Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-07-17 / 29. szám
Szlovákiai magyar családi magazin Sport Magyarországon nagyok az elvárások az olimpián induló sportolókkal szemben. 15 Riport Az önkormányzatoknak ezer más gondjuk van, a műemlék púp Q a hátukon O 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1996. júl. 20- tói 26-ig Tizenhét napon át újra a világ legjobb sportolóinak szurkolhatunk a tévé előtt Hét betű, amely lázba hozza a világot Michael Johnson amerikai atléta (jobbról) páratlan teljesítményre készül: Atlantában a 200 és a 400 méteres síkfutásban is diadalmaskodni akar. (CTK-felvétel) Tomi Vince __________________ Ol impia. Hét betű, amely négyévenként lázba hozza a világot. Még azokat is magával ragadja, akiket egyébként közömbösen hagy a sport látványossága. Miért? Igazságérzetünket stimulálná és egészítené ki? Lehet. Az igazsággal baj van a világon. Az olimpiák idején fellélegzik egy kicsit a föld, mert egyetlen pontján, ha két hétre is, de megvalósul a fair play. Az elszemélytelenedett ember vissza szeretné nyerni elveszett személyiségét, nehezen tájékozódik a világban, mindenünnen megtévesztő szándékot gyanít. Nosza hát: az olimpia a férfias küzdelem birodalma, foglalkozzunk a sporttal, ott még létezik igazság, ellentétben napjaink gyötrelmes akadályfutásával. A Játékokon mindenki számára egyformák a feltételek, ott egyenlőség van. Amikor földünkön naponta ezrek halnak éhen, amikor a nacionalista gyűlölködés, az értelmetlen háborúskodások következtében gyerekek és asszonyok pusztulnak el, amikor ártatlanok sínylődnek a börtönökben, az olimpia az említett rossznak, erőszaknak, emberi szenvedésnek az ellenpólusa. Az olimpia már nem önmagában, hanem elsősorban a televízióban létezik. Nyilvánvaló, mind kevesebb köze van a sport eredeti értelméhez, világméretű látványosság lett belőle, ez a földkerekség legnagyobb vándorcirkusza. A sportszerető ember ma arról ismerszik meg, hogy délután, este, éjnek idején gubbaszt a tévé előtt, s hipnotizáltan fiAz olimpia nem csupán egyes országoké vagy politikusoké, hanem az egész emberiségé. gyeli, amint mások félholtra gyötrik magukat helyette, és az ő gyönyörűségére, viszonozva azt, hogy ő meg helyettük dolgozik. így kell ennek lenni, ezt parancsolja a munkamegosztás ma is érvényes aranyszabálya; az adófizető polgárnak pedig a pénzéért jár egy bizonyos mennyiségű cirkusz. Kellenek ezek a dekák, centik, ezredmásodpercek, pontok, találatok. Pótcselekvésnek, sportpótléknak, életpótléknak. Tálalásukban a tévé felülmúlhatatlan. Nem is olyan régen, a megboldogult szocializmus építése során arra akartak szoktani bennünket, hogy a sportot a társadalmi rangfokozat fokmérőjének tekintsük. Holott jól tudtuk, tudjuk, a nemzeti nagyiét nem sporteredmények kérdése. Az emberiség sorsa nem az olimpián dől el, attól még lehet valamely nép erős, bátor, gazdag és bizakodó, hogy a Játékokon kevés babér terem számára. Ezért túlzás volna belőle siker vagy kudarc esetén szélsőséges következtetéseket levonni. Ez azonban nem lehet ok a másik végletre, a vállrándításra. Látnunk kell, felvonuláskor a nemzeti zászló mögött menetelnek a sportolók, győzelmük esetén hazájuk himnuszát játsszák el. Ők egy ország, egy náció képviselői. Hogy nacionalista húrokat pengetünk? Nem hinnénk. Egyébként is mindenki olyan nemzetiségű versenyzőnek szurkolhat, amilyennek csak akar. Ez a jó és szép a sportban... És az, hogy az olimpia olyan izgalmasan sűrített élet. Úgy gyűjti fókuszba a tágabb élet jelenségeit és az emberi érzelmeket, mint a nagyító lencséje a napsugarat. Ebben a forróságban az öröm már extázissá, a kudarc „tragédiává” válhat. Pedig mennyire viszonylagos mindkettő... A múltban sokszor elfeledték, hogy az olimpia nem egyes országoké, nagyhatalmaké, politikusoké. Az emberiségé. Mindenki ünnepe, oázis napjaink porfelhős sivatagában. Szükségünk van rá. Ünneptelenül, a sport ünnepe nélkül elsivárodna az emberiség. Öltöztessük hát tizenhét napra ünneplőbe szívünket és lelkünket, hogy a Nagy Fenomén, a televízió jóvoltából szurkolhassunk, csodálhassuk a sportolók művészetét, ügyességét, bátorságát, akaratát és kitartását. Vezércikk Számonkérősdi Kövesdi Károly Mily kifürkészhetetlenek a sors útjai! Hat évnek kellett eltelnie a rendszerváltás kezdetétől, hogy megvalósuljon a rég áhított magyar-magyar párbeszéd, azaz kirajzolódjanak végre valamiféle keretei a magyarországi és a határokon túl élő magyarság együttgondolkodásának, leendő cselekvési platformjának. A nemrég lezajlott találkozó tényének legföljebb az ad némi pikantériát, hogy azt éppen a jelenleg hatalmon lévő szocialista kormány hozta tető alá. (Az Antall-kormány- az egykori miniszterelnöknek kijáró minden tisztelet mellett - megelégedett a nyolc évtizede elszakított nemzetrészekkel való sorsközösség vállalásának erkölcsi értékű deklarációjával, gyakorlati lépései azonban nem sokat lendítettek a helyzetünkön.) A budapesti találkozót követő pozsonyi és bukaresti reagálások természetesen csöppet sem váratlanok. Megszokhattuk, hogy a hazai kormány- és ellenzéki körökben is vörös posztónak számít mindenfajta, a kisebbségek egyre aggasztóbb helyzetét számonkérő, megnyilatkozás, felháborodást vált ki a nemzeti múltunkra való bármilyen szelíd emlékezés, mint ahogy az sem lep meg senkit, hogy szlovák részről ugyanazoknak a történelmi tényeknek a megítélése másként esik a latba. A Hitler gyámsága alatt megalakult első szlovák állam egyes politikai körökben dicsőíteni való, kontinuitásra méltó történelmi eszménykép, az etnikai határok ugyancsak Hideri döntésre történt megváltoztatása pedig durva agresszió, amiért Magyarországnak egyesek szerint bocsánatot kellene kérnie. Hogy a szlovákiai magyaroktól ki kér bocsánatot a kitelepítésért, a vagyonelkobzásért, ajog- fosztottságért, az nem izgatja a fóbiájukat igazságérzetbe burkoló politikusokat. Ezek a történelem-értelmezési allűrök persze aligha érdeklik Európa nyugati felét. A nyugati politikusok legfeljebb derűsen mosolyoghatnak az olyan kijelentéseken, melyek szerint Európában ismeretlenek azok a jogok, amelyekről szó esett Budapesten, hiszen ők néhány évtizede természetesnek tartják a területi autonómiák, kantoni elrendezések, tartományi önállóságok végtelenül jól működő rendszerét, a két- és többnyelvűség államszintű napi gyakorlatát. Számunkra, kisebbségi sorsban élő magyarok számára nem is tekinthető a legfontosabbnak és mindenek fölött mérvadónak, hogyan viszonyulnak az éppen országló urak és elvtársak ahhoz, hogy ragaszkodunk az anyanyelvűnkhöz, kötődni kívánunk a nemzetünkhöz, hogy szeretnénk megőrizni az identitásunkat. Ezek olyan alapvető emberi jogok, amelyeket józan ember nem vonhat kétségbe. S ha a szlovákiai politikai hatalomnak nem akaródzik megtanulnia a demokrácia leckéjét, az elsősorban az ő baja. Ez persze nem jelenti azt, hogy hátráltassuk, vagy gáncsoljuk egymást az európai struktúrákba történő betagozódásban. De aki antidemokratikus, elnyomó politikai „kultúrával” szeretne jó színben tetszelegni, az nemigen számíthat megértésre Nyugaton. Magyarország tisztában van vele, hogy a szomszédokkal együtt kellene felvételt nyernie az Európai Unióba és a NATO-ba, ám azt sem lehet elvárni tőle, hogy ennek fejében szó nélkül tűije és tétlenül szemlélje a határon túli magyarok emberi jogainak sárba taposását. Ez nem kormányprogram kérdése. Végső soron sem Magyarország, sem a szlovákiai magyarság nem vonta kétségbe a szlovák népnek azt az Isten adta jogát, hogy megalkossa önálló államát. Ezért ideges reakciókés tiltakozójegyzékek helyett a«zlo- vákiai belpolitika számára is hasznosabb lenne, ha jogaink rendezésére fordítaná a figyelmét, s akkor a budapesti találkozókon legfeljebb irodalomról, folklórról vagy a tokaji bor minőségéről folyna a diskurzus.
