Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-07-24 / 30. szám
12 1996. július 24. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Az utolsó tánc Egy narkós lány, Cindy Lig- gett (Sharon Stone) kettős gyilkosságot követ el. Halálra ítélik. Már tizenkét éve él a börtön falai között, kegyelmi kérvényének többszöri elutasítása után kezd belenyugodni sorsába. Amikor a pályakezdő ügyvéd, Rick Hayes (Rob Morrow) első ügyeként áttanulmányozza Cindy aktáját, enyhítő körülményeket vél felfedezni. A lánnyal való személyes találkozás arra inspirálja, hogy felvegye a harcot az igazságszolgáltatás gépezetével szemben. Az ítélet végrehajtásának időpontja vészesen közeleg... Bruce Beresford filmjének szereplői nem a való életben megszokott módon viselkednek. A bűnöző lány a börtönben magára talál, elítéli korábbi életét, bünteté sét jogosnak tartja. A zöldfülűjogász személyes ügyének tekinti a lány életének megmentését. A két főszereplő - hollywoodi filmtől elvárhatóan - egymásba szeret, bár a körülmények szerelmük beteljesülését lehetetlenné teszik. A film egyetlen igaz momentuma a kivégzés aktusának részletekbe menően reális bemutatása. A kegyetlenül hiteles jelenet gondolkodásra késztet. Joga van-e embernek ítélkezni a másik ember felett? Megtorolható-e a gyilkosság? Törvényesíthető-e a szemet szemért, fogat fogért elve? Egyszóval a film a halábüntetés erkölcsi dilemmáit veti föl. Sharon Stone, a film főszerepében Tévéfilmforgatás Történelmi üzenet Történelmi drámából átírt kosztümös tévéfilm forgatását fejezték be a közelmúltban a televízió stúdiójában. Az író, Háy Gyula nem dicső napokat választott darabja témájául, hanem a „nemzetek temetőjét’’, Mohácsot. Nem véletlenül merített a múltból. A darabot hasonló sorsforduló, ’56 után, börtönévei alatt jegyezte papírra. A széthúzó uralkodó osztály nemcsak a darabjaira hulló feudalizmus idején vezetheti vesztett csatába népét. A konkrét történelmi esemény a szerzőt arra indította, hogy korszakoktól függetlenül nemzeti hibáinkat és erényeinket vegye számba. A rendező - a szerzőnek valamikori diákja - Mihályfi Imre, aki néhány éve Háy Tiszazug című művét már megfilmesítette. II. Lajos királyként Kamarás Ivánt, a főbb szerepekben Bács Frencet, Almási Évát, Für Anikót, Sztankay Istvánt és Újlaki Dénest láthatjuk majd. Manuel Blanc: „Én a színészet zsoldosa vagyok, és az is maradok...” Messziről jött, magasra tart, gyorsan halad A legnagyobb sztárokkal játszhat Milos Fikejz felvétele Szabó G. László Nem csókolózom. André Téchiné filmje 1991-ből. Egy vidéki francia fiú elindul Párizsba. Még húszéves sincs. Hiszékeny, ártadan, tiszta. Kiforratían vágyaival ide- oda csapódik. Hervadt szépasszony illatos ágyából sivár, lepusztult szobákba. Futó kis utcai kalandok után előkelő szalonokba. Művelt, meleg lelkű férfiak adnák kézről kézre, ha hagyná „betömi” magát. Segítenék, támogatnák, ilyen-olyan előnyökhöz juttatnák. De a fiú csak megy a maga útján. Egyenesen a sötétbe. Ahol csókolózni ugyan nem fog, a testét viszont bárki megveheti. Beaumarchais. Edouard Molina- ro rendezése 1995-ből. Kosztümös életrajzi film a 18. század egyik legellentmondásosabb francia drámaírójáról, a Figaro házassága és a Sevillai borbély szerzőjéről, Pierre-Augustin Cáron de Beaumarchais-ról. Van azonban egy másik főszereplője is a filmnek. Gudin, az író titkára. Vonzó, lobogó lelkű, küzdőképes férfiú. Nem könnyű kiharcolnia, hogy Beaumarchais közelébe férkőzhessen, de végül is sikerül neki. Hosszú éveket tölt el mellette. Felnéz rá. Csodálja. Élete minden mozzanatát papírra veti. Ha a helyzet úgy hozza, az ágyát bitorolja. Beaumarchais azonban megbocsátja neki. Még a feleségét sem bünteti. Téchiné és Molinaro színésze, Manuel Blanc két napot töltött Karlovy Vary fesztiválján. Egyetemista küllemével, hétköznapi megjelenésével be is olvadt volna a mozinézők népes seregébe, markáns alakítása azonban nem engedte „elveszni” a tömegben. Kitől kapta az első komoly elismerést, amióta filmezik? Melyik rendezőjétől?- Természetesen Téchinétől. Azzal, hogy rám bízta a Nem csókolózom főszerepét. Egészen addig ugyanis csak színpadon játszottam. A film elérhetetlen vágynak tűnt számomra. Senkit sem ismertem üyen körökben. Tehetséges, fiatal színészből, azt kell bogy mondjam, rengeteg van Párizsban. Az első nagy lehetőséget nem könnyű kiharcolni. Téchiné esetében az volt a szerencsém, hogy ismereden arcot keresett. Már a próbafelvételen éreztem, hogy komolyan számol velem. A végső döntésben azonban Phüip- pe Noiret véleménye is közrejátszott. Neki kellett ugyanis megformálnia azt az öregurat, aki első látásra beleszeret a fiúba, s bár sosem lesz az övé, később mégis felkarolja őt. Noiret számomra a francia film egyik legnagyobb egyénisége. Rengeteget tanultam tőle. És bár a bizalmat valóban Téchiné előlegezte meg, az első dicsérő szavakat Noiret- tól kaptam. Mennyit kellett ezután várnia a következő filmre?- Szinte semennyit. Philippe Noiret ugyanis mindenütt olyan szépeket mondott rólam, hogy a Párizs királyában ismét a partnere lehettem. Depardieu, Delon, Piccoli?- Depardieu-vel még nem dolgoztam, Michel Piccolival már majdnem, Alain Delonnal viszont már igen, A bűntényben. Piccolival azért csak majdnem, mert a Beaumarchais-ben ő epizódszerepet játszott, és a kamera előtt nem találkozhattunk. A címszerepet alakító Fabrice Luchlnlvel azonban rengeteg közös jelenetük volt. Jól kijöttek egymással?- Munka közben igen. Amíg forgattunk, kapcsolatunk ugyanolyan volt, mint Beaumarchais és Gudin viszonya. Beaumarchais-ról erre mifelénk keveset lehet tudni. Franciaországban, gondolom, még ma is nagy népszerűségnek örvend.- Mi, franciák sem nagyon ismerjük őt. Molinarónak épp ez volt az elsődleges célja: közelképet adni a 18. század elavult társadalmi formáját bátran bíráló, mozgalmas életet élő, neves drámaíróról, aki a régi rendszerrel szemben mindig is a feltörő rétegek oldalán állt. Gudinról még kevesebbet tud a világ, pedig hasonlóan nagy szerepet játszott Beaumarchais életében, mint Salieri Mozartéban. Bár Gudinben sosem lappangott szakmai féltékenység, ő nem akarta túlszárnyalni Beaumarchais-t. Őt már az is boldogította, hogy a közelében lehet. Hogy teljes szívvel, odaadóan szolgálhatja. Én a legtöbbet Voltaire feljegyzéseiből tudtam meg kettőjük kapcsolatáról. Egy ilyen kosztümös, kalandokkal teli életrajzi film után milyen szerepnek örülne igazán?- Nekem teljesen mindegy, ki, milyen feladattal fog megbízni, csak jó legyen a szerep. Én a színészet zsoldosa vagyok, és az is maradok. Engem csak az érdekel, milyen helyzeteket kell megoldanom színpadon és kamera előtt. Bevallom őszintén, én a háborús filmeket is szeretem. Pár évvel ezelőtt egy koprodukciós filmben az algériai csatában kellett részt vennem. Perzselő nyárban, teljes fegyverzetben dolgoztunk napi tizenkét órákat. Megerőltető volt, mégis nagyon élveztem. A színésznek egyeden öröme van: a játék. Illetve még egy: a siker. Jó esetben azonban ez a kettő együtt jár. Hogy mikor, milyen időszakban játszódik a film, az mellékes számomra. Az a fontos, amit meg kell mutatnom. A szép kosztümöket nagyon szeretem. Egy jó jelmez ugyanis rengeteget segíthet a színésznek. Én meg olyan vagyok, mint a gyerek. A legszívesebben mindennap más ruhát öltenék. Ilyen szempontból könnyű manipulálni velem. Beöltözöm és már visz is a figura. Számomra minden forgatás egy újabb álarcosbált jelent. Színpadon is játszik mostanában?- Másfél éve szerepelek egy nagyszerű Bulgakov-darabban, az Égy orvos feljegyzéseiben. Ez is olyan, mint egy izgalmas időutazás. Este héttől fél tízig a múltban élhetek. Ráadásul a magamétól egészen eltérő életet. Ezért a csodáért naponta hálát adok Istennek. Az olasz rendező, a filmművészet Boccacciója szerint a szexualitás az öröm és a szabadság szinonimája A boldog élvezet nem bűn, vallja Tinto Brass Vele dolgozni, filmjeiben szerepelni annyit jelent, részt venni egy orgiában, amelyet a gyönyör irányít. Tinto Brass rendező, az olasz film Boccacciója - mert így nevezik őt - keményen erotikus filmjeivel vált híressé-hírhedtté. Legalább olyan pikánsan erotikus történeteket mesél a kamerájával, mint annak idején Boccaccio a tollával. S ő is ugyanazt keresi: az élvezetet. Vallja, hogy az élet egyeden gyönyört kínál számunkra. A nőket. S erről a gyönyörről forgatja filmjeit. „Igen, az én meséim, történeteim főszereplői a nők. Akik nem tárgyai, hanem alanyai a vágynak, az álmoknak, a fantáziának. Ők viszik előbbre az életet.” Alanyai? Nocsak, nocsak! - szívják a fogukat azok, akiknek enyhén szólva furcsának tűnik ez a felfogás egy olyan rendezőtől, aki abból gazdagodott meg és azáltal szerzett hírnevet, hogy testileg-lelkileg lemeztelenítette a nőket. „Visszautasítom az ilyen vádat. Sosem voltak alantas szándékaim. Nem a pénz és nem a hírnév miatt csinálok filmeket a nőkről. Mindig a kíváncsiság hajtott. ” Miért éppen a szexualitás? Hogy őszinték tudjunk lenni egymáshoz. És hol legyünk őszinték, ha nem az ágyban! „Én a boldog élvezetről mesélgetek. A szexről, amely a gyönyör forrása, a tiszta és ártadan gyönyöré, nem pedig a bűné és a vétkezésé. A gyönyör az öröm és a szabadság szinonimája.” E nézeteit otthonról hozta magával. A szüleitől, akik a témát a legnagyobb nyitottsággal kezelték. „Nem hagyták, hogy bármiféle komplexusok nyomasszanak. Nem tiltottak semmit. Azt sem, amikor a szobalánnyal incselkedtem, azt sem, amikor a bordélyházakat kezdtem látogatni. Apámnak, Velence egyik leghíresebb ügyvédjének gazdag könyvtára volt. Lopkodtam a könyveket, és vittem az antikváriumba, hogy pénzt szerezzek az örömlányokra. ” Legutóbbi filmjét Postafiók Tinto Brass címmel forgatta, amelyben „Harmincnyolc éve élek a feleségemmel” színészként is jelen van. Igaz, önmagát alakítja, Tinto Brasst, a rendezőt, aki azoknak a nőknek a leveleiből mesél el merészen izgalmas epizódokat, akik írásban fordultak hozzá szexuális problémáikkal. „Meglepődtem, mennyire megváltozott a mai nők elképzelése, felfogása az erotikáról, mennyire másképp vállalják testi igényeiket, mennyire más a szexuális magatartásuk, mint nem is olyan régen. Vallomásaikból, amelyeket levélben juttatnak el hozzám, arra következtetek, hogy a nők körében, különösen a negyvenesekre érvényes ez a megállapítás, nagy a kielégület- lenség. Ma, amikor annyit beszélünk arról, hogy újra kellene nyitni a nyüvánosházakat, nemcsak a férfiakra kellene gondolnunk. A nőkre is. Úgy érzem, nekik is szükségük lenne olyan helyre, ahol kielégíthetnék ki nem élt vágyaikat, megkaphatnák, amit otthon esetleg soha. Mi harminc- nyolc éve élünk együtt a feleségemmel és most, hatvanon túl is a szex köt össze bennünket. És a cinkosság. Mert mindkettőnknek megvoltak a maga kalandjai. Soha nem akartuk birtokolni egymást. Carla, akit évek óta csak Tintának hívnak, sohasem szólt, ha észrevette, hogy minden este más nővel vagyok. Az már jobban aggasztotta volna, ha azt látja, hogy tíz estét töltök ugyanazzal a személlyel.” (tallósi)
