Új Szó, 1997. november (50. évfolyam, 252-275. szám)

1997-11-03 / 252. szám, hétfő

KULTÚRA ÚJ SZÓ 1997. NOVEMBER 3. A legnagyobb a BIB 30 éves történetében Véget ért a biennálé Pozsony. Október 31-én véget ért Pozsony egyik legrangosabb kulturális rendezvénye, a gyermekkönyv-illusztrációk kétévenként megrendezett, verseny jellegű nemzetközi seregszemléje. Az SZNP téri Művelődési Ház termeiben nyolc héten át látható kiállítás, bizonyára a rendezvény harmincadik évfordulójára való tekintettel, minden eddiginél reprezentatívabb volt. A biennálé történetében még soha ekkora részvételt és érdeklődést nem jegyeztek fel, noha mindig jelentős eseménynek számított. Az idén öt kontinens 46 országának 274 képzőművésze összesen 3109 alkotással mutatkozott be. A nívós és ötletében rendkívül gazdag illusztrációkat negyvenezer látogató tekintette meg. A biennálé anyaga iránt külföldön is hatalmas az érdeklődés, ezért az idei győztesek alkotásait vándorkiállítás keretében mutatják be Ausztriában, Olaszországban, Oroszországban, a Dél-afrikai Köztársaságban, Macedóniában, Nagy-Britanniában és Finnországban. Noha a közkedvelt B1B véget ért, az illusztrációk kedvelőinek nincs okuk szomorúságra. A harmadik világ képzőművészeinek munkáiban gyönyörködhetnek november 30-ig azon a kiállításon, amely a múlt csütörtökön nyílt ugyancsak Pozsonyban, a Bibiana művészeti gyermekközpontban, -vkSZÍNHÁZ KOMÁROMI JÓKAI SZÍNHÁZ: Ágacska (10.30,14 - Párkány) KELET-SZLOVÁKIAI SZÍNHÁZ: Olivér! (19) MOZI POZSONY HVIEZDA: Összeesküvés (am.) 15.30, 18, 20.30 OBZOR: Mentsétek meg Willlyt 3 (am.) 13 Nincs vesztenivalónk (am.) 15.30, 18, 20.30 MLADOSŤ: Összeesküvés (am.) 15.15, 17.30, 20 CHARLIE CENTRUM: A csillagokat az égről (szlov.cseh) 16.30, 18.30, 20.30 Mindenki azt mondja: szeretlek (am.) 17,18.15 Air Force One (am.) 18.30,20.30 Kis nagyember (am.) 19.30 Egyet ide, egyet oda (cseh) 19.15 KASSA USMEV: Bean (am.) 16, 18, 20 IMPULZ: Kis kerítőnők (am.) 16.15, 19.15 DRUŽBA: Összeesküvés (am.) 15.30, 17.45, 20 TATRA: Nincs vesztenivalónk (am.) 15.30, 17.45, 20 CAPITOL: Nincs vesztenivalónk (am.) 15.45, 18, 20.15 DEL-SZLOVAKIA KOMÁROM - TATRA: Salemi boszorkányok (am.) 17, 19 ROZSNYÓ - PANORÁMA: Mentsétek meg Willyt 3 (am.) 16.30, 19 Mácza Mihály könyvének bemutatója „Kell, hogy jelet, nyomot hagyjunk!" KAMONCZA MÁRTA KOMÁROM. A Madách-Posonium könyvesboltban kedden este tartott könyvbemutatón Sidó Zoltán, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke méltatta Mácza Mihály történésznek, a Duna Menti Múzeum munkatársának, korábbi igazgatóhelyettesének A komáromi Simor-zárda története című helytörténeti munkáját. A könyvet a CELEMANTIA Kft. adta ki. „Nemzetrészt önisméretvesztésnél aligha érhet nagyobb baj. Az önismeretvesztés-iskolavesztés-nyelwesztés sorban az okok egyúttal okozatok is: végső soron önazonosságtudat- vesztés, önfeladás a végeredmény. Az önismeret a nyelvhűséget, a nyelvhűség a megmaradást szolgálja. Az őrizd meg, ápold, add tovább erkölcsi korparancs önismereti vonatkozásai a szűkebb pátria ismeretanyagából táplálkoznak. Ezért (is) fontos a helytörténeti múlt-feltárás. Mácza Mihály iskolatörténeti tanulmánya tudományos alapossággal készült. Segítségével az olvasó nyomon követheti a komáromi katolikus és református elemi oktatás fejlődését - kezdetektől a világégést követő hontalanságunkig" - emelte ki beszédében Sidó Zoltán. .A szerző elmondta: a közvetlen ösztönzést ahhoz, hogy éppen ennek a 120 év/el ezelőtt alapított zárdának történetével foglalkozzam, dr. Alt Ernő lévai gyógyszerész önzetlen adománya jelentette. Három évvel ezSzínház '97 - Plzeň, avagy változatok az európai gondolkodásmódra IV Bizonytalan kísérletek előtt, 1994-ben egy lévai múzeumlátogatásunk alkalmával a doktor úr ajándékként felajánlotta a Duna Menti Múzeumnak a Szatmári Irgalmas Nővérek komáromi zárdájának kézzel írott évkönyveit és az említett intézet múltjával kapcsolatos több tucat fényképet. Ezeket dr. Alt Ernő nagynénjétől, a komáromi zárda utolsó főnöknőjétől, Tóth Mária Adorától örökölte. A kedd esti könyvbemutatón jelen volt a zárda óvodájának egyik tanítónője a jelenleg Székesfehérváron élő Rudolfina nővér. „1941-ben kerültem a Simor-zárdába, ahol három és fél évig éltem. Ma is szívesen gondolok a Duna-parti városban eltöltött időkre. Szerettem itt élni annak ellenére, hogy az óvoda közelében helyezték el a komáromi gettót, és bizony a kisgyermekekkel együtt sokszor szemtanúi lehettünk az odahurcolt emberek tragédiáinak" emlékezik az idős nővér. Mácza Mihály A komáromi Simor-zárda története című tanulmányával elnyerte a Münchenben élő Prágay Dezső által felajánlott, a Csemadok és a Szlovákiai Magyar Pedagógusok szövetsége komáromi területi választmánya által meghirdetett pályázatot. „Kell, hogy jelet, nyomot hagyjunk! A szobrokat ledöntik. Az írás, ha értékőrző, közkinccsé téve, megmarad...." hangzott el a pályadíj átadásán, amelyre az idén október 17-én a Dunaradványon és Virten rendezett Baróti Szabó Dávid Napok keretében került sor. Vannak szakemberek, akik minduntalan a színház válságát emlegetik. Részben talán igazuk is van, hiszen soha ennyire nem üzletiesedett el a hagyományos értelemben vett színház. DUSZA ISTVÁN Ugyanakkor egy-egy fesztiválon, ahol a legjobb és a színházművészet útkereséseiben élenjáró társulatok előadásait láthatjuk, mindig megerősítést nyernek az optimista vélemények. Különösen akkor, ha olyan teljesítményekkel szembesülünk, mint Plzeňben volt a moszkvai Szatirikon Színház és a Mejerhold Művészeti Központ produkciója. Valerij Fokin, az orosz színházművészet viszonylag fiatal rendezője (aki rendezett a híres Szovremennyik Színházban is) ezúttal is rendkívüli előadást hozott létre társulatával. Franz Kafka Az átváltozás című elbeszélését egy erre a célra készült fémkonstrukció keretezte szűk arénaszerű nézőtér közé szorított, kettős tagolású játéktérbe komponálta. Szinte a nézők lábai alatt volt a süllyedő padlózatú szobácska, amelyben Gregor Samsa, a bogárrá változó utazó ügynök lakott, s mögötte az áttetsző textíliával és ajtóval leválasztott Samsa-család nappali szobája. A szűk nézőtérre bezsúfolódott ötvennyolc néző az első perctől az utolsóig a maximálisan koncentrált és takarékos színészi játékra figyelhetett, amely szinte kizárólagosan a feszes koreográfiájú mozgásra korlátozódott. Néhány mondat is elhangzik, amely inkább a történet drámaiságát erősítette. Samsa szerepében a zseniális Konsztantyin Rajkin a bogártestbe szoruló tiszta emberi erkölcs és értelem szavakban kifejezheteden akcióit és reakcióit játszotta el. Fokin és Rajkin ilyetén való találkozása sokkal több, mint amit az ún. rendezői vagy színészcentrikus színházak világa egymással ötvözve megteremthet. Elsősorban Az átváltozás jellege mutatja meg igazán, hogy a sem a tánchoz, sem a pantomimhoz nem hasonlítható mozgásszínház Fokin műhelyében mennyire a nézőben is megKafka Az átváltozás című elbeszéléséből készült Valerij Fokin adaptációja. Jelenet a moszkvai Szatirikon Színház előadásából. (Archív felvétel) születő feszültségekre ható színészi játékra alapozódott. Miközben a kizárólagosan szövegközpontú színház halódik, és zenés változata elüzletiesedik, Valerij Fokin egy univerzális, nyelvi korlátok nélküli, minden néző számára érthető, a belső csend és az eleven játék nyomán a nézőben születő érzelmek, gondolatok színházát teremti meg. Másfajta megközelítési irányból érkezve igyekszik színházat csinálni Ctibor Túrba, a világhírű cseh pantomimes. A jelenleg egy nőből és három férfiből álló fiatal csapata Hanging Man címmel egy pantomim és a cirkuszi trapézmutatványok között szabadon közlekedő kísérleti etűdsort mutatott be. Nagyon karekteres, kissé ezoterikusnak tetsző zenére és hangeffektusokra lábuknál fogva felfüggesztett színészek próbáltak valamit kifejezni a mozgásukkal. A mérhetetlen biológiai és fizikai megterhelés alatt szinte kétséges, hogy valaha is el tudnak rugaszkodni a testi erő produkciójától valamifajta kifejező színházművészeti forma felé. Az érzelmi és gondolati közléssel akkor is adósak maradnak majd. Talán nem tévedek nagyot, ha ezt a színházi útkeresést tartom zsákutcába vezetőnek, ahonnan csak kihátrálni vagy kitörni lehet. A Színház '97 plzeňi fesztivál utolsó előadása a Sasha Waltz/ Guests nevű német társulat Űrhajósok fasora című táncszínházi előadása volt. Egy bérház szokványlakásában lakó család életének banális epizódjait groteszk táncformákban és felfokozott agresszivitással adták elő. Látványos, sokszínű és pontos tánc volt az, amit Sascha Waltz színpadra komponált. Kommunikatív volt, hiszen a világban immár elsődleges civilizációs veszélyforrásá előlépett drogélvezet, a családbeli kommunikáció megszűnése és az ember lelki világának az elsivárosodása a koreográfiai ötletek sorjáztatásával volt igazán kifejező. Egyetlen hibája az előadásnak a történések belső ritmizálásában volt tetten érhető. A színpadon látott dolgok az első perctől az utolsóig vitték, sodorták magukkal a nézőt. Persze, ez az expresszivitás lehet tudatos is, csakhát a dolgokat látva a táncosok virtuozitásán túl, nem lehettek mellékesek Sascha Waltz gondolatai sem. Amikor a plzeňi fesztivál éjszakába nyúló előadásairól a gazdagodás egyre több külső jelét mutató „sörváros" néptelen utcáin ballagtam hazafelé, egyetlen egyszer sem sikerült kizárnom gondolataim közül mindazt, amit színházi értelemben otthon hagytam. Két magyar színházunk legutóbbi bemutatóit voltam kénytelen valamilyen módon szembesíteni a fesztiválon látottakkal. Lehetetlen vállalkozás volt. Nem azért, mert az adottságok bármelyikében is egymástól igencsak messze álló társulatokról van szó. Az alkotói ambíciók szárnytalansága, a színészi igénytelenség, a rendezői szándékok könnyed tisztátalansága és a színházvezetés koncepcióinak a hiányai azok, amelyek elsősorban a kommersz szórakoztatás felé taszigálják két színházunkat. Ez a könnyebb út, hiszen a közönség a zenés műfajra, a bohózatra mindig, minden állapotában vevő, mégha tisztességtelen művészi eszközökkel perezentálják is azt. Sovány vigaszt adó tanulsága ez az idei színházi évadoknak. A demokráciát nem eltűrni, hanem gyakorolni kell. Elsajátítására technikák léteznek. Hogy az állampolgár ne alattvaló legyen ADAM ZITA Ki tudja megmondani, mire van joga a gyermekeknek az iskolában, mire a tanítónak, mire a diáknak anélkül, hogy összeütközésbe kerülne a hierarchiával? És mit jelent a hierarchia az iskolában és mire való? Kiért van és mit szolgál? Tükrözi-e az iskola házirendje vagy belső rendtartása a jogok és kötelességek arányát, az emberi együttélés mindenkire érvényes és kötelező jogait és kötelességeit? Vagy egyeseknek több jár belőle, mert a hierarchiában feljebb állnak, míg másoknak a pária állapota jut ki? A házirend miért nem tartalmazza a pedagógus jogait és kötelességeit, hogy mindenki egyformán elszámoltatható legyen? Sokat hallom ifjú kollégáimtól, hogy a gyerekek zajosak, fegyelmezetlenek, egyre nehezebb rendet tartani, nyugodtan tanítani. A rossz magatartásért beírt ötös, amely pedig a rossz feleletért járna, a fegyelmezés eszközévé vált. így veszti hitelét a helytelenül alkalmazott osztályzat. így tanul meg félni a gyermek, így lesz belőle reprodukáló alattvaló, nem pedig párbeszédet folytató, jogait és kötelességeit egyaránt tudó és gyakorló, alkotó iskola- és állampolgár. Nem tanultunk meg a saját kijelentéseinkért felelősséget vállalni elsősorban saját magunk előtt, nem tanultunk meg szembenézni saját tévedéseinkkel, nem tanultuk meg vállalni saját magunkat, megérteni emberi és pedagógusi mivoltunkat, párbeszédet folytatni saját magunkkal. Párbeszédet folytatni csak azon kevesekkel lehet, akik saját maguk is állandó párbeszédben vannak magukkal. Csakis ilyen keservek árán tanuljuk meg a másokkal való dialógust, amelynek alapja saját magunk értése, a másokra való figyelés, az értő hallgatás, a másik ember elfogadása, megértése. Szókratész és Plátón diákjai bizonyára többet tudtak az emberibb világról, mint a XX. atomszázadvég tudósdiákjai. Többet tudtak önmagukról, a másik emberről, mert a tudás a dialógus gyakorlásával volt megszerezhető. Jelszavuk bizonyára az Ave dialógu! volt. Egy biztos: a Neumann-univerzum gyermeke, aki az információs szupersztrádán száguldva, az internet segítségével világokat ismer meg, új generáció, aki idegenkedve tekint a hagyományosan merev, normatív iskolára és tanulásra, mert kinyílt előtte a világ, érteni akarja annak működését, és e működésben aktívan részt is akar venni. Az emberi világ cselekvő részese akar lenni, nem elszenvedő alanya mások világalakításának. Működtetni akarja az állampolgárok társadalmát, a demokráciát. A demokráciára nevelés nehéz feladat, mert nem oldható meg a hagyományos pedagógiai ráhatások eszközeivel. Csődöt mond a pedagógia máig alkalmazott sunyi nevelése: ha úgy cselekszel, ahogy én akarom, akkor dicséretet kapsz. Ha a magad feje szerint végzed a dolgod, büntetést. A pedagógiában is elkezdődik a korszakváltás, mert a harmadik évezred a kommunikáció évezrede lesz, de jelen lesznek a különböző idősíkok is. S nekünk itt, Európa szívében nem mindegy, melyik századot éljük a XXI-ben! Társadalmunk a demokratizmus tekintetében beteg társadalom. De ha tudjuk, hogy a demokrácia nem egy állapot, hanem állandó harc a lustaság, a középszerűség és a butaság valamenynyi formája ellen, amelynek fő fegyvere a párbeszéd, az empátia, egymás nézeteinek meg- és elismerése, a kapcsolatteremtés, ha tudjuk, hogy a demokráciát nem eltűrni, de gyakorolni kell, akkor ennek technikáját meg kell tanulni. A demokráciára nevelésnek, a demokrácia gyakorlásának vannak technikái, amelyek elsajátításával eljuthatunk az állampolgárok működtette demokratikus társadalomhoz. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége által Komáromban, a Selye János Gimnáziumban 1997. november 29-30-án rendezett „Demokráciára nevelés" kétnapos konferencia ebben segít mindazoknak, akik érdekeltek abban, hogy a harmadik évezred szinkron idősíkjának állampolgáraiként éljenek egy demokratikus társadalomban, amelyben az állam szolgálója, nem élősködője lesz eltartóinak.