a mellette álló kocsmát a műhelyében készült faragások díszítik és faragott bútorokkal rendezik be. Amolyan közösséget szolgáló bemutatója lesz annak, amit a kézművesműhelyben a vele szövetkező társaival képesek lesznek bárhol megcsinálni. Hogy mennyiben szervesen kötődik a falu múltjához mindez, arról meggyőz Pista szülőházának tornácos folyosója is. Az a közösségi udvar a művelődési házzal, benne a tervezett kisszínházzal, a kocsmával, a postával jelképezi a gondolkodásmódját. Ha nem is lesz belőle soha kocsmáros, mert fafaragó marad mindenáron, mégiscsak megment a faluközösség, de a tágabban vett Gömör népe számára is egy darab hagyományt. Mert nemcsak a városokban volt polgárság, éltek parasztpolgárok is, akik életmódjukkal, szokásaikkal, lakóhelyükkel a polgári társadalmat erősítették. Messzebbre is kitekint, mint Várhosszúrét határa. Annak az udvarnak az egyik díszesen faragott építményén Tamási Áron-idézet áll, magyarul: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Álmodozónak mondja magát. Abban is, amiből megélhetést akar teremteni a maga és társai számára. Belli, az iparművész feleség ötletei, tervei segítik, hogy mindig kézműves módszerekkel, egyedi díszítésű faragott bútorokat készítsen. Elgondolkodtam, leírjam-e a „gyárt" igét. Az ő esetében másról van szó. Soha nem készül a fafaragó műhelyében két egyforma hálószoba, asztal vagy szék. A megrendelő biztos lehet benne, hogy megismételhetetlen egyedit visz haza. Ulman István a kézművesség felé fordította azt a belső alkotói késztetést, amely régóta munkál benne. Műhelye előbb-utóbb fafaragó- és kézművesközpont lesz, hiszen az épületben szállásra alkalmas szobák is vannak. Mindebben többletet szül az, amit szülőfalujának közösségért tesz. Komáromi Jókai Színház: Aranyvasárnap már Varsányi Mari játszotta Schneiderné szerepét a Hyppolit, a lakáj című darabban Kilencvenhét a beugrások éve volt BÁRÁNY JÁNOS Az egész színház érte izgult. A szünetben azután nyugodtan mondogatták, vibrál a levegő a nézőtéren, a közönség veszi a lapot. Varsányi Mari nagy sikert aratott a Hyppolit, a lakáj Schneideméjeként. - Kedden délután tudtam meg, hogy be kell ugranom - mondta az előadás után a színésznő. - A tervek szerint januártól vettem volna át a szerepet, mert Schneiderné eredeti alakítója, Cs. Tóth Erzsébet januártól nem tagja a Komáromi Jókai Színháznak. Varsányi Mari életében kilencvenhét a beugrások éve volt. Tavasszal a Légy jó mindhalálig című musicalben szintén Cs. Tóth Erzsébetet helyettesítette Doroginé szerepében, ősszel Budapesten, a Szcénium Színházi Egyesület produkciójában, a Komédia asszonyokról... című vígjátékban kettős szerepet vett át, egy kerítőnőt meg egy szereleméhes asszonyt alakított. - Egy beugrás során különös lelkiállapotba kerül az ember árulta el. - A megszokottnál is nagyobb odafigyelést igényel a feladat, a nézőnek semmit sem szabad észrevennie. Először megtanultam Schneiderné szövegét, megnéztem a darab videófelvételét, énekeltem a dalokat, gyorsan összehoztunk egy bejárópróbát. Elég lett volna rá két nap, de akkor igencsak beugrás-szaga lett volna. így inkább lemondtunk egy előadást, s aranyvasárnap volt a „premierem". A délelőtti kosztümös próbán egy kicsit ideges volt, de tudta, hogy délután ötre, amikor felgördül a függöny, mindennek el kell múlnia. Kezdése feszült volt, az első tíz perc után azonban úgy pergett minden, mintha Bodrogi Gyula rendező eredetileg is rá osztotta volna a szerepet. -Az ember mindig a legtökéletesebbre törekszik - vallotta vasárnap este is a művésznő. - A nézőt sohasem szabad megrövidíteni. A kollégák gratuláltak az előadás végén. Úgy érzem, sikerült elhitetni, hogy Schneiderné vagyok. Az aranyvasárnapi Hyppolit, a lakáj volt egyébként a Komáromi Jókai Színház idei utolsó előadása. Az ünnepek után a társulat január 2-án kezdi próbálni a Pinokkió c. zenés mesejátékot Takáts Emőd rendezésében. A címszereplő Kecskés Marika. Február 5-én tartják majd a bemutatót. Varsányi Mari (Schneiderné) és Boráros Imre (Hyppolit) az aranyvasárnapi előadás egyik jelenetében. (Dömötör Ede felvétele)