Új Szó, 1997. július (50. évfolyam, 150-175. szám)

1997-07-11 / 158. szám, péntek

ÚJ SZÓ 1997. JÚLIUS 12. G AZDASÁG ÉS F OGY ASZTÓK - HIRDETÉS 9 Egy el nem mondható sírbeszéd, avagy az emlékezet ostobasága Dúdor István sírkövén hasadékokat üt az idő •H MOZI POZSONY HVIEZDA: A szerelem rabjai (am.) 15.30,18,20.30 HVIEZDA - KERTMOZI: Hanta boy (am.) 21 OBZOR: A salemi boszor­kányok (am.) 15.30, 18, 20.30 MLADOSŤ: Angyal (am.) 15, 17.30, 20 CHARLIE CENTRUM: Orbis pictus (szlov.) 18, 20.30 A hattyúk tava (am.) 16.30 Basquiat (am.) 18 Csak az őrültek sietnek (am.) 17, 20.30 ISTROPOLIS: A szerelem rab­jai (am.) 18, 20.30 Államérdek (am.) 18, 20.30 KASSA DRUŽBA: A szerelem rabjai (am.) 17.45, 20 TATRA: Csak az őrültek sietnek (am.) 17.45,20 CAPITOL: A múlt szelleme (am.) 18 Államérdek (am.) 20.15 ÚSMEV: Vér és bor (am.) 18,20 DEL-SZLOVAKIA DUNASZERDAHELY - LUX: Csak az őrültek sietnek (am.) 20 AMFITEÁTRUM: Csak az őrültek sietnek (am.) 21.30 KOMÁ­ROM - PANORÁMA: Michael (am.) 21.30 PAT - PANORÁ­MA: Michael (am.) 21.30 GALÁNTA - KERTMOZI: Orbis pictus (szlov.) 21.45 ZSELÍZ - SPUTNIK: Elvált nők klubja (am.) 20 RIMASZOMBAT-ORBIS: Mikrokozmosz (fr.) LÉVA - JUNIOR: Francia csók (am.) 18 AMFITEÁTRUM: Francia csók (am.) 21.30 ROZSNYÓ - PANORÁMA: Relic (am.) 19 Megnyílt a Csemadok somodi művelődési tábora „X" akták és egyebek GAZDAG JÓZSEF - Azt ajánlom minden kedves tá­borlakónak, hogy mostantól dél­után két óráig minél kevesebbet legyen a tűző napon. Az orvosok szerint sem egészséges ilyenkora napozás! - figyelmeztette csütör­tökön tizenegy óra tájt Mihályi Molnár László műsorfelelős házi­gazda a Pitykó-barlang közelé­ben álló sátortáborba akkor érkezőket. Az utóbbi hat-hét nap bármelyikén szükségtelen lett volna a somodi fürdő térségében is az ilyen figyelmeztetés, hiszen általában esős, borús időjárás uralkodott itt is. A sok csapadék­nak azonban már csak a nyoma maradt az erdei tisztáson. Mitro Milán, a szervezőgárda műszakisa meg is jegyezte, hogy a természetfelelős ezúttal is ke­gyeibe fogadta a nyári rendez­vényt. Boda Ferenc, a Csemadok járási titkára ezúttal táborpa­rancsnoki tisztségben éppen helyzetelemzést tartott. - Úgy lá­tom, minden rendben; a táborőr­ség már tegnap estétől teszi a dolgát, a stábsátornál tart az ér­kező nyaralók nyilvántartásba vétele, a színpad környékén elvé­geztük a takarítást, kijelöltük a tábortűz helyét... Reiter Anikó ügyeletes „titkárnő" úgy tudta, hogy már több, mint húsz sátor áll az erdő szélén. - Ez körülbelül 100 résztvevőt je­lent - végzett egy gyors létszám­saccolást a táborparancsnok. Majd megjegyezte, hogy péntek­től vasárnapig ennek a három­szorosára lehet számítani. Dél felé ki-ki a sátora előtti gázfő­ző körül sürgölődött, készítette az ebédet, ki a fák árnyékában ol­vasott, illetve a faliújságot díszí­tette. A hangszóróból Dinnyés József dalai szóltak, jelezvén elő­hírnökként az ismert dalszerző­énekes érkezését, illetve estére tervezett műsorát. A szervezőktől megtudtam, nem unatkoznak majd a táborozók. A gyerekekkel pedagógusok, kép­zőművészek foglalkoznak, a fel­nőttek pedig hallgathatnak egészségügyi, történelmi, irodal­mi előadást, kirándulnak Stószra és a Szádelői völgybe, sportol­nak, táncolnak, szórakoznak. Domonkos Valéria és Mária Abaújszináról érkeztek, Bernáth Beáta Kassáról, Pergely Katalin Szepsiből. Azt mondták hívei az ilyen, szervezett sátorozásnak. Van benne romantika, napokon át cseveghetnek régi ismerőseik­kel, új ismerettségekre tesznek szert, érdekes előadásokat hall­gatva művelődnek. KEUENT A fájdalmai azonban nem csillapulnak, mert az orvos előtt is eltitkolt idegfeszült­ség okát nem sikerült megszün­tetnie, sőt, péntek óta még fo­kozódott is... Az ablak egyik szárnya nyitva. Női léptek koppanását hallja. Zsuzsi! Végre megérkezett! Ma­gas sarkú cipője kopog az or­szágút aszfaltján. S hogy illege­ti-billegeti magát! Egyszer elka­pom én is!... De most okosan kell vele beszélnie, ha már az édesanyja tegnap nem szedte ki Lóvernéből, kihez ment férjhez a lánya. Zsuzsi talán még ebéd előtt bemegy a faluba, hogy a főzéssel bajlódó anyjának hoz­zon valamit az üzletből. S akkor utána menne... Nem mozdul az ablak mellől, hogy figyelhesse a házukat. S magától kérdezgeti: Miért tartják titokban a férjét? Olyan foglalkozása lenne, ami­vel nem szabad mások előtt di­csekedniük? Talán rendőrségi ember, detektív? Már ők is lom­posan öltözködnek, és mások­kal is tolvajnyelven beszélnek, hogy eltereljék magukról a fi­gyelmet. Kellemetlen érzése tá­mad. Hessegeti magától a félel­metes érzést. A nagy bajszú, jól megtermett ember talán nem látta, hogy mennyi pénzt tesz a takarékba. Nem szabad a leg­rosszabbra gondolnia! És Zsuzsi talán észre sem vette! Háttal állt az ajtónak, amikor belépett, és beállt a sorba a férje helyére. Amikor betétkönyvvel a kezé­ben távozott, nem kapta el a te­kintetét, érdeklődve szemlélte a pénztárosnő számítógépét. Ál­tatgatta magát, talán nem tudó­dik ki a titka. A takarékpénztár előtt körülnézett. A bajszos ala­kot, aki beküldte a feleségét, nem látta. De a rémképtől azután sem sza­badult, amikor a sötétszürke kocsijába vágta magát, hogy Riporterkaland PETRŐCI BÁLINT 23. rész szülőfalujába induljon, s a csa­ládi házukban elrejtse a betét­könyvét. Nem kerülte el a fi­gyelmét, hogy egész úton, kissé lemaradva ugyan, egy kopott, piros Škoda követte. Hiába ug­rasztotta meg az új motorral felszerelt autóját, nem tudott egérutat nyerni, hogy eltűnjön követője szeme elől. Amikor a kocsiját bevezette az udvaruk­ba, házuk utcai ablakához ron­tott, hogy, mint most, a függöny mögül leselkedhessen. Ha a ko­pott, piros Škoda őt követte, lát­nia kell, hogy ki ül benne. Egy megtermett bajszos alak ült a volán mögött. Csak egy pillana­tig láthatta az arcát. Nem volt benne biztos, hogy ugyanaz a férfi, aki a takarékpénztárban állt sorban. Az autó számát nem figyelhette meg, csak azt látta, hogy a fővárosi jelzés három be­tűje feketéllik a táblán. Ha még­is Zsuzsi férje lenne, miért akaszkodott a nyomába? Nem ismer engem, soha nem láttuk egymást, és mégis utánam jött! Beszélnem kell vele! De hogy beszéljek, ha nem tudom, kicso­da. S arra gondolt, jobb lenne a társaira bízni, ők megtanítanák kesztyűbe dudálni! De szólhat nekik? Nem babra ment a játék. Egy ballépéséért ki is nyírhat­ják, hogy ne vezethesse nyomra a hekusokat. Csak Zsuzsival be­szélhet, okosan és mézesmázo­san. Még gondtalanabb életet is ígérhet neki, hogyha hallgatás­ra bírja. Van elég pénze, és meg is duplázhatja, ha a következő hét szerdáján sikerül a tervét valóra váltania. S akkor már mehet Ausztriába, Németor­szágba, és onnan tovább, hogy minél messzebb kerüljön a da­rázsfészektől. Egy évi jó maga­viselet után megkapta az útle­velét is, de olyan pillantással nyújtották át, mintha azt mond­ták volna: Jobb is lesz, ha el­tűnsz innét, hogy ne büdösítsd tovább nálunk a levegőt!... És most, Zsuzsi felbukkanására várva, már újabb gondolat fog­lalkoztatja. Ha az a bajszos a férje, miért nem jöttek együtt a faluba? Hogy ne lássa a piros, kopott Škodát? Lehet, hogy nem a férje, a takarékban csak úgy odavetette, mert azt nem verhette dobra, hogy csak a szajhája, akit pénzzel is töm­ködnie kell! Zsuzsi ezért nem hozhatta magával, mert az any­jának nem árulhatja el, hogy ki­nek kínálta fel magát! Lóverné péntek délután elképedve te­kintett az anyjára, amikor val­latni kezdte, miért tartja titok­ban, hogy férjhez ment a lánya. Ez még azt is jelentheti, hogy Zsuzsi a fővárosban hetenként is váltogathatja a „férjét". Csak beszéljek vele, mindent kisze­dek belőle - fogadkozik magá­ban. Ha valóban el-eladogatja magát, Ria helyett őt is elvihet­né Németországba, ahol egy ideig vígan hancúrozhatna vele az ágyban, s amikor már a ter­hére lenne, eladhatná egy kerí­tőnek. Helyes, fiatal nő! Még bárhölgyként is sikere lenne! Végre megpillantja. A járdán lépked a falu felé. Megáll a szemközti ház kapuja előtt. Hiá­ba nyomkodja a kilincset, zárva van. Becsenget. Az ötven körüli gazda ajtót nyit, s elmosolyo­dik, amikor a fiatal Lóver­lányra pillant. Zsuzsi valamit magyarázgat. A szomszéd bó­lint. Kitárja a nagykapu szár­nyait. Zsuzsa már siet is vissza. A szomszéd Lóverék kapuja elé faroltatja az autóját, és kinyitja a csomagtartó fedelét. Ezek még valamit rakosgatni fognak! Sober Karcsi kiküldi az anyját a házuk előtti virágoskertbe, hogy megfigyelhesse, mit tesz­nek az autóba. A sötétszürke Škoda az udvaron. Bekapcsolja a motort. Ha a szomszéd magá­val viszi Zsuzsát, utánuk ered, s valahol majd elkapja. Az édes­anyja kis kapával a kezében visszatér az udvarba, de az ajtót kissé nyitva „felejti", hogy még leshesse, mi történik a szem­közti oldalon. K rumplit, ennivalót rak­tak a kocsiba - jelenti az anyja. - Zsuzsa azt a ronda Marit csókol­gatja, aki többé nem akar velem szóba állni! Hogy az ég verné meg!... - Amikor elhaladnak a házunk előtt, nyisd ki a nagykaput ­mondja Karcsi. - Utánuk me­gyek. Este már tudni fogod, hogy kihez fut a szégyentelen! Aztán megmondhatod az anyjá­nak: A lányodnak nem férje van, hanem csak lövőlegénye, akit még etetnie is kell! Egy perc múlva Soberné kitárja a nagykaput. Karcsi megbúgatja a kocsiját, s a falu felé iramodik. A kéttornyú templom felé köze­ledve lassít. Ha a közeli kanyar­ban balra veszik az irányt, a fő­városig meg sem állnak, s ott majd megtudja, hogy hová, ki­hez viszik a sok hazait, amelyre Zsuzsának a munkásszállóban nem lehet szüksége. A szomszéd autója megáll a vendéglő előtt. Sober Karcsi a sötétszürke Skodájával beáll a templomhoz vezető út bokrai mögé. Megder­med és megremeg, amikor a ko­csijából kiugorva a két bokor közti nagyobb résen kipillant, s a vendéglő előtt felismerj ugyanazt a kopott, piros Škodát, amelyet tegnap a házuk ablaká­ból is látott. Zsuzsi kinyitja a ko­csi hátsó ajtaját és felemeli a csomagtartó fedelét. A szom­széddal együtt átrakosgatják a csomagokat. Az a nagy bajszú tegnap mégiscsak őt követte! Ki­leste, hogy hol lakik! Csak azért nem jött Zsuzsával az utcájuk­ba, hogy ne láthassa közelebb­ről, nejegyezhesse fel az autó rendszámát. Most már megtu­dom! Ma én leszek a követőjük! (Folytatjuk) Talán még születhetnek szándékok, hogy legalább tízévenként június 23-án összegyűljünk a sírodnál, hiszen valamikor voltak, s ami volt, nem múlhat el nyomtalanul. S ha mégis, akkor sincs semmi baj. Majd didergő magányunk­ban iszunk Veled a világ­nagy kocsmában egy félde­cit, mi, a szerencsétlen ittmaradtak, az immár örökké jövő időben fogal­mazók - valahol a Menny­ország és. a Pokol között félúton. DUSZA ISTVÁN Ki-ki maga, ha veszi a bátorságot, hogy szembenézzen önmagával sírod szív alakú sziklányi köve fö­lé állva. Velünk lesz baj, nem ve­led. Számodra örökéletű már a jelen idő. Tiszta, mint a fenyők árnyéka a dereski temetőben, s az egyik utolsó tusrajzodon. Ne­künk harangoznak itt minden is­tentisztelét és temetés előtt, éret­tünk misézik a pap. Te makulát­lanul tiszta ürügy maradsz, hogy sorsodhoz méltatlan feledékeny­ségünk legalább tízévenként gyötrő lelkiismeret-furdalásba forduljon. Lám, most is büszke vagyok ön­magamra, s gyáva szembesülni a vélt valósággal... Az óvoda udva­rán gyerekek ünnepelnek. Sely­Irgalmazzon nekünk az Isten, Dúdor Pista! pítő cérnahangon ballagó­dalocska, vagy mi a fene szól... A megszólított öregember csodál­kozó arccal mutatja a temetőka­put, amely csak látszatra van zárva. Hónom alatt a multinaci­onális műanyag palackban osto­bán locsog a horkai forrásvíz. Anyám, mint rutinos temetőjáró özvegyasszony, biztatott: vi­Ki-ki maga, ha veszi a bátorságot, hogy szembenézzen önmagával a szív alakú sírkő fölé állva.( Gyökeres György és a szerző felvételei) gyem csak magammal! Virágot is ő szedett kiskertjében, miköz­ben méltatlankodott az idő mú­lásán, s ejtett néhány őszinte könnyet a fehér liliomokra és a kék szarkalábakra... Nem mer­tem megkérdezni az öregem­bert. Nem merek kérdezősködni. Félek, hogy valami olyannal szembesülök, amit nem szeret­nék. Most ne figyelj ide! A síro­don lévő multinacionális világ művirágait is lecsalom a készülő fotográfiáról. Tíz éve egy tragikus éjszakán vert agyon egy féregember. Vérben fuldokolt a vasárnap. Ta­lán a pozsonyi buszra vártál, amely soha nem érkezett meg érted. Ott feküdtél vérbefagyva a tornaijai park valamely zugá­ban, s pár lépésre tőled nem éreztem semmit a tragédiából. Mily ostoba színjátéka a sorsnak, hogy azon a buszon utaztam vissza Gombaszögből! Század­szor is félelmetes rágondolni, hogy holttested mellett utasok cigarettáztak, söröztek. Valahol már hajnalfény is derenghetett a rövid június végi éjszakában. Fény, amely soha többé nem ra­gyogja be földi arcodat. Most is csak a nagy kőszívet tüzesíti. Égeti az ujjam begyét, amikor végighúzom a hasadékon. Messziről jött jelzés a kőről, a Messziről jött jelzés a kőről, a fényről, a sö­tétről, a melegről... fényről, a sötétről, a melegről, a hidegről, a nyárról, a télről. Az emlékezet ostobaságáról, a gyá­vaságomról. A dereski kocsmában is félek a válaszoktól. Nem kérdezek hát, pedig otthon eltökéltem: hiá­nyodról fogok riportot írni. Né­zem az ásványvíz felfelé szálló buborékait, s egyre részegebb­nek érzem magamat. Nincs, aki­vel vodkás kijózanodásban játsz­szam a kérdezz-felelek önbe­csapósdiját. Irgalmazzon nekünk az Isten, Dúdor Pista! Ámen. Pozsony, 1997.július 4-én.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents