Új Szó, 1997. november (50. évfolyam, 252-275. szám)

1997-11-25 / 271. szám, kedd

ÚJ SZÓ 1997. NOVEMBER 9. SporT pi 9 Jegyzetek hazai gondokról egy magyarországi tanácskozás kapcsán Falusi színjátszók hosszú tele <5 2! 1 ^^ Z SZLOVÁK NEMZETI SZÍNHÁZ: A Titanic gyermekei (19) HVIEZDOSLAV SZÍNHÁZ: Lorenzaccio (19) ASTORKA SZÍNHÁZ: A mostoha (19) KOMÁROMI JÓKAI SZÍNHÁZ: Hyppolit, a lakáj (12) MOZI POZSONY HVIEZDA: A titkosügynök (am.) 15.30,18, 20.30 OBZOR: Az angol beteg (am.) 17, 20 MLADOST: Lost highway (am.) 15.15,17.30, 20 KASSA ÚSMEV: Tűzhányó (am.) 16, 18, 20 DRUŽBA: Kapcsolat (am.) 15.30, 17.45, 20 TATRA: Az angol beteg (am.) 16, 19 CAPITOL: A titkosügynök (am.) 15.45,18, 20.15 DEL-SZLOVAKIA KOMÁROM - TATRA: Tűzhányó (am.) 17,19 GÚTA - MOZI: Lövések a Broadway-n (am.) 18.30 LÉVA - JUNIOR: Bean (am.) 16.30, 19.30 RIMASZOMBAT - ORBIS: Sötét zsaruk (am.) ROZSNYÓ - PANORÁMA: Mindenki azt mondja: szeretlek (am.) 16.30,19 A beszűkülő lehetőségek formai útkeresésre is sarkallják a merészebb falusi színjátszókat. (Gyökeres György felvétele) Magyar kisebbségi kulturális szervezetek találkozója Az együttműködést szorgalmazzák Régi fényképek között keresgélve olykor kez;embe akad egy-egy azokból, amelyeken falum színjátszói néztek az objektívbe. Ezeket nézegetve jutnak eszembe azok az amatőrök, akik gyerekkoromban évente egyszer, de olykor még kétszer is szövetkeztek arra, hogy egymás épülésére szórakoztassák a falubelieket. DUSZA ISTVÁN Általános tapasztalat, hogy az ilyen lelkesedések tüzét rendszerint egy vagy két - a színház iránt megszállott szeretetett érző - ember szította fel. A második "világháború előtti felekezeti legény- és leányegyletek, ipartestületek falusi színjátszó hagyományait vette át a jogfosztottság évei után a kommunista pártállam ideológiai érdekeinek szolgálatára alakult Csemadok. Volt azonban ennek a minden elemében túlszabályozott kulturális tevékenységnek két alapvető, semmilyen kemény diktatórikus ráhatással sem befolyásolható, s az internaciona-lizálás jelszava mögé bújtatott elnemzetietlenítés ellenében ható hozadéka. Nem véletlenül: a Csemadok helyi szinteken ahhoz nyúlt, ami adott, mindennapiságában jelenvaló volt. Egyik volt a néphagyomány, a másik pedig a műkedvelő tevékenység (pódiumra vihető népszokások, tánccsoportok, színjátszók) gazdag paraszti és polgári hagyománya. Ezek pedig elsősorban az önazonosságtudat, a felekezeti hitélet, az anyanyelv és a múltban gyökerező, közösségeket megtartó néphagyomány éltetői voltak. Kétségtelen, hogy felszínes megragadásra késztettek sok faluközösséget, amikor a „szocialista kultúrpolitika", a „kollektivizáció", a „kommunista erkölcsiségű ember" szolgálatára ösztönözték a műkedvelő „kultúrbrígádokat". Ám, miközben Kónya József Mi is emberek vagyunk című szlovákiai magyar szocreál színművét játszották a cigányok és a magyarok együttéléséről, mégiscsak megismerhettünk - mégha mesésre festett papírdíszletek között is - egy polgári világot Jókai Mór Aranyemberéből, s megsejthettünk valamit a Kőszívű ember fiai forradalmiságából. Akik ezeket a műkedvelő előadásokat játszották, s közben Dávid Terézen, Egri Viktoron Lovicsek Bélán keresztül megismerték az akkor újra induló szlovákiai magyar irodalom fogalmát és alkotóit, minden „kultúrdiktatúra" ellenére is az estéket együtt töltötték. Megtanultak olyan fogalmakat, mint a magyar szabadság, a magyar nyelv szeretete. Hiszen a dolog a szórakoztatáson túl elsősorban erről szólt. Így kovácsolódtak össze közösségek, s beszéltek ha suttogva is - a János vitéz daljáték francia jelenetében a színpadra behozott magyar nemzeti zászlóról, ennek kapcsán a közeli falu műkedvelő előadásának betiltásáról, a csoport szétveréséről, a falu megfélemlítéséről. Voltak falvak, ahol a színjátszócsoportot szervező református papot eltiltották az ifjúság „klerikális" nevelésétől. Furcsa hangulatú, a Karády-dalok iránti nosztalgia és az új rend építésének csasztuskáival, forradalmi dalainak indulószerű dallamaival teli idők voltak az ötvenes évek falun. Volt, ahová a Magyar Területi Színház soha vagy csak ritkán jutott el tájolásai során. Maradt hát az önellátó műkedvelés. Az előadásokon akkor sem, ma sem az esztétikák mentén minősíthető produktum létrehozása volt a cél, hanem egy faluközösségben élő szórakozási igény kielégítése. Jégveremmel vetekedő művelődési házakban próbáltak, fáradtan, a napi munka után el-elbóbiskolva a szövegkönyv fölött. Hogy ezt megfejelték az ideológiai suszterok, az végeredményben nem érdekelte a három órás előadásokon állni is hajlandó közönséget, amely olykor a szöveggel is küzdő szomszédasszonyt, a ripacskodó traktoros kollégát vagy a színpadi partnerével zavartan álcázott csókba belepiruló kedvest látta. Ha van még valahol falusi színjátszás ma is, akkor elsősorban a megváltozott falu társadalomkutatói módszerekkel kimutatható igényei mentén működik. Ezért is állítom azt, hogy ezeket az előadásokat elsősorban szociológiai aspektusokból lehet és nem csak színházesztétikai elméletek alapján kell megközelíteni. Aki azonban manapság renJégveremmel vetekedő művelődési házakban próbáltak... dezőként ilyenre vállalkozva képes tíz-húsz embert beoltani a színpad szeretetével, felelősséggel is tartozik nekik. Tapasztalati úton bizonyítható, hogy amikor négy-öt sikeres, amolyan hályogkovácsként létrehozott színjátszó előadás után a rendező legyen az népművelő, pedagógus vagy más falusi értelmiségi eljut egy mai tanfolyamra, sokszor megijed a vele szemben támasztott igényességtől, s abbahagyja az egészet. Ha pedig alkalmazni igyekszik a többé-kevésbé megtanultakat, bevezeti a kommunikációs tréninget, a mozgáskultúra fejlesztését, olvasásra is ösztönzi a műkedvelőket, maga a csoport hullik szét venítő operának. A „Térdeplés Varsóban" című opera csúcspontja az a történelmi pillanat, amikor Brandt könnyezve térdreereszkedett az egykori varsói gettóban a nácik sokszázezer zsidó áldozatának emlékére felállított emlékmű előtt 1970. december 20-án, és bocsánatot kért a lengyelektől a németek által elkövetett kegyetlenkedésekért. A két és fél órás opera zenei anyagát John Dew, a dortmundi dalszínház igazgatója állította össze, a libretto Phillip Kochheim munkája. A cselekmény a katonai tiszteletadással búcsúztatott Willy Brandt (1969 és 1974 között nyugatnémet kancellár) 1992. évi temetésével kezdődik és felvillantja életének legfontosabb előbb-utóbb. Pusztán azért, mert a tagjai szerepet tanulni, játszani, estéiket feláldozni, néhány faluban vendégszerepelni még hajlandók, de a rendszeres szakmai felkészülést, az önfejlesztést már nem vállalják. Ez azonban nem téríthet el semmilyen szakmai társulást, társadalmi szervezetet attól, hogy a hozzájuk fordulókat legalább alapszinten ellássa ismeretekkel. Ezek átadásának lehetnek ugyan fórumai az eddig ismert tanfolyamok, az országos találkozók. Ha azonban meg akarjuk tartani a falusi színjátszás valamikor széles, manapság viszont egyre szűkülő bázisát, akkor a rendezők képzését és a szakmai tanácsadást a Pódium Színházi Társaságon és a Csemadokon belül a színpadi, színházi ismeretek alapszintjén meg kell oldani. Azt meg bízzuk rá az érintettekre, mennyire törekszenek igényes amatőr színjátszást művelni. Tekintetbe véve a falusi színjátszócsoportok színvonalát, meg kellene teremteni a rendszeres országos találkozó lehetőségét egy támogatásra képes falusi önkormányzattal együttműködve. Adácson, a magyarországi falusi színjátszók helyzetéről rendezett november 15-ei országos tanácskozáson ezeknek a gondolatokatnak a vázlatát vetettem papírra, miután mindegyre hazai állapotaink jutottak eszembe az ottani dolgok hasonlóságát tapasztalva. állomásait. Az egyik jelenet az 1933-ban a nácik elől önkéntes száműzetésbe Norvégiába emigrált Brandt hazájától távol töltött éveit és 1945-ös visszatérését mutatja be a lerombolt Németországban. Több jelenet is foglalkozik a nyugat-berlini főpolgármesteri ténykedéssel, a berlini fal építésének megkezdésével és az amerikai elnök, John F. Kennedy 1963. évi látogatásával a megosztott városban. Az opera jól ábrázolja Willy Brandt személyiségét, az idealista politikusét és humanistáét. Kitér arra is, hogy 1974-ben lemondani kényszerült a kancellárságról, miután kitudódott, hogy közeli munkatársa, Günther Gauillaume kelet-német kém. ÚJ SZÓ-INFORMÁCIÓ November 21-22-én, a szlovéniai Lendván zajlott a Kárpát-medencei magyar kisebbségi kulturális szervezetek találkozója, melyet a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, a magyarországi Anyanyelvi Konferencia és a Magyarok Világszövetségének szlovéniai tanácsa szervezett. A találkozón részvett mintegy ötven szakember többek között felmérte a kulturális hálózat jogállását az egyes országokban, s megvitatta, mi Magyarországnak mint anyaországnak a politikai és gazdasági felelőssége a határain túli magyar kisebbségi kulturális intézmények támogatása terén. A tanácskozás résztvevői fontosnak tartják: felmérni a kisebbségi magyar kulturális élet intézményeinek teljes körét; törekedni kell a hátrányos kisebbségi érzést, a sérelmi mentalitást kiváltó okok Kardos G. György halálára E. FEHÉR PÁL A sors úgy hozta, hogy Kardos G. György életútjának, egyszersmind pályafutásának utolsó szakaszában, valamint az én pályám kezdetén azonos munkahelyen dolgoztunk. Legutóbb a Népszabadságnál, legelőször a győri Kisalföldnél. Közben eltelt kereken negyven év. A sors azonban Kardos G. Györgyöt már korábban meggyötörte. Még nem volt húsz éves, amikor a szerbiai vad hegyek ormán, Borban, Radnóti Miklóssal együtt raboskodott. Aztán Palesztinába keveredett, onnan vissza Magyarországra. Volt kőműves, újságíró, dramaturg, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat adminisztrátora, s amikor már mindenki, aki hitt a tehetségében, minden reményt feladott: íróvá érett. Kardos G. György nagyon korán a saját bőrén tapasztalhatta az emberi gazemberség minden elképzelhető változatát és megérhette azt is, hogy szeretetével legyőzte a gyűlöletet. Ezért nem volt sem hiú, sem szerény. Tudta önnön értékét. Tudta, hogy egyedülálló élményanyag birtokában, szinte kötelessége megörökítenie azt, amit átélt. Mindig legyintett, amikor íróságáról beszéltek, azt mondotta: a mesterséget kell tudni. Úgy kell szolgálni (és nem kiszolgálni) az olvasót, hogy közben alkalmat feloldására az egyes országokban; fel kell mérni a kisebbségi kulturális intézmények működési feltételrendszerének különbözőségeit; törekedni kell az adott országokban észlelhető, az ottani magyar kisebbségeket hátrányosan érintő joggyakorlat és a nemzetközi szerződések feloldására; át kell tekinteni a Magyarországról érkező támogatási rendszert, növelni kell hatékonyságát; létre kell hozni a gyors és hatékony információcserét a kulturális intézmények között. Ennek érdekében szorgalmazzák a magyarországi és határontúli szomszédos megyék kulturális kapcsolatainak fejlesztését, az egyes települések „testvértelepülési" kapcsolatainak fejlesztését, a lehetőség szerint összhangba kívánják hozni éves programjaikat, s az internetes lehetőségek segítségével létrehozzák saját információs hálózatukat. nyújtsunk számára az igazság megismerésére. Büszke egyetlen kritikára volt. Arra, amit Veres Péter írt róla első regénye, az Avraham Bogatir megjelenése után... Az orosz földről Palesztinába menekült félig paraszt, félig értelmiségi sorsáról szóló művet Veres Péter úgy minősítette: ez a legjobb magyar parasztregény. Veres Péter azt tudta, amit - minden élettapasztalati és sorsbeli különbözőség dacára - Kardos G. György ugyancsak saját életeszméjének vallott: az embereket a munkájuk alapján kell értékelni. Nem kevés fájdalmas konfliktusba sodródott Kardos G. György viharos élete során. Mindenkor ugyanaz volt az ok. Gyűlölte a nacionalizmus és a faji előítéletek bármely változatát. S egyértelműen utálta a diktatúrákat. Regényei (Hová tűntek a katonák, A történet vége, Jutalomjáték) erről szóltak. Olyan ember volt, aki a szeretetet hirdette. És még azt sem tagadta le, ha vétett önmaga törvényei ellen. Ezért szerették őt. Most viszont, amikor vettük a hírt, hogy hetvenharmadik életévében már több írást nem várhatunk tőle, azt kell megállapítanunk, hogy Veres Péter az akkor csak kezdő írót pontosan értékelte. A század második felének egyik legnagyobb prózaírójától kell búcsúznunk. A szeretet írójaként őrizzük emlékezetünkben. A cselekmény felvillantja a nyugatnémet kancellár életének fő állomásait „Térdeplés Varsóban" - opera Brandtról A szeretet írója marad kancellár, a „keleti politikájával" (Ostpolitik) hírnevet és Nobel-békedíjat (1971) szerzett Willy Brandt életét megele. MTI-PANORÁMA Szombaton volt az ősbemutatója Dortmundban a néhai német