Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-12-11 / 50. szám
1996. december 11. • 29. évfolyam Szlovákiai magyar családi magazin Melléklet 8 oldalas karácsonyi melléklet a Hang- Képben Riport Mintha sajnálná, hogy el kellett jönnie az omladozó Q falak közül. O 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1996. dec. 14-től 20-ig Azt mondják az elhivatottak, hogy jövőre jobb lesz... Rang-lista és nemzetközi rang Miklósi Péter Banalitás, de az év végével beköszönt a számvetések ideje, melyek még ma is dialektikus módszerrel készülnek. A szó ugyan kiment a divatból, ám a megközelítési mód (ebből is, abból is egy kicsit) nem annyira. Példaként itt a Világgazdasági Fórumnak a nemzetközi versenyképességről szóló ’96-os jelentése, amely több mint félszáz ország mutatóit vizsgálta. Szlovákia is szerepel e jelentésben, az újonnan iparosodó országok között, mint például Pakisztán, Venezuela vagy Albánia... Szlovákia számára már az sem akármi, ha egy olyan felmérésben szerepel, amelyet az Egyesült Államokat is megelőzve Japán vezet! Ugyanakkor, némi akasztófahumor birtokában, vannak tételek, amelyekben Szlovákia az „élbolyban” említtetik: a lét- fenntartás költségeiben, a lakosság rossz egészségi állapotát illetően, az életminőséghez sorolt szabadidős kiadások alacsony összegének tekintetében. Sereghajtók vagyunk olyan kategóriákban is, mint a műszaki fejlesztés nívója, a hulladék- hasznosítás, vagy a környezet- védelem. Mi mindezt nemzetközi összehasonlítás nélkül is tudjuk magunkról. Különösen ilyenkor, karácsony táján érezzük duplán a ránk nehezedő terheket. Például egyre kevesebben veszik útjukat a másutt élő rokonokhoz, mert drága a közlekedés. Meg ajándék nélkül sem illik beállítani, az viszont méregdrága. A karácsonyi, újévi LészülődésMi mindezt nemzetközi összehasonlítás nélkül is tudjuk magunkról. nek „alapszinten” is borsos ára van: s ami egy-két fokkal jobb az átlagnál, az emberek zöme számára megfizethetetlen. Szóval: az ünnep drága dolog. Érzelmekben és koronákban egyaránt. így ezen a karácsonyon, akárcsak tavalyhoz képest is, újra kevesebben tartozhatnak a meghívók és a meghívottak közé, mert kénytelenek voltak beállítani a munkanélküli segélyre várók sorába. Van nyugdíjas, akinek már nem futja tüzelőre, meleg holmira sem. Igaz, mondják, akik erre elhivatottnak érzik magukat, hogy jövőre jobb lesz. Mondják az emberek reális előérzetének ellenére, hiszen az inflációt ma is már jóval magasabbnak érezzük, mint amekkora. Mondják, jövőre csökken a munkanélküliség; emelkedni fognak a jövedelmek; javulni fog az egészség- ügyi ellátás... Csakhogy: József Attila szerint is „aki szegény, az a legszegényebb”. Az, mert annak van a legkevesebb módja rá, hogy akkor vegyen meg valamit, amikor a legolcsóbb, hogy tervezzen, megtakarítson, jól használja bármily csekély szabad pénzét. Márpedig a legszerényebb polgárosodásnak is épp az előrelátás képessége, a kiszámíthatóság igénye az egyik alapfeltétele. Mindez azonban 1996 vége felé járván, itt, az állampárti módszerekhez visszakanyarodott Szlovákiában (ahol törvényesen megválasztott parlamenti képviselőt lehet alkotmányellenesen kiebrudalni épp a törvényhozás házából!) nem egyéb álomnál. És szemléltető példája annak, mi a különbség nemzetközi rang és lista, illetve Albánia vagy Pakisztán szomszédságát eredményező ranglista között. Vezércikk Mentsük meg, de hogyan? Kövesdi Károly __________ A szlovákiai magyarság elitjének egyik legnagyobb bakija volt (szándékosan nem írok súlyos tévedést, mert abból többet is sorolhatnánk) a rendszerváltás után, hogy a nyolcvankilenc novembere utáni remény röpke hónapjai alatt elaludt az ébersége, s azt remélte, a szlovák belpolitika demokratikus irányvétele tartós lesz. Igaz, akkor úgy is tűnt. Néven nevezve a gyermeket: kultúránk, oktatásü- gyünkjövőjét arra a reményre alapoztuk, hogy a mindenkori szlovák kormány (mint a világ más, tisztességes országaiban) támogatni fogja. Jó ideje tudjuk, milyen a helyzet, hová herdálják el az adóinkból befolyó összegeket, hogyan próbálják Meciarék az „ő magyarjaik” lojalitásán keresztül zsarolni a szlovákiai magyar szellemi életet. Ugyanakkor mértéktartó szlovák körökben is hallottam az állítást: talán soha többé nem lesz rá mód (legalábbis belátható időn belül aligha), hogy találtassák 140 millió szlovák korona színházaink, iskoláink, lapjaink, képzőművészetünk, kulturális szervezeteink, múzeumaink és könyvkiadásunk támogatására. Ennek az ellenkezőjét tapasztaljuk nap mint nap. A közelmúltban Ragyolcon bejelentett Együttélés-mentőakciónak, melynek lényege, hogy legyen egy NAGY és közös alapítványunk, tehát örülni kéne, hiszen ezt rég ki kellett volna találni. Illetve, többen emlegették már a hiányát, csak senki nem lépett ez ügyben. Csakhogy. Jut eszébe az embernek néhány apróság, s a felhőtlen öröm helyett kételkedni bátorkodik. Példának okáért eszébe jut a nevezetes Simonyi Alapítvány, amelyből a nagy nekibuzdulás után mégsem lett (mert nem is lehetett) magyar egyetem, de még csak magyar kar sem. A Csemadokot sem a szlovákiai magyarság körében végzett cintányérozás mentette meg, hanem maga a „rohadt” struktúra és néhány nemes megszállott kultúrtróger, amely, illetve akik szívós munkával tovább éltetik. Hogy annak a több ezer szlovákiai magyarnak a felháborodását már ne is említsem, akinek a magyarországi kárpótlási jegyeit valamely képviselő úr irodája mél- tóztatott elkótyavetyélni. S legvégül, jut eszébe az embernek, mert miért ne jutna, hogy ha már a politika síkján létezik egy közös magyar platform (széthúzásai ellenére nevezzük Magyar Koalíciónak), vajon miért nem lehet ugyanezt megcsinálni a kultúra területén? Talán azért, mert a politika mindenhatónak hiszi magát? Vagy - balsejtelmem ezt sugallja - ez a végig nem gondolt újabb nekibuzdulás csak azt akarja ellensúlyozni, amit a Gyimesi-féle társaság művel a szlovákiai magyarság nevében és ellenében? Ezen a téren valóban csak az összefogás segíthetne. Ha már az értelmiségi parlamentet, fórumot (vagy nevezzük bárminek), amely szárnyait bontogatta, egyesek ügyesen nekikormányozták a jéghegyeknek, s ha politikusaink úgy vélik, az ő tisztjük a szlovákiai magyar kultúra megmentése, ám köszönet érte, de vállalják közösen. Azaz: vállalja fel az egész Magyar Koalíció. Ellenkező esetben két pólus lesz: az egyik oldalon hosszúnevűék, akiket az egykori kágébés, estébés elvtársak pénzelnek, a másik oldalon meg mártírék, miközben a kultúrát egyikük sem érdekli igazán. A kultúrában a kultúra a lényeg, és nem a politikai tőke. Tudom, örülni kellene minden kezdeménynek, ami egyre terebélyesebb sebeinkre keresi a gyógyírt, s nem a kifogásokat keresni. Mégis úgy gondolom, hogy a szlovákiai magyar kultúra ügye nemcsak egy pártnak az asztala. Az egyik legkiszolgáltatottabb réteg - a nyugdíjasok Méry Gábor felvétele
