Új Szó, 1997. szeptember (50. évfolyam, 201-224. szám)

1997-09-09 / 207. szám, kedd

ÚJ SZÓ 1997. SZEPTEMBER 9. Spor T EFJ Carmen-bemutató a Szlovák Nemzeti Színházban. A koreográfus: Balogh Róbert Tűzből és szenvedélyből „Fiatal táncegyüttese van a pozsonyi Nemzetinek. Jó velük dolgozni..." (Foto: archív) MOZI POZSON Y HVIEZDA: Anakonda (am.) 15.30, 18, 20.30 MLADOSŤ: Lövések a Broadway-n (am.) 15, 17.30, 20 CHARLIE CENT­RUM: Orbis pictus (szlov.) 18; Az ellenfél arca (am.) 16.30, 20.30 Gyilkosság a Fehér Házban (am.) 20.30 KASS A ÚSMEV: Féktelenül 2 (am.) 16, 18.15, 20.30 DRUŽBA: Em­berrablás (am.) 15.30,17.45, 20 CAPITOL: Fedőneve: Donnie Brasco (am.) 15.45,18, 20.15 DÉL-SZLOVÁKI A KOMÁROM - PANORÁMA: Fedőneve: Donnie Brasco (am.) 18, 20.30 NAGYMEGYER - SLOVAN: Balhé Bronxban (am.) 20 LÉVA-JUNIOR: A fegyencjárat (am.) 16.30, 19.30 ROZS­NYÓ - PANORÁMA: Rómeó és Júlia (am.) 19 Évadeleji mérlegés kávégőzben Kávéházi őszelő Masszív, erős alapokat ra­kott le évekkel ezelőtt. Mozart Rekviemjét vitte színre a Szlovák Nemzeti Színház balettegyüt­tesével. A falakat azonban Balogh Róbert már nem húzhatta fel. SZABÓ G. LÁSZLÓ Hiába várta, hogy a nem min­dennapi siker után visszahívják, nem kapott újabb lehetőséget. Pedig nemcsak a közönség - a táncosok is visszavárták. Az ér­sekújvári származású fiatal ko­reográfus azonban így sem ma­radt munka nélkül. Tehetségét előbb Olomoucban, utána Prá­gában, a Nemzeti Színházban, majd Pilzenben kamatoztatta, miközben észt, lengyel, török, olasz és német színpadokon, va­lamint neves japán társulatok­nál vendégkoreografált. Híressé vált Rekviemje óta sok víz lefolyt a Dunán. Rendszer­és igazgatóváltást is megért a pozsonyi Nemzeti balette­gyüttese. Balogh Róbert most is­mét dolgozik. A lelkéhez és tem­peramentumához egyformán közel álló Carment viszi színre két felvonásban, Bizet és Paco de Lucia muzsikájára. Miből merít? Mi az, ami alko­tás közben a leginkább inspi­rálja? A legtöbb inspirációt a zene ad­ja. Aztáň a táncosok. És az sem mindegy, hogy ott legbelül mit érez az ember. A lelki élete ugyanis sok mindenben befolyá­solja. És persze a figurák... Car­men és Don Jósé. Itt igazi szere­lem, hatalmas tragédia szemta­núi vagyunk. Carmen tudniillik máshogy szeret, mint például Shakespeare Júliája. Carmen csupa tűz, csupa szenvedély. Jú­lia maga az ártatlanság. Tizen­négy éves. Carmen érett nő. Tel­jes szívével szeret, de a szabad­ságáról nem hajlandó lemonda­ni. Még Don Jósé kedvéért sem. És itt, ebben rejlik az ő szemé­lyes tragédiája. Jó pár évvel ezelőtti Mozart­bemutatója óta jelentős mér­tékben megváltozott a Nem­zeti balettegyüttesének arcu­lata. Sokan elmentek és sokan jöttek. Egy ilyen darabbal, mint a Carmen, talán nem ne­héz stílust és irányt változtat­ni. Mert ez is, az is ráfér a tár­sulatra. Pozsonyban sajnos mindig min­dent elölről kell kezdeni. Itt nincs folyamatosság. Ha nagy nehezen beindul valami, akkor M aga... maga... -szó­lal meg akadozva. Csak újabb pillana­tok elteltével meri kimondani, hogy mire gondolt. ­Maga rendőrségi ember? - Csak riporter vagyok, de a jó is­merős, aid reggel itt kávézott, de­tektív! Könnybe lábad Ria szeme. Mi­lyen törékeny lett egyszerre a magabiztos nő! Peti átnyúl a pul­ton, s a karjára teszi a kezét. - Tudja, hogy miért árultam el? Sajnálom magát, kislány! - Énnek a kislánynak kislánya is van-suttogja Ria. - Régóta ismerik egymást Remedivei? - Tizenhat éves koromban, pin­cérlányként vele kezdtem. Jó hozzám, egy szép kis lakást is be­rendezett nekem. - Ha valamit még elmond, még én is mondhatok magának vala­mit. Ha délután négykor találko­zunk a Fortuna előtt, rám bízta volna, hogy hová menjünk, vagy!... - Szép helyre vezettem volna... az biztos, hogy rövid időn belül elakad. Gabriela Záhradníková igazgatása alatt, bizonyára, máshogy alakulnak majd a dol­gok. Ezért is örültem a meghívá­sának. Most ugyanazt érzem, mint évekkel ezelőtt. A Carmen új alap lehet. A következő dara­bot már lesz mire építeni. Olomoucban és Pilzenben mi­lyen alapokra épített? Mindkét helyen majdnem a nul­láról indultam. Olomoucban is, Pilzenben is új együttest alakí­tottam. Illetve a meglévőt for­máltam át teljesen újjá. Rövid idő alatt nagyszerű csapatot si­került összeállítanom. Rengete­get dolgoztunk, a közönség sze­retett bennünket, az egyetemis­ták kiírták a színház falára, hogy „Hozzánk is eljött végre a 20. század." Olomoucban nem egé­szen három évet töltöttem, Pilzenben nem egész kettőt. Ní­vós, nemzetközi mércével mér­ve is színvonalas együttest ve­zethettem itt is, ott is. Pedig a feltételek sehol sem voltak ideá­lisak. Keményen meg kellett bir­kóznunk a nehézségekkel. Szponzorokat találtam, tehetsé­ges fiatalok szerződtek hoz­- Talán csak nem az erdóháti ví­kendházba, valahol Malacka után? - Azt mondta, hogy igen szép he­lyen fekszik egy tó partján... - Ki mondta? -A főnököm. - Jó, hogy nem mentünk oda, Ria. Maga is csalódott volna, meg én is, de igen cudarul... - Ez az, amit még mondani akart? - A randevúkat nem szoktam el­mulasztani. Megmondom őszin­Riporterkaland PETRŐCI BÁLINT 72. rész tén, ott voltán a téren, sokkal előbb, mint maga. De amikor lát­tam, hogy kivel jött, és ki várako­zik az autójában a mi találkozá­sunkra, meggondoltam magam. Úgy éreztem, ez nem tiszta ügy... - O beszélt rá. zánk. Pilzenben harminc tagú társulat figyelt rám. Nagy sikerű bemutatóink voltak. Casanova, Rómeó és Júlia, Carmen, Pus­kin. Egy idő után azonban azt vettem észre: a szponzorok job­ban mellettünk álltak, mint a Szerintem a sztori úgy jó, ahogy van. Azon nincs mit változtatni. színház vezetősége. Nekik a prózai társulat és az opera volt fontosabb, a nézők viszont át­pártoltak hozzánk. Minden elő­adásunk telt ház előtt zajlott, az igazgató ennek ellenére egyre ritkábban tűzte műsorra a da­rabjainkat. Zavarta őt a tánco­sok sikere. Mi ugyanúgy dolgoz­tunk, mint hőskorszakában a Győri Balett. Egy család vol­tunk, egyformán gondolkoz­tunk. Aztán a végén a saját tán­cosaim is „megcsaltak". Ponto­sabban: nem álltak ki mellet­tem, amikor a legjobban kellett volna. Hagyták, hogy fentről be­folyásolják őket. A robbanás, tudomásom sze­- Mert Sober pénzét már felvette a takarékban! - Sober maga adta ide a köny­vecskéjét, mert ő nem mert oda­menni. Az nagy baj, hogy felvet­tem? - Csak akkor lenne baj, ha Sober tiszteségtelen úton szerezte a pénzt. Ha így történt, csak azt ajánlhatom, a titkot ne hallgassa el. Könnyítene a helyzetén, ha mindent őszintén bevallana! Azt se hallgassa el, hogy maga Remedi úr régi kedvese. Ha vala­miben segédkezett, az ó kérésé­re tette. Tagadásával csak ronta­na a helyzetén. Abban a faluban, ahol a Kürthy-kastély van, a sö­rözőkjói megfigyelték azt a höl­gyet, akinek szőke paróka volt a fején. - Ezt is tudják?! Sejtelmem sem volt arról, hogy mit akarnak ott csinálni! - Elég, Ria, nekem ne magyaráz­kodjék. Már tisztán látom, mint alakultak a dolgok... - Miért mondta el nekem? - Hogy végre ráébredjen, Remedi csak kihasználja magát. rint, akkor következett be, amikor „elúsztatott" egy be­mutatót. Mese. Akaija hallani a teljes igazságot? Pár héttel a Puskin bemutató­ja előtt külföldre utazott - dol­gozni. Vegyük sorba a történteket. A dramaturgiai tervben a Carmi­na burana bemutatója szere­pelt, amit én elő is készítettem. Úgy mentem volna ki Ankará­ba, a Török Nemzeti Baletthez, hogy miután visszajövök, már csak az utolsó simításokat kell­jen elvégeznem a darabon. Kint A kaméliás hölgyet állítottam színpadra egy korábbi, '93-ban kötött szerződés alapján. De még mielőtt elmentem volna, kiderült, hogy a Carmina burana bemutatója gondot okoz a zenekarnak, ezért más darabot kellett választanom, így döntöttem végül is a Puskin mellett, amely aztán óriási si­kert hozott, még Németország­ból is átjártak az előadásra, de a bemutatót természetesen csúsztatni kellett. Hangsúlyo­zom: nem az én hibámból. A színház igazgatójával azonban annyira megromlott a kapcso­latom, hogy jobbnak láttam megválni az együttestől. Azóta, bárhova hívnak is, csak konkrét darabokra szóló szerződést kö­tök. Pozsonyi Carmenje mennyire követi majd a klasszikus törté­netet? Szerintem a sztori úgy jó, ahogy van. Azon nincs mit változtatni. A darab legfontosabb pontja: Carmen és Don Jósé kapcsolata. A fájdalom, hogy mindketten ér­zik, el fogják veszíteni egymást. Mást jelent ugyanis a szerelem és a szabadság Don Jósénak és mást Carmennek. A címszerepre egyébként egy különleges tehet­ségű lányt találtam, aki pár hét után meggondolta magát, mondván: ez nem neki való fel­adat. Aztán másfél hónapig Nora Gallovičovával dolgoztam, aki viszont a nyáron elszerződött a Nemzetiből. így a feleségem segített ki a bajból, aki a prágai Nemzeti Színház táncosnője. Pozsonyból merre vezet az út­ja? Októberben ismét Ankarában dolgozom, utána pedig Isztam­bulban. De sietek vissza, mert egy pas de deux-kből álló tánc­filmet készíthetek a Szlovák Te­levízióban. Nyolcadik éve már, hogy prágai lakos vagyok, az út­jaim azonban mindig másfelé futnak. - Nem volt mindig ilyen... - De ilyen lett, amióta könnyű­szerrel százezreket kezdett ösz­szeharácsolni. Fogadja meg a jó tanácsomat. Ha nem akar még nagyobb bajba keveredni, a mos­tani beszélgetésünkről egy muk­kot sem szól neki!. Ria megremeg. - Nála a pisztoly is... - Ezt el ne felejtse! - figyelmez­teti Peti. J ól tette, hogy nyíltan be­szélt Riával? Az lett vol­na a rossz, ha nem fed fel néhány kártyát. Tanácsát mentőövként használhatja, hogy mentse életét. Sokkal töb­bet tud Sobernél... Ria kitekint a nagy üvegtáblán. A kopott, piros Spartak megfor­dul, s a bajszos újságíróval kife­lé tart a városból. Felmegy az ötödik emeletre. Egy nagyobb lábasban elégeti a parókáját. A szekrényből kieszi a mai „része­sedését". Kétszázötven ezres bankó a borítékban. Visszasiet a földszintre. A presszó irodájá­DUSZA ISTVÁN Valamikor július vége felé eszembe nem jutott volna, hogy a hetente keddenként délután ötkor tartandó törzsasztalomat augusztustól szeptemberig fel kell függeszteni. Ha az ember kávéházi vendégként akar visel­kedni, akkor alkalmazkodnia kell a törzshelyének a nyitva­tartásához, s ne akarjon törzs­asztalt fenntartani abban az órában, amikor a kávéház ép­pen bezár. Tudom, erre vala­mely századelői kávéházi titán fontoskodva válaszolná: micso­da hely az, ahová nem mehet be az ember akkor, amikor csak akar? Nos, hát van ilyen is e szá­zad végen. Szót se vesztegessek többet rá, mert ma már ismét kávéházazok, s talán lesznek, akik velem kávéházaznak. Az igazat megvallva ezt az egyet nagy-nagy bizonytalanság köze­pette írom le, mivel nem tudom, lesz-e kedve valakinek is beülni egy kávéra vagy egy fröccsre mostanság. Számba véve a törzsasztal törzsét meg a vélet­lenszerű vendégeit, kénytelen vagyok megállapítani, hogy a törzs törzs maradt, némely vé­letlenszerű vendégből is lett törzstag, de a betévedtek több­sége azontúl vagy máskor jár­nak, vagy egyáltalán nem jön­nek a Líceumba. Kávéházazni máskor is lehet ugyanott, vagy máshol. Csakhát - én már mind­egyre ilyen vagyok - szeretnék tudni róla. Tudni, kik és hol, kik­kel és mikor tűrnének el, ha ép­penséggel odaülnék asztaluk­hoz. Nem tudom lemérni a ha­tást. Pedig kíváncsi vagyok má­sok dolgaira, véleményére, olyan történésekre, amelyek hí­rei valamilyen oknál fogva nem jutnak el a törzsasztalomhoz. Talán mégiscsak van annyi bel­ső vonzása a Pozsonyba szakadt magyar értelmiségi körnek, de ban körülnéz. Kihúzza az író­asztal legalsó fiókját, s az ott heverő iratok alá dugja a boríté­kot. A vállas, magas, kissé meghaj­lott háttal lomhán lépkedő baj­szos újságíró képét idézi maga elé. Ha megfogadja a tanácsát, megszabadul a nagyobbik rossztól. S arra is gondol: csak sajnálja őt? Vagy tetszik is neki? Szokatlan élménnyel ajándé­kozhatná meg. Ha a záráskor visszatér, nem hiszi, hogy ellent tudott volna állni a kísértésnek. Akkor még azt hitte, hogy von­zó alakjával keltette fel benne a váratlan érdeklődést. A ma reg­geli telefonbeszélgetésük is ezt az érzésfonalat erősítette. A be­tétkönyv titkának felfedéséért nem kívánt részesedést, jutal­mul megelégedne az ölelésével. Tud az áprilisi osztozkodásról is, amely a kis lakásában zajlott le. Ria fülében még erőteljeseb­ben kezd zsongani egy másik hang. A bajszos újságíró figyel­meztetését hallja: Végre ráéb­redhet, hogy Remedi csak ki­ha nem, majdcsak lesz a Líce­umban. Törzsasztalom? - hőkölök visz­sza magabiztosságomtól. Talán törzsasztalunk. Valamifajta rá­olvasásnak is megfelelne ez a helyesbítés, hiszen igazából nem tudom, hogy rajtam kívül fontos volt-e valakinek ez a kí­sérlet. Mégha nem is mint szel­lemtelen nyulak és fehér egerek ültünk számtalanszor a Líceum­ban, mindvégig tudatosítottuk, amit olykor hangosan ki is mondtunk: a nyitottság nem fel­tétlenül talál nyitottságra. Meg aztán tudjuk, mint a higgadt an­golok, hogy nem mindenki jár ugyanabba a klubba, akarom mondani kávéházba. De mégis: néha annyian üzen­ték, közölték, hogy szívesen el­jönnének, hogy olykor attól tar­tottam, azon a kedden otthon­ról kell székeket vinnem, hogy leültethessek mindenkit. Fölös­leges volt félnem, mert a napok nem nyári árvízként sodorják a Líceumba az embereket. Akik jönnek, akik járnak, akik min­den alkalommal megtisztelnek, igazából a véletlenek egybeesé­sének köszönhetően ülhetnek le a törzsasztalunkhoz. Diákként éppen nincs előadásuk, s a ba­rátnőjüknek sem akkor ment el haza a lakótársa... Tanár ura­méknak sincs más pénzkereseti kötelezettsége, s a szerkesztők, újságírók sem utaznak riportot készíteni, nem is szólva a dolgo­kat a fonákjáról is láttatni képes irodalmárokról, akiknek távol­maradása bizonyára más törzs­asztalok kávéházi számláját ter­heli, ha éppen nem jönnek. Per­sze a remekművek éppen kedd délutáni írását sem tartom ki­zártnak. Ma délután ötkor tehát újra a Lí­ceumban ülök, és szeretettel vá­rom a beszélgetni akarókat, de az sem baj, ha valaki hallgat. A hallgatás is lehet sokatmondó. használja magát. Ha nem akar még nagyobb bajba keveredni, a mostani beszélgetésünkről egy mukkot sem szól neki! Már igen veszélyes, mert veszélyez­tetve érzi magát. Nincs szüksé­ge felesleges tanúkra!... Csak három felesleges tanú van. A két börtönből szabadult alak, Falmer fűtő és Sober között ő a harmadik. Ezt nem jelentette senkinek! Ez lenne a bűnöm? Emiatt ítélnének el?! Ha ártat­lan lennék, az újságíró nem fi­gyelmeztetett volna, csak azok előtt beszéljek őszintén, akik maholnap kérdéseket tehetnek fel nekem... Bár visszajönne az a harcsabajszos, hogy kibeszél­hesse magát előtte! Ha papot választhatna, ő lenne a gyónta­tója. Az egykor Ernőcskémnek becézett Remedi kezében levő pisztoly megállíthatja szíve dobogását!... Délelőtt is nála volt, amikor Sobert a víkendhá­za felé vezette. De vannak-e ar­rafelé üdülők? -jut most utólag az eszébe. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents