Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-08-14 / 33. szám
1996. augusztus 14. Háttér Műkincskövetelések Mit igényelt vissza Csehszlovákia? A cseh és a szlovák fél igénylistáján a hatvanas években a következő Magyarországon található műkincsek szerepeltek: 1. A budapesti Egyetemi Könyvtárban őrzött, 160 darabot számláló középkori kódexállományból 40 darabot. 2. Az Iparművészeti Múzeummal szemben támasztott igények a török megszállás idejéből megmaradt tárgyak teljes gyűjteményét, vagyis 100%-át ölelik fel. (Összviszonylatban ez a múzeum anyagának 40%-a.) 3. A Nemzeti Múzeumból a legkiemelkedőbb műtárgyakat, ideértve az egykori körmöcbányai állami pénzverde gyűjteményét, az ún. Belházy-gyűjteményt igényelik vissza. (E visszakövetelt műkincsek nélkül magyar történeti kiállítást a jövőben nem lehetne rendezni.) 4. A Szépművészeti Múzeum anyagából a magyar osztályról 83 tételt, összesen 400 gótikus festményt és szobrot, olyan tárgyakat, amelyek a múzeum gyűjteményének gerincét, a középkori magyar gótikus művészetet illetően pedig az egész gyűjteményt jelentik. 5. A Néprajzi Múzeumból 150 tétel alatt 2514 tárgyat. Ezekből csak 1586 darab származik mai szlovákiai területről, zömmel olyan tárgyak, amelyek évtizedekkel azelőtt gyűjtés, vétel, vagy ajándék címén kerültek a múzeum birtokába, tehát nem esnek a „restitúció” fogalma alá. A kassai dómban maradnak II. Rákóczi Ferenc hamvai. A városatyák elutasították a Magyarországnak felkínált, Matica-sugall- ta csereügyletet. Archív-felvétel A csehszlovák fél a kérdést 23 év után, Szlovákia pedig az idén ismét felvetette Magyar-szlovák kulturális értékek „cseréje” A hétszáz éves Képes Krónika minden lapja felbecsülhetetlen értékű. Remélhetőleg senkinek sem fáj rá a foga. Molnár Imre _______________ La punk előző számában közöltük az alábbi interjú első részét, melyben a kérdés történetének jogi szakértője, Dr. Jaszovszky László nyilatkozik a külföldre hurcolt műkincsek magyar - csehszlovák cseréjéről, illetve az újabban ismét előtérbe került szlovák követelésekről. Milyen álláspontot foglalt el a magyar fél az eltúlzott szlovák követelések kapcsán? Liptai Ervinnek, a Múzeumi Főosztály vezetőjének 1965. X. 29-én kelt feljegyzése szerint a csehszlovák fél által kért muzeális anyagnak a szlovák nép történelmi örökségeként való felfogása több mint problematikus. A török hódoltság következtében az ország gazdasági, politikai, kulturális centrumai a Felvidéken, Erdélyben és a nyugati részeken voltak. A pénzverde az Árpádok óta Körmöcbányán volt. A csehszlovák fél olyan tárgyakat követelt, amelyek időlegesen voltak a Felvidéken elhelyezve, annak ellenére, hogy származásukat tekintve erdélyiek vagy alföldiek. Olyan tárgyakat is visszakérnek, amelyek vásárlás, gyűjtés, illetőleg adományozás útján kerültek a múzeum tulajdonába. Sok olyan ajándéktárgyat kémek, amelyekről az ajándékozó úgy nyilatkozott, hogy csak az adott múzeumban őrizhető, s eladás esetén az örökösök visszaigényelhetik. A visszakért anyagok közül a legjelentősebbek a Nemzeti Múzeumban őrzött középkori, késő-középkori iparművészeti tárgyak, bútorok, textíliák. Az Iparművészeti Múzeumtól a középkori kerámiaművészet kiemelkedő alkotásait igénylik. Sok a Keresztény Múzeumtól igényelt tárgy. Az egyházi javak, így a Keresztény Múzeumban és a budapesti Mátyás-templomban levő tárgyak a főszékesegyház magántulajdonában vannak. A magyar fél hogyan ítéli meg kötelezettségeinek teljesítését? A csorba-tói egyezményből ránk háruló kötelezettségeknek eleget tettünk, és nem vagyunk kötelesek egyoldalúan műtárgyakat vagy levéltári anyagokat átadni. További tárgyalások a felek birtokában levő, de a másik ország történetére vonatkozó kulturális értékek cseréjéről folyhatnak, éspedig a kölcsönösség és az önkéntesség alapján. A csere csak állami tulajdonban levő értékekre és a két nép szempontjából kiemelkedően fontos, pótolhatatlan tárgyakra szorítkozhat. A csehszlovák fél 1968-ban mégis arra törekedett, hogy Magyarország terhére újabb egyoldalú kötelezettséget teremtsen és igényeit a területi elvre alapozhassa. A bizottságban megegyezés született, a plenáris ülésen azonban a csehszlovák fél kifogást emelt a megállapodással szemben, kedveződennek tartva azt a maga számára. Ekkor olyan megállapodás született, hogy 1968. október 31-ig mindkét fél igényjegyzéket ad át. A csehszlovák fél 1969. áprilisában átadta az általuk kidolgozott igénylistát, és a felajánlott tárgyak jegyzékét. A magyar fél jegyzéke nem készülhetett el, mert a magyar szakemberek csehszlovákiai tanulmányútját - a kormányközi megállapodás ellenére - a csehszlovák fél nem biztosította. Prága ezt a kérdést 23 év múltán, 1991. májusában vetette fel, figyelmen kívül hagyva az eddigi megállapodásokat. A csorba-tói egyezményben foglaltaktól eltérő igénnyel lépett fel. Az ügyet újra kellene tárgyalni? Kizártnak tartom, hogy ezt akarnák. Ebben az esetben a csorbatói egyezmény teljes anyagát (a szerződésnek gazdasági kérdéseket érintő részét, beleértve pl. a Szlovákiából kitelepített magyarok kártalanításának ügyeit is, amelyet szintén ez a jegyzőkönyv zárt le) újra kellene tárgyalni. Meg kell említeni azonban, hogy a második világháborút követően 1948-tól 1968-ig húzódtak el a kormányközi tárgyalások, és ennek során több részletben jelentős értékű kulturális tárgyak kerültek át Csehszlovákiába. Az ügyet azért nem lehetett végleg lezárni, mert a csehszlovák fél, a szlovák körök befolyására arra törekedett, hogy Magyarország terhére újabb egyoldalú kötelezettségeket teremtsen és igényét a területi elvre alapozhassa. Korábban sem értékelte azt, hogy a magyar fél a részmegállapodás érdekében komoly engedményt tett. A Művelődésügyi Minisztérium illetékese úgy nyilatkozott, hogy „Budapest kész visszaadni a jogellenesen hozzánk került műkincseket, mert erre nemzetközi előírások vannak.” Az egyezményben előírt egyoldalú kötelezettségünknek eleget tettünk. A további tárgyalásoknak a kölcsönösség és az önkéntesség volt az alapja. Szlovákiának tehát nincs jogszerző jogosítványa velünk szemben. Ezért fenntartással kell kezelni a magyar művelődési tárca nyilatkozatát. Csak olyan értékek cseréjéről lehet szó, amelyek mindkét fél részéről vitathatatlanul a másik nép kultúrájához tartoznak. Külföldi felzúdulás a dumában megszavazott, de a felsőházban elutasított jogsértő műkincstörvény miatt Az elhurcolt műtárgyak orosz tulajdont képeznének P. Vonyik Erzsébet Az orosz alsóház július elején törvényt fogadott el, amely a második világháború idején a Szovjetunióba került kultúrja- vakat orosz tulajdonná nyilvánította. A dumában megszavazott törvény nemcsak külföldön váltott ki nagy felzúdulást, hanem orosz honatyák jelentős része is ellenezte a nemzetközi jogi normákkal ellentétes törvény elfogadását. Ezért nem keltett meglepetést, hogy a felsőház elutasította a törvényt és újratárgyalásra a duma elé utalta. Az alsóház ugyan kétharmados többséggel hatályon kívül helyezheti ugyan a felsőházi vétót, a dolog azonban valószínűleg egyeztető bizottság elé kerül a parlamenti szünet után. Neves orosz jogászok az orosz alkotmányba ütközőnek minősítették a duma által szentesített törvénytervezetet. A tervezetet a parlament kulturális bizottsága terjesztette be azzal az indoklással, hogy „szükséges azoknak a kultúrjavaknak a védelme, amelyek az orosz területek német megszállása idején esett károk kompenzálásaként kerültek Oroszországba”. A törvény az orosz érdekek elsőbbségéből indul ki és véget kívánt verni az elhurcolt műkincsek ügyének felülvizsgálását célzó Wsérleteknek. A duma képviselői közölték, hogy a szenátusi elutasítást követően zárlatot készülnek bevezetni a Szovjetunióba hurcolt A leszavazott törvény az orosz _____érdekek_____ el sőbbrendűségéből indult ki. műkincsek visszaadásával kapcsolatos döntésekre. Az alsóház kommunista és ultranacionalista képviselői már előterjesztették az erre vonatkozó határozatot. Most két megoldás kínálkozik: vagy új restitúciós törvényt kell alkotni, vagy pedig módosítani kell már két létező törvényt a kulturális értékek be- és kiviteléről, illetve a múzeumi alapokról. Az orosz kulturális miniszter helyettese úgy vélte, hogy az orosz területen lévő külföldi kulturális értékek, illetve a külföldre került orosz kultúrjavak egyenértékű cseréjéről lehet csak szó, és kizárta a műtárgyak ellenszolgáltatás nélküli visszaadását vagy eladását. Klaus Kinkéi is pozitív jelnek nevezte az alsóházban átment törvénytervezet felsőházi elutasítását, mondván, hogy a józan erők kerekedtek felül. Bonn azon fog fáradozni, hogy kölcsönösen elfogadható megoldást találjanak a műkincsek ügyére, s ez a nyitott kérdés ne váljon az új, a jövőre tekintő német - orosz kapcsolatok tehertételévé. Mit is mond a szenátus által elvetett törvény, amely „a második világháború eredményeként a Szovjetunióba került és az Oroszországi Föderáció területén lévő kulturális javakról intézkedik? A legfontosabb célkitűzése „az említett javak védelme lopás ellen, a Föderáció területéről való kivitelük ellen, és bárkinek történő átadásuk megakadályozása, a szükséges jogi feltételek megteremtése ahhoz, hogy részlegesen kompenzáltassanak azok a veszteségek, amelyek az Oroszországi Föderáció kulturális javainak Németország és szövetségesei általi fosztogatása és megsemmisítése folytán szenvedett a 2. világháború idején”. A második világháború idején Németországból, illetve Európa sok más államából számos műkincset - több mint kétszázezer képzőművészeti alkotást és kétmillió könyvet - hurcoltak hadizsákmányként a Szovjetunióba. Csak Magyarország több mint hatvanezer tételből álló listát adott az orosz hatóságoknak a második világháború alatt az országból eltűnt értékekről.
